bezár
 

színház

2022. 04. 20.
A tekintet, amely elől nem menekülhetünk
Filmszínházi keretek között debütált a Batsheva Dance Company felújított táncelőadása
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Intimitásban osztozni esendőséggel jár, ugyanakkor felszabadít a mindennapi nehézségek béklyója alól. Kialakíthatók-e valódi, bensőséges emberi viszonyok egy olyan világban, amelyben mindnyájunkra hatással van a közösség figyelme? Lehet-e ugyanakkor a tekintet a meghitt kapcsolódás záloga? Ezeket a kérdéseket feszegeti a Batsheva Dance Company HORA című előadása.

Ohad Naharin új terepen bizonyított: A Batsheva Dance Company vezető koreográfusa filmszínházi alkotás formájában dolgozta fel a táncegyüttes HORA című előadását, amelyet először 2009-ben tűztek műsorra. Az eredeti színpadi változat felújítása nem csupán a művészi szabadság szárnypróbálgatása, Naharin céltudatosan igyekszik táncművészeti elképzeléseit mozgóképen keresztül tolmácsolni. A színpadi művek filmre vitelének problematikája nem is lehetne aktuálisabb napjainkban, lévén, hogy a koronavírus-járvány hatására számos produkció költözik az online térbe, felvetve ezzel a kérdést: képes-e a film eszköztára új művészeti keretrendszerbe helyezni, élvezhetőbbé tenni az eredetileg színpadra szánt alkotásokat?

Szkéné színház

A most bemutatott film címe, a HORA, azaz hóra, egy nagy hagyományokkal rendelkező, tradicionális zsidó körtáncfajtát jelöl, amelyet egyszerű, szimmetrikus mozdulatok jellemeznek. Naharin koreográfiája ugyanakkor tudatosan rájátszik a szimmetria megkérdőjelezésére, újra és újra elemeire szedi, majd visszarendezi a táncosok mozdulatai mögött megbúvó egységet. Az előadás kezdetén felsejlő sétamotívum, mintegy visszatérő rendezőelemként tartja össze a gyakran meglehetősen ziláltnak tűnő képi világot. Az egyéni önkifejezés és a közösségi létezés kényszerének összecsapása ez az előadás, amelyet áthat az intimitás eléréséért folytatott küzdelem.

A Batsheva Dance Company tevékenysége nem ismeretlen a táncművészeti újdonságok megismerésére fogékony közönség számára. A táncegyüttest 1964-ben alapították Tel Avivban, művészeti programjáért 1990 óta Ohad Naharin koreográfus felel, akinek neve egyaránt összefonódik az alkotóközösség egyedi előadásaival, és a GAGA táncnyelv létrehozásával. Ez a sajátos kifejezésmód, valamint a mögötte rejtező filozófia hamar túlburjánzott a kortárs táncművészet világán, átszüremkedve a terápiás mozgásformák, mindennapi relaxációs gyakorlatok területére. Ellentétben a balett jellegzetességével, a GAGA táncnyelv célja nem a mozdulat minél precízebb kivitelezése, hanem a test folyamatos, több érzékszervre egyidejűleg ható fizikai kihívások elé állítása. Ez a szemlélet visszaköszön a táncegyüttes előadásaiból is.

A HORA koncepciójának egyik, ha nem a legfontosabb eleme a „tekintet” értelmezése, illetve annak irányítása, amely nemcsak filmművészetileg, hanem a koreográfiában is kiemelt szerepet kap. Az előadás egyetlen díszleteleme a háttérben elhelyezett fekete székek sora, amelyeken azok a táncosok foglalnak helyet, akik éppen nem vesznek részt a szóló- és duójelenetek létrehozásában. Kezdetben arra következtethetnénk, hogy a díszlet szabályos elrendezése voltaképpen a szimmetria illúziójának megteremtésére szolgál, hamar tudatosul azonban, hogy a székeken ülő táncosok valójában megfigyelőként funkcionálnak: az egyéni önkifejezést ádáz tekintetek bombázzák, az intim összetartozásra tett kísérletek nem menekülhetnek a kegyetlen külvilág figyelme elől.

Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy Naharin koncepciójában a közösség diadalmaskodna az egyén felett. Az előadás fináléjában a koreográfia egy táncosokból álló „hadsereg” képét eleveníti fel, a csoporthoz tartozás kierőszakolt élménnyé válik. Ezt a megrázó részletet váltja fel a táncosok lassú párba rendeződése. Puha, bensőséges mozdulataik közben mintha helyre állna a harmónia, egészen addig, amíg észre nem vesszük, hogy a háttérben elhelyezett székekről egy táncos továbbra is figyeli a többieket: feladni az egyéni vágyakat, belesimulni a közösség elvárásaiba nem marad megtorlás nélkül. Az egyén kritikus tekintete legalább annyira sújtja a közösséget, mint fordítva.

Naharin azonban még ennél is továbbmegy: a táncosok egy adott ponton belenéznek a kamerába, és a nézőt veszik górcső alá. Ez a váratlan bevonódás kibillenti a befogadót a szokványos filmélmény megtapasztalásából; ebben az előadásban mindenki a figyelem középpontjában áll.

A koreográfiából áradó nyugtalanító lelkiállapotot Isao Tomita futurisztikus elemekkel tarkított, radikális, klasszikus zenei feldolgozásai teszik még érzékletesebbé. Ahogy Tomita modernitást csempész a kortalanba, úgy Naharin a tánc nyelvén törekszik elérni ezt a célt. A szóló- és duórészletek észrevehető referenciapontokat rejtenek: a klasszikus balettből ismerős arabesque-ek, a széles, kitartott attitude-ök közé beékelődő foghíjtelkeken éles, váratlan mozdulatsorok épülnek. Különösen észrevehető ez a jelenség például Matan Cohen és Amalia Smith rövid duójelenetében vagy Hani Sirkis szólójában.

Noha az eredeti színpadi feldolgozás látványvilágát a zöld és a fekete szín dominálta, a filmes átdolgozás megkövetelte ennek továbbgondolását. A táncosok fekete dresszben, egy tökéletesen fekete térben interpretálják Naharin koreográfiáját. A chiaroscuro hatás még szembetűnőbb a közeli snitteken, amelyeken a táncosok legapróbb gesztusai is jóformán kendőzetlenné válnak.

Roee Shalti operatőri bravúrja pontosan vezeti a szemet, így segítve Naharin koncepciójának megértését. Amíg egy színpadi feldolgozás során a néző szabadon dönthet arról, hogy fókuszát a színpadkép mely részére helyezi, addig a film műfaja e tekintetben sokkal kötöttebb. Annak érdekében tehát, hogy ne csorbuljon túlságosan a nézői szabadság, és értelmezhetővé váljék a táncművészeti vízió, Naharin és Shalti részletgazdag totál plánokkal dolgozik, amelyeket szórványosan, egy-egy pillanat erejéig, kaleidoszkópszerűen váltanak fel a közeli jelenetek. Naharin szerint ez a megoldás nem csupán esztétikai minőséggel bír, hanem követi az életfilozófiáját is: az események folyamára mindaddig távolból tekint, amíg el nem érkezik egy olyan fókuszpont, amely végérvényesen megváltoztatja a történet alakulását.

Ohad Naharin ismét szemet gyönyörködtető koreográfiában foglalkozik a tánc nyelvének tolmácsolásával, az egyén és a közösség mindennapi életének kihívásaival. A HORA a tekintet intimitásának tánca, amely alól bárhogy is próbálkozunk, nem bújhatunk ki.

 

Ohad Naharin: HORA
Tánckar tagjai: Chen Agron, Billy Barry, Matan Cohen, Yael Ben Ezer, Ben Green, Sean Howe, Chiaki Horita, Londiwe Khoza, Chun Woong Kim, Shir Levi, Ohad Mazor, Yonatan Simon, Hani Sirkis, Amalia Smith, Igor Ptashenchuk
Operatőr: Roee Shalti
Vágó: Roee Shalti és Ohad Naharin
Jelmeztervező: Eri Nakamura
Zene: Isao Tomita, Modest Moussorgsky, Claude Debussy, Charles Ives, Yehonatan Oppenheim, Ikeda Ryoji, Richard Strauss, Richard Wagner, Joaquin Rodrigo, Edvard Grieg, Jean Sibelius
Rendezte: Ohad Naharin
Bemutató: 2022. március 11.
Batsheva Dance Company
Suzanne Dellal Center, Tel Aviv
Online stream
A képeket készítette: Roee Shalti

nyomtat

Szerzők

-- Somogyvári Csendike --


További írások a rovatból

Desiré Central Station 2022 – No Filter
Médeia a Barabás Villában
színház

Budaörsi Szentivánéji álom a Városmajorban
A THEALTER30(+1) – Színháztudományi konferencia-kötetről

Más művészeti ágakról

irodalom

Az Irodalmi Szemle legújabb lapszámbemutatójáról
Foci, vers, próza, gyerekirodalom
art&design

Gondolatok a Geometric Environments című kiállításról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés