bezár
 

zene

2022. 05. 16.
Lully 390
Lully–Molière: A kénytelen házasság
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
A Müpában megrendezett Régizene Fesztivál keretében adták elő A kénytelen házasság című comédie ballet-t. Zenéjét Jean-Baptiste Lully szerezte, a darab szövegét Molière írta. Közreműködött a Le Concert Spirituel, a Les Malins Plaisirs Színtársulat, a L’Eventail Tánctársulat, a szólisták pedig Lucie Edel és Yannis François voltak. A háromfelvonásos mű a barokk kor kedvelt műfajában készült a Napkirály megrendelésére. Zene, tánc és színház vidám egyvelegét láthatta a közönség a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

Annak ellenére, hogy idén Molière kerek évfordulóját ünnepelik világszerte, mindenképpen meg kell emlékezni a nála csak tíz évvel fiatalabb Jean-Baptiste Lullyről. A két alkotó munkássága egy évtizeden át szorosan összekapcsolódott, és míg Molière korának leghíresebb drámaírójává vált, addig Lully szép lassan küzdötte fel magát XIV. Lajos kedvenc operaszerzőjévé. 1684-ben a Napkirály például arról rendelkezett, hogy Lully engedélye nélkül tilos operát játszani Franciaországban.

Miután az 1660-as évek elején megismerkedtek, számos balett-vígjátékot írtak meg együtt. Első közös alkotásukról megoszlanak a források. Míg az 1661-es Les Fâcheux című darabhoz a kortárs André Danican Philidor által másolt partitúrában a zenét már Lully jegyzi, addig Romain Rolland barátságuk kezdetét 1662-re teszi, és a L'Impromptu de Versailles címet viselő balett-vígjátékot jelöli az első együtt írt színpadi műnek. Valószínű, hogy a Les Fâcheux sikerén felbuzdulva váltak igazi alkotópárossá, hiszen a szerzeményt csak Molière élete során 106-szor adták elő. Az 1664-ben, így az elsők között elkészült munkájuk, A kénytelen házasság eredetileg comédie-ballet-nek, azaz táncos komédiának készült a király megrendelésére. Maga XIV. Lajos is táncolt benne, emlékezik meg róla Christiaan Huygens, dán matematikus.

Az uralkodó a korszakban kedvelt könnyed, nevettető darabot várt el. A témaválasztás a tipikus barokk példákkal – mint a mitikus, allegorikus hősök történetével – szemben profán, egyszerű és könnyed volt. Molière színműveiben mindig is törekedett arra, hogy okulással szolgáljon a közönség számára. Jól megfogható és örökérvényű alaphelyzeteket mutatott be az akkori polgárság mindennapjaiból. A kénytelen házasság érdekessége, hogy amíg a kényszerházasság mindig is a nőket sújtotta inkább, addig ebben a kifordított történetben mégis a férfi húzza a rövidebbet, hiszen egy olyan menyasszonyt választott magának, aki kiváltságos helyzetében teljes szabadságot élvezett apja gyámsága alatt, és ezt követeli leendő férjétől is. A mai néző számára ez már teljesen természetesen hat, ám a Louvre-ban tartott bemutató idején mindenképpen a vígjáték túlzásokban gazdag műfaji kihangsúlyozását jelentette, ahol a helyzet nevetséges voltából fakadóan nincs szükség a végén különösebb csattanóra. A darabválasztás a szerzőkre való emlékezésen túl a hosszú járványidőszak lezárására telitalálat volt, hiszen mindenki vágyott egy vidám, könnyedén élvezhető előadásra, ami közelebb hozta a barokk zenét a hétköznapi emberhez. Ezt bizonyítja, hogy a nézőtéren teltház volt, a művészek hatalmas tapsot kaptak.

A két főszereplő, Dorimène (Marie Loisel) és Sganarelle (Laurent Prévôt)

A francia barokk műfaji jellemzője, hogy a színjáték és a zene egyenrangú partnerként van jelen a színpadon. Mégis lehet, hogy sokan kevésnek érezték a zenét. Az előadás kezdetén úgy tűnt, hogy a drámai cselekmény nagyobb hangsúlyt kap, ám nem nyomta el a zenét, inkább kiegészítette és kiemelte a korhű stilizált táncok sorozatát. Vincent Tavernier rendezése minden elemében igyekezett megteremteni a hiteles hangulatot úgy, hogy közben a mai kor igényeihez igazított interpretációt mutatott be. A táncetűdökben megjelent az akkori tánckultúra lenyomata, a L’Eventail Társulat táncművészei finom és kecses mozdulatokkal kísérelték meg kiemelni a zenei motívumokat olyan allegorikus alakokként, mint a féltékenység, gyanú és bánat. Ezek a táncosok maszkot viseltek, kihangsúlyozva éteri mivoltukat.

A műfaji megnevezés comédie-ballet, vagyis olyan vígjáték, amely a jeleneteket barokk szvitekkel köti össze. A színpadon a Les Malins Plaisirs Színtársulat előadását egy táblán comédie mascarade-ként, azaz álarcos vígjátékként jelölte meg, ami még inkább utal a commedia dell'arte elemekben bővelkedő színészi játékra. A közönség gyors beavatásának érdekében az első két jelenet azonnal bemutatja az alapszituációt és a főszereplőket. Miközben kibogozzák a nézők számára a történetet, már kiszólásokkal és folyamatos váltakozásban helyzet- illetve jellemkomikumok bemutatásával igyekeznek kapcsolatot teremteni fikció és valóság, színész és közönség, valamint múlt és jelen között, ezzel elnyerve sokak szimpátiáját. Amíg a jelmezekkel a korszak divatját hűen mutatták be, addig a díszleten megfigyelhető volt a modern kor hatása. Az egyszerű, univerzálisan használható, görgős elemekkel ellátott ház- és épületrészleteken apró kiegészítőket rejtettek el, ezekkel még a tárgyakat is képesek voltak megszemélyesíteni. A főszereplő, Sganarelle fokozódó kétségbeesését jól keretezte, hogy a színpad egyre színesebb és díszesebb lett. Az utolsó jelenetre kellékek egész tárházát vonultatták fel, szemben a kezdeti két kockával, amelyeket egyszerre használtak padként, támasztékként és dobogóként.

Az életre kelt díszlet

Molière végül kiemelte a szöveget a zenés-táncos közegből, és tizenkét jelenetbe sűrítve adta újra közzé. Ám a fordítottjára is találunk példát. Lully segítségével dolgozta át zenés darabbá A szerelmes doktort, ezzel újra sikerre tudta vinni korábbi szerzeményét. A kénytelen házasság történetének forrása Rabelais-tól, a legnagyobb francia humanista reneszánsz írótól származik, akitől gyakran merített ihletet készülő műveihez. A 18. századtól kezdve már Molière szövegét veszik alapul a későbbi szerzők, több fordítás és átirat is készül apró változtatásokkal. Mégis a mű különlegességét a zenei betétek adják, ez emeli be ugyanis a barokk zene kedvelőinek látókörébe, hiszen nélküle bármelyik vásári vigadalomban megállná a helyét. A zenei apparátus azonban a legnagyobb hangversenytermek magasságába helyezi a játékot. Ezért sem különös, hogy a Müpa adott otthont ennek az összművészeti kavalkádnak.

A Napkirály uralkodása végén, a 18. század hajnalán a zene elkezdett kiáramlani a királyi palotából és a templomokból az arisztokraták magánházaiba és kertjeibe. Ezzel a tehetős emberek számára megnyílt a lehetőség, hogy divatot teremtsenek, és szórakozási célokra használják fel azt. Az egyik első nyilvános koncertsorozat, a Concert Spirituel, 1725-ben indult el annak érdekében, hogy a nagyböjt alatt és a katolikus egyház egyéb vallási ünnepein lehetőség nyíljon a zenehallgatásra. Évente összesen mintegy harmincöt napon keresztül adtak koncerteket, amely alatt az összes profán tevékenység, a fő zenei és színházi intézmények, mint például a Párizsi Opera, a Comédie-Française és a Comédie-Italienne leálltak. Ennek a francia hangversenytársaságnak az örökségét viszi tovább a Le Concert Spirituel, amely korabeli hangszereken szólaltatja meg a barokk, a 18. századi és a romantika korában született francia zenei műveket. Az előadás estéjén korunk vezető régizene együttese ugyan a dirigens, Hervé Niquet nélkül lépett fel, ám a koncertmester, Olivier Briand páratlanul vezette a broken konzortot, amelynél a barokk zenekar általában nagyobb. A korhű hangszereken előadott zenei mondanivaló értelmes tagolása – amelyre a kotta nem mindig tartalmaz utasításokat – tette igazán autentikussá a melodikus közjátékot. Igazán a csembaló emelkedett ki a korhű hangszerek közül, Clément Geoffroy játéka megágyazott a következő jelenetek számára, a hallgatóságot pedig visszarepítette a történeti időben néhány évszázaddal.

A Le Concert Spirituel

A kiváló fiatal szólisták, Lucie Edel (mezzoszoprán) és Yannis François (basszus) nem  kifejezetten barokkénekesek, éneklési stílusuk legalábbis erről árulkodott. A barokk énekre jellemző improvizatív virtuozitás hiányzott, az énekesek inkább belesimultak a nagy egészbe, ám ez nem jelentett problémát a folyamatosan váltakozó dikció–zene–tánc hármasában. A zenés színházban ugyanis az operával szemben nem a bonyolult áriákon van a hangsúly, sokkal inkább az aláfestő és a tartalmat összekapcsoló dallamokon.

Amíg hazánkban a zenei és színházi koprodukció az idén hetedik éve futó Régizene Fesztivál keretében került megrendezésre, addig a 2021–2022-es évad a franciáknál egyértelműen Molière jegyében zajlik, így májusban és júniusban még elcsíphető Franciaországban ez a remek előadás.

 

Felhasznált irodalom

Molière, Kénytelen házasság. In: Klasszikus vígjátékok. Szerk. Gergely Géza. Népi Alkotások Megyei Háza, Marosvásárhely, 1970.

Romain Rolland, Lully. (Kis zenei könyvtár, 12.) Gondolat, Budapest, 1959.

Képek forrása: Nagy Attila, Müpa Budapest, Les Malins Plaisirs Facebook-oldala

nyomtat

Szerzők

-- Szabó Fruzsina Sára --


További írások a rovatból

A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Nagy Ákos válaszol
Interjú Zombola Péterrel motivációról, alkalmazott zenéről, a kortárs zene médiajelenlétéről

Más művészeti ágakról

Foci, vers, próza, gyerekirodalom
Ugrin Julianna és Vizkelety Márton: A döntés
Tasi Katalin: Lányka, tükörben. Pagony Kiadó, 2022


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés