A gondosan felújított barackszín főhomlokzat és a restaurált bútorokkal berendezett szalonok mögött ugyanis az enyészet uralkodik. A hatalmas parkra néző hátsó homlokzat pergő vakolata még rezidenciális sárga, az allék között elvadult növények burjánzanak, és lépten-nyomon a pártállami időket idéző maradványokba ütközünk. A kastély egykori galériája mindmáig tornaterem, a néhai marionettszínháznak helyet adó épület elhagyatott téesz-csűr, melyben éppen csak megkezdődtek a feltárások; és a „Belvedere”, vagyis az épület panorámateremnek épült legfelső emeletének gyönyörűséges növényi ornamentikával dúsan díszített, ám felülvakolt falain Sztálin elvtársat éltető cirill betűs feliratok: a második világháborús katonakórház mementói olvashatók. Az istállóépületben a kilencvenes évekig községi mozi működött, mely most kicsiny fridzsiderszocializmus-emlékhelyként szolgál (Bambi sajnos nem kapható); a zenészek egykori lakhelye pedig az önkormányzat irodáinak ad helyet.

A kastélyt fenntartó Műemlékek Nemzeti Gondonoksága dícséretes módon őszinte: mindezt ugyanis – a kastélymúzeum szokásos kínálatát bővítendő – június óta bárki megtapasztalhatja a „Felfedezők útja” névre keresztelt, négy órát igénybe vevő speciális vezetés során. Megéri a fáradságot, különösen azoknak, akik nem idegenkednek némi retró életérzéstől. (A túra pikantériája, hogy a nemzeti gondnokság tulajdonképpen saját múltjának: az államosítás korszakának állít emléket…)

 

Ami pedig a korhű muzsikát illeti, meggyőződésem, hogy a körülmények: vagyis a díszes helyszín, a családias hangulat, és a szó szerint(!) patinás falak is alapvető részét kellene képezzék egy régizenei hangversenynek. Elvégre a legnevesebb barokk-specialisták (Harnoncourt), a legjobb régizene-együttesek (Koopman) és a kanonikus művek (Bach) előadásai sem érhetik el ugyanazt a hatást egy modern hangversenyteremben, mint azokban a szakrális vagy világi terekben, ahol a műveket eredetileg előadták. A „Kastélykoncertek Eszterháza” fesztivál épp ezért nyújt szinte egyedülálló élményt a Fertődre elzarándoklónak. Csak remélni lehet, hogy a 2009-es Haydn-év során minél többen ráéreznek majd Esterházy „Fényes” Miklós kastélyának zenei vonatkozású vonzerejére (is).

Az idei évadot a Solamemente Naturali Bratislava kamarazenekar (művészeti vezető és koncertmester: Milos Valent) hangversenye nyitotta. Műsorukon barokk és preklasszikus operarészletek, valamint Händel B-dúr hárfaversenye szerepeltek. Kiss Noémi – akit utoljára egészen más szerepben hallottam – hangja csodálatosan illett a bonbonosdoboz-szalonba: kristálytiszta, csengő szopránja, stílusos formálása és változatos előadásmódja igazi delicatesse volt. Csak szövegmondását (mássalhangzóit) érhetné kritika, ámbár lehet, hogy csak a Díszterem akusztikája tréfálta meg fülemet. A kissé visszhangos szalon nem kedvezett a pozsonyi vonósok élénk tempóinak sem, a gyors opera-nyitányok futamai ugyanis ahelyett, hogy gyöngyöztek volna, inkább elmosódtak. Az együttest dirigáló Stephen Stubbs lantjának, és a holland származású  Maxine Eilander hárfaművésznő kicsiny hangszerét annál jobban kiemelte a terem. A korhű hangszereken játszó, alig tucatnyi muzsikus, s a jól ismert Händel-versenymű modern hárfahangzástól oly eltérő hangzásvilága szinte tökéletesen megidézte a rokokó hangulatát. Még néhány kandelláber, libériák, körgallérok, és valóban a 18. században érezhettük volna magunkat.

Üröm az örömben, hogy „A legtündéribb sziget: Händel és Haydn Angliában” címen meghirdetett hangverseny (eredetihez képest megváltozott) műsorán nem szerepelt mű az eszterházi mestertől. A koncertet záró, olykor barokk oratóriumokra, máskor mozarti áriákra emlékeztető Mária-motetta szerzősége ugyanis nem bizonyított, s magam nem osztom azok véleményét, akik a darabot Haydnnak tulajdonítják. Az egészen szeptemberig tartó fesztivál kínálatában azért természetesen bőségesen találhatunk Haydn-műveket is. Mert Pestről, de a Balaton mellől is érdemes ellátogatni Fertődre az élményért; és ha már ott járnak, ne hagyják ki a Felfedezők útját sem!