Pátkai Rozina nevét Végső Zoltán kritikájában olvastam először a járvány sokadik hulláma idején.. Nagyon ritka, hogy a neves ítész egyértelműen lelkesedjen egy olyan új jelenségért, mint az első Minka-lemez, így Pátkai Rozina rákerült a kiváncsiságlistámra. Különösen azután, hogy megjelentette a Tilos csillagon című albumát is, mely egyértelművé tette, hogy ő a magyar zenetörténet dalirodalmának megkerülhetetlen alkotója, az a művész, aki a költészetet tovább gondolja, akitől egy vers új életet kezd el élni, és olyan rétegei mutatkoznak, melyekről távoli tudomásunk sem volt. Pátkai Rozina művészetének alapeleme a kinézis, a mozgás, az a fajta éltető tevékenység, ami a hanghullámok alapjait is meghatározzák. Azokat a természeti eseményeket kutatja, amiket Arisztotelész írt le a Poetika előszavában: “a költő dolga a természet utánzása.” Ezt az alapelvet sokféleképpen lehet értelmezni, Pátkai Rozina leginkább felfedező, aki támaszkodik régebbi korok értelmezőire – Weöres Sándor, Pilinszky János, Babits Mihály, Ady Endre, Czóbel Minka, Nemes Nagy Ágnes, és Tóth Árpád költőkre úgy, ahogyan feldolgozza mai költők – Bán Zsófia, Víg Mihály – verseit, dalszövegeit. Az énekesnő, valamint a körülötte lévő zenészcsapat – Fenyvesi Márton laptop, Varga Dániel szaxofon, Tóth István basszusgitár, Szabó Dániel dob, Dóczi Bence gitár-elektronika, a video-jockey Székács Dániel a legnagyobb felületen érintik meg hallgatóikat, és nem kell igazán nagy empátia, hogy a hallgatók magukévá tegyék Pátkai Rozina mesélő-felfedező attitüdjét. Mint amikor az ember betéved egy poros elhagyatott könyvtárszobába, ahol találomra fellapozza a legvastagabb könyvet. Ott illusztrációkat talál a veretes betűkkel nyomtatott oldalak között, régi korok vágyairól, eltűnt, s újra megtalált gondolatokat fedez föl aprólékos rézkarcokon, némelyiken sárgulás, másokon valahai penész foltja mutatja a temporális állapotokat, melyeket át-áthúz egy mai korba, vagy annak közelmúltra utaló másolatába. Folyamatos atmoszférával társít, megszólal, meghökkent. Megszólalásában olykor csak egy pentachord skálát használ, nem merészkedik el a ma már elvárható mikrotonális-hamiskás irányba, megteszik ezt a háttérzenészei, különösen a hangzásáért hangszerelőként is felelő Dóczi Bence, aki a bundok között is megtalálja az elképzelhetetlen hangot, az ő nevét nagyon meg kell jegyezni. Aztán tovább lapozva kis cetlit talál, később egy másikat, rejtett jelentésű üzenetekkel, imamorzsákkal, titkos ábrákkal. Cigánysiratót idéz, fájdalmat közvetít, nem múló traumákra reflektál. A harsány elektronikus bemutató sem tudja elfedni a könyvben talált szomorúságot, egy belenyugvó melankóliát, mely már kikerült a könyvből új életet él, mégis megszűnni nem tudó reménytelen szenvedésről tudósít, meghagyva hallgatójának egy optimista végkifejlet elképzelését is. Préselt falevelek jelennek meg a könyv lapjain zöldes nyomot hagyva, a videóháttéren újra életre kelve ágakkal lombkoronákkal. És pörög, forog minden.

A könyvtárszoba csendje a koncertterem inverze. Zajkompozíciók, melyek ritmusát a túlzottan hangsúlyozó prozódia adja, nem csillogtatja nagyon is kiművelt énektudását a szövegértés kárára, mint sokan ezen az undergroundból származó, de az avantgarde eredményeivel mélységesen átitatott színtéren. Ez a nap is érthető. Pedig mennyire más minden nap, mennyire új a ma a tegnaphoz képest, és mennyire világít rá a távoli jövő az elfeledett régmúltra. Levendula lilás virága esik ki a könyvből, szinte az illatát is érezni Varga Dániel ülve megbújva előadott ábrándos cross over szólói alatt. Újra és újra érzékenyen feldolgozott versek, dekadens dallamvezetésű sanzonok, még rap is, csak a várva várt bossa nova nem, ez egy másik könyv. A rézkarcokon raszterekké durvul a véső satírmunkája, mely átvivő formaként jeleníti meg a háttérvideón, hol csíkok, hol kisebb nagyobb kockák, négyszögek formájába módosulva, szigorú keretet adva a lírai bánatnak, melyet mintha szégyellnénk, mint a férfikönnyeket, pedig hát sunt lacrimae rerum. Hasonló szigorúsággal Magyar Péterre emlékeztető virtuóz fillekkel ad keretet Szabó Dániel dobos a történéseknek. Hol taktra, hol auftaktra, hol pedig teljesen aszimmetrikusan lép be, kimért, megbízható játékos. A jazzkoncertekből hozott rövid szólóteljesítmények az énekes pozícióját színesítik, énekes, nagyon is énekes, mi több színész, aki viszont sosem esik ki a szerepéből: összetörten leguggolva sem hatja le a fejét pihenni, mimikáján végig látszik, az énekelt szövegek tartalma, a tartalmak emlékei. Pátkai Rozina egyik meglepő effektje a markírozás. Ezt az énekmódot a színészek-énekesek csak a próbákon használják, hogy így kíméljék az igen fáradékony hangszálakat. A könyvből fel-fel nézve egyszer észreveszünk valakit, akit eddig nem, a mozdulatlan mozgatót, a megfordított karmestert, basszusgitáros Tóth Istvánt, a könyvtárszoba őrét. Tudható, a jó őr alig észrevehető, ő itt egy ellenkarmester, aki visszaigazolja a karmester jelzéseit. A koncert valódi karmestere Fenyvesi Márton. Bár kint áll a fronton, apró gesztusaival szintén nem tolakszik az énekes előterébe. Nagyon tevékeny zenész, akinek  a magabiztos technika is köszönhető, melyben Gróh Ádám hangtechnikus volt a segítségére.

A szerző fotóival