bezár
 

irodalom

2022. 03. 10.
Komfortzónák határain
Recenzió Borsik Miklós Átoknaptár című verseskötetéről
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Komfortzónák határain A versek a lírai én azonnali benyomásait rögzítik, jellemző, hogy ezek az utazásból vagy például városi, kerti sétákból merítenek. A klasszikus tájlírához kapcsolt elvárások dekonstrukciója jól érezhető például a számos perspektívaváltás révén: Borsik egyik versmondatról a másikra fordítja figyelmét a mikro szintű világról a makro környezet felé.  - Borsik Miklós Átoknaptár című verseskötetéről Szabados Attila írt kritikát.

Borsik Miklós első verseskötete, az Átoknaptár számos stiláris és tematikus újítással kísérletezik. A címből adódó első asszociációk az időre, a napok múlására és a lírai én ezekkel kapcsolatos reflexióira vonatkoznak. A szerző mindezt az évszakok bevonásával tematizálja, az év tizenkét hónapját keretrendszerként értelmezi. Verseinek Borsik nem adott külön címet, hanem azokat római számokkal látta el – ezzel két lehetséges olvasási lehetőséget tár a befogadók elé: vagy követik a kötet kialakított struktúráját, a verseket egymás után olvasva, vagy a tartalomjegyzék által kínált lehetőségeket választják, mely a verseket annak alapján válogatja szét, hogy azok a tél, a tavasz, a nyár vagy az ősz jellegzetességeiből építkeznek.         

A kötet alaptézise, hogy az évszakokhoz kapcsolt sztereotípiákat lebontsa, valamint megmutassa, hogy a szorongás, a változtatás lehetőségének hiánya állandó, nem számít, hogy melyik hónap adja éppen a tér-idő viszonyítási pontjait. Ezért gondolom, hogy a tartalomjegyzék nem ad hozzá ehhez a tematikához, mivel kategóriákba sorolja (vissza) a verseket – a kettős olvasási lehetőség felől nézve ez izgalmas, új perspektívákra ad lehetőséget, viszont a kompozíció és a törekvés szempontjából zavaró.

A versek a lírai én azonnali benyomásait rögzítik, jellemző, hogy ezek az utazásból vagy például városi, kerti sétákból merítenek. A klasszikus tájlírához kapcsolt elvárások dekonstrukciója jól érezhető például a számos perspektívaváltás révén: Borsik egyik versmondatról a másikra fordítja figyelmét a mikro szintű világról a makro környezet felé. A két szintet összekapcsoló költői képek és alakzatok között a hasonlat van jelen az esetek többségében. Ezek közt több olyan akad, amely teret enged az olvasói heurisztikának, mivel a versekben evidenciaként jelennek meg olyan elemek, amikre nem figyelnénk a hétköznapok során: „A vonat, / mint egy nyílt törés után a túl laza csont, / már kiáll a hegyből.” – írja Borsik a X., az Amíg a vonat az alagúton átfut… kezdetű versében. Egy másikban versben: „Kabátja elterül a padon, / mint a sütőlapra kidobott máj.” – részlet a X., a Parketta, csempe, műfű… kezdetű versből.

Másrészről a hasonlítót a hasonlítottal összekötő „mint” szócskák adott ponton nehezítik, hogy a szövegek nyelvileg is gördülékenyek legyenek. Más szöveghelyeken, ahol feltétlenül hasonlatokat alkalmaz, plasztikus, sűrű képek bomlanak ki: „Ragyogó napon néma féreg.”, „…most takarítják az erdőt.” vagy „…kiborít egy bőrönd havat.” Szerintem ezek (a nyelvileg kevésbé kidolgozott, „recsegőbb” képekkel szemben) azért szerencsések, mivel a versek hangulati és perspektivikus gazdagságában ezekben fogódzót találhatunk – mintha a versek magva is ezekben a képekben lenne. A befogadónak azonban nincs ideje leragadni egy-egy hasonló revelatív elemnél, az elidőzés, a magyarázat nem tartozik az Átoknaptár jellemzői közé, Borsik gyors tempót diktál a versmondatok egymásutánjával.

A gyors tempó és váltások – mintha egy kaleidoszkópot megállás nélkül tekernénk – egy-egy ponton zavaróvá válnak, mivel azt az érzést kelthetik, hogy nincs idő megállni, elmélyedni (itt elsősorban az olvasóra gondolok), vagy mintha kimondatlan gondolati elemek hiányoznának a versekből. Az olyan jelzős szerkezetek, mint a „ravasz meleg” vagy a „hazudós fehér” helyenként modorossá teszik a szöveget, ami talán sokszor abból ered, hogy egy-egy elem nincs előkészítve, motiválatlan marad. Mintha a szerző feketelyukból feketelyukba rántaná az olvasót, ahol a hangsúly sokkal inkább a benyomások, impressziók befogására kerül, mintsem ezek megmagyarázásának kényszerére – ez összességében valóban váratlan, új fordulatokat implikál.

Vannak például olyan verszárlatok, ahol nem maga a vers, hanem egy aktuális szerkezeti egységben megkezdett gondolat zárul le. A „Lenyűgöz, ahogy a télről a hó jut eszedbe” kezdetű vers például általános megállapításból, szarkasztikusan indul, majd a figyelem egyre konkrétabb látványelemre fókuszál, egy idős nénire, ahogy a ködben halad. „Hajában szigorú / választék, felette könnyű kapuként / nyílik szét a köd. Szinte zörög.” – szerepel  a szöveg zárlatában, amely nem kapcsol vissza egyértelműen a vershez, ezzel viszont izgalmas, szinte nyílt végű intervallumokat teremt. Létrejön egyfajta lebegés, hézag, amit a soron következő szöveg kihasználhat, mintha egy hosszú lánc szemei lennének. A színekkel (gyümölcsökkel) való tematikus játék is ilyen: az „Ahány darabra vág a kerék…” kezdetű szöveg uborkával, a „Mint a napernyő hegye…” kezdetű pedig egy „néma kivivel” zárul, ezek a versek egymás után következnek, jól kiegészítik egymást, számomra például szöveghelyi nosztalgiát hívnak elő ezek az impressziók.

Azok a versek, amelyek el tudják kerülni a tömbverses jellegből adódó, néha funkció nélküli (például az olyan sortörések, ahol a névelő a szakasz végén van) formai kanyarokat, személyes olvasatomban csiszoltabbak és kevésbé „koszosak”. Utóbbi jelzőt nem negatív értelemben használom, az Átoknaptár verseinek szerintem van ilyen jellegű tudatosan felvázolt „koszossága”, mintha a versbeszélő hozná magával hónapról hónapra a benne felgyülemlett érzéseket, vagy esetleg a cipőjére tapadt földet, port. A csiszoltabb versek mégis fontos sarokkövei a kötetnek, hiszen nem csak a képek szintjén (lásd: fentebb), hanem a teljes verseket tekintve is szükség van fogódzókra ebben a pszichedelikus, mozgékony szövegvilágban. Személyes kedvencem a „Forró gyerekek guggolnak…” kezdetű szöveg, amely nem csak megidézi Kosztolányi Dezső versét, A rút varangyot véresen megöltük címűt, de szimpatikus a szikársággal és visszafogottsággal járó strófakezelés, nem utolsó sorban pedig az, hogy a strófakezelésből adódó szabadság sem szorítja háttérbe a mondanivalót.

Az Átoknaptár olyan, mint egy Möbius-csavar, amelynek egyik oldalán elindul az évszakok tematizálását célzó gondolati törekvés, ezzel szemben, a másik oldalon pedig változatos stilisztikai eszközök húzódnak. E kettő találkozásából újító fúzió jön létre, klasszikus és modern, tudatos és tudattalan, látható és láthatatlan egyszerre van jelen. Nem válik túlzottan explicitté az egyedüllét, a szorongás és a változatlanság sem, ugyanakkor nem egyértelmű, hogy az évszakok állandóságában megragadja-e a mulandóságot, vagy az örökké változatlant hangsúlyozza. Persze nem is feladata a kötetnek, hogy kategorikusan válasszon a lehetőségek közül, mint ahogy nem nevezhető tisztán alanyi vagy tárgyi lírának sem. Az Átoknaptár egy változatos lírai műhelymunka reprezentációja, amely számos ponton feszegeti az észlelés és a feldolgozás komfortzónájának határait.

Borsik Miklós: Átoknaptár

nyomtat

Szerzők

-- Szabados Attila --


További írások a rovatból

Erdélyi költők zenés irodalmi estje a Kis Présházban
DH_BUDAPEST konferencia – 2022. 11. 23-25.

Más művészeti ágakról

Desiré Central Station 2022 – No Filter
Mark Mylod: A menü
Ugrin Julianna és Vizkelety Márton: A döntés
art&design

Gondolatok a Geometric Environments című kiállításról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés