Kezdésként Vajdai Vilmos, a Katona József Színház színésze előadásában hallhattunk egy részletet a Lila hattyúk című novellából. Az elhangzott szövegből megtudhattuk, hogy egy „mintha-országban”, a mintha-háború, a mintha-béke és természetesen a mintha-vodka hazájában, semmi sem igazi, csupán az állambiztonságot fenntartó rakéták. A bonyodalom azonban éppen abban áll, hogy a robbanófejek kristálycukorrá változtak. A történetben megjelenő kétségbeesett alak, Szasa pedig hiába megy templomba, és könyörög a sztarecnek, hogy állítsa vissza a megszokott, nukleáris pajzs teremtette „rendet” az országban, az csak hallgat, majd kér egy darab kristálycukrot a teájához.

„Mindenről beszélhetünk, és mindenről beszélnünk kell” – indította a beszélgetést Szekeres Nikoletta egy szintén A fehér négyzet című novelláskötetben helyet kapó idézettel, majd az első Szorokin-élményükről kérdezte a vendégeket. Totth saját bevallása szerint az eseményre való felkérés előtt nem ismerte behatóan Szorokin könyveit, amikor viszont elkezdett velük foglalkozni, az volt a benyomása, hogy ez a szerző teljesen elkoptatott motívumokból is képes újszerű és meghökkentő szövegeket alkotni. M. Nagy Miklós ellenben évtizedekre visszanyúló tapasztalatokról számolhatott be. A ’90-es éveket idézte fel, Szorokin ugyanis ekkor jelentethette meg először a műveit saját hazájában: első regényét Franciaországban publikálta, ahogy azt több orosz ellenzéki író is tette már a ’60-as évektől kezdve. M. Nagy ezzel kapcsolatban elmondta, hogy minden „kicsempészett” kézirat kalandos utat járt be a nyilvánosságig, Bulgakov A Mester és Margaritájának cenzúrázatlan verziója például Magyarországon látott először napvilágot.

Az első meghatározó Szorokin-élmény számára az a felfedezés volt, ahogy egy teljesen „szocreál” történet egyik pillanatról a másikra – ahogy ő fogalmazott –, váratlanul szürrealisztikus őrületbe csap át.

A rendszer bukása után viszont Szorokin művei egy időre „irodalomtörténeti érdekességek” lettek M. Nagy szemében, éppen ezért kíváncsi volt, hogy mit fog csinálni ez a lázadó, a valóságtól elrugaszkodó hang az új világban. Elmondása szerint Szorokin elképesztő teljesítményt nyújtott, és ekkor kezdett el elementáris erővel hatni rá, ő pedig az Átutazóban című elbeszélés után a többi művét is fordítani kezdte. Még mindig számos fontos szöveg van azonban, ami egyelőre nem olvasható magyar nyelven, például – ahogy M. Nagy nevezte ezeket –, a középső korszak „őrült, posztmodern agymenései”. Ilyen a Norma, ami a fordító szerint most, amikor Oroszország újra kezd visszatérni a múltba, különösen aktuális. Ebben a regényben az ember mindennap kénytelen lenyelni egy darab fekáliát, ami elsőre megbotránkoztatónak tűnhet az olvasó számára, azonban a beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy Szorokin esetében a hasonló elemek beemelése egyáltalán nem ritka gesztus.

Szekeres a továbbiakban arra volt kíváncsi, hogy mi adja Szorokin prózájának az esszenciáját, hogy mitől válik félreismerhetetlenül egyedivé.

Totth azt látja a legkülönlegesebbnek Szorokinnal kapcsolatban, hogy sokszor elhasznált, banális motívumokból képes – ahogy ő fogalmazott – eszelős és eredeti világot építeni, mindezt úgy, hogy közben végig borotvaélen táncol, de sosem zuhan le, sosem válik elcsépeltté.

M. Nagy szerint Szorokin hangja rendkívül sokféleképpen működik: egyik legnépszerűbb műve, A jég például egyfelől az ezoterikus beszédmód paródiája, másfelől azonban kirajzolódnak belőle az orosz 20. század borzalmai. Emellett vannak olyan regényei is, melyek a posztmodern irodalom mintapéldányai, tele dekonstrukcióval és intertextualitással. Az, hogy hirtelen olyannyira fontos szerző lett, hogy Amerikában szinte a teljes életművét kiadják, nagyrészt annak tulajdonítható, hogy azt a bizarr és logikailag megmagyarázhatatlan állapotot, ami jelenleg Oroszországban fennáll, a realista próza nem tudja megközelíteni. Ehhez olyan szöveg kell, mint például Az opricsnyik egy napja. Németországban egy kritikus a megjelenés után azt mondta erről a műről, hogy Szorokin biztosan részegen írta, ugyanis a történetnek semmi köze a valósághoz; elképzelhető azonban, hogy ez a kritikus ma már másként vélekedne.

Bár Totth Benedek elsősorban a kegyetlenség explicit ábrázolásában rokonítható Szorokinnal, az aktualitások is egymáshoz kötik őket, hiszen aki mostanában olvassa Totth Az utolsó utáni háború című regényét, akaratlanul is az Ukrajnában zajló eseményekhez kapcsolhatja a cselekményt. Ez a könyv eredetileg egy antológiába készült novellából született, melynek a fő kérdésfeltevése az volt, hogy mi lett volna, ha ’56-ban valami másképp történik. Totth alternatív valóságában beavatkoznak az amerikaiak, azonban a szerző sosem gondolta volna, hogy ez a téma még aktuális lehet. Elmondása szerint anakronisztikusnak látta az egészet, azt hitte, oroszok és amerikaiak atomharca mellett már elment a világ.

Az erőszak témájához visszakanyarodva Szekeres arra volt kíváncsi, hogy mi lehet a motiváció a kegyetlenség ennyire erőteljes megjelenítéséhez. Totth elmondta, hogy ő éppen azért nyúl ehhez a motívumhoz, mert taszítja és irritálja őt a világban eluralkodó erőszak, és bár nem feltétlenül szereti ezt ábrázolni, mégis szükségét érzi. Szorokin az interjúiban azzal szokta indokolni ezt a végletességet, hogy a világ, amibe beleszületett, a Szovjetunió is végletesen szadista volt.

M. Nagy szerint Szorokin látta azt, hogy a kegyetlenség a szovjet világ bukásával sem szűnt meg; neki nem volt az az illúziója, hogy Oroszország valaha is elindult volna a normalitás útján.

Ő a dekonstrukció eszközéhez nyúlva építette le a nagy, titokzatos, istenközeli orosz lélekről szóló mítoszt, és megmutatta, hogy olyan antropológiai katasztrófa játszódott le, ami mára teljesen el is söpörte ezt. M. Nagy hozzátette azonban, hogy egy ponton a posztmodern szinte szitokszóvá vált Oroszországban, és a magukat újrealistának nevező, valójában azonban szinte újszentimentalista korszellemet követő szerzők háttérbe szorították azt, amit Szorokin képviselt.

Szekeres ezzel kapcsolatban arról kérdezte a fordítót, hogy Magyarországon milyen utat járt be Szorokin nemzedéke, és hogy mitől függött a népszerűségük vagy éppen mellőzöttségük más országokban. M. Nagy elmondta, hogy a kétezres években hirtelen nagy sikere lett a kortárs orosz szerzőknek; Szorokin mellett még Viktor Pelevin és Ljudmila Ulickaja nevét említette. Hozzátette ugyanakkor azt is, hogy ebben a kérdésben a politika megkerülhetetlen szerepet játszik: Amerikában például volt egy időszak, amikor megtört Pelevin és társai népszerűsége az Oroszországhoz való közeledési kísérlet következtében. Kiemelte azt is, hogy Szorokin többek között annak köszönheti saját hazájában felfutó ismertségét, hogy a kétezres évek elején egy putyinista szervezet hazafiatlannak és pornográfnak titulálta a könyveit, majd nyilvánosan egy WC-be dobálták őket, aminek eredményeképpen a szűk körben olvasott, elit író hirtelen nagy figyelemre tett szert.

A beszélgetés végéhez közeledve természetesen felmerült az a kérdés is, hogy milyen kihívásokat állít Szorokin a fordítója elé. M. Nagy szerint Szorokint fordítani sosem unalmas: előfordult például, hogy a Garin doktorral kapcsolatban levelet kellett írnia a szerzőnek, hiszen bizonyos szöveghelyeket nem tudott értelmezni. Elárulta, hogy Szorokin válasza ilyenkor általában az szokott lenni, hogy éppen az a lényeg, hogy ne értse az olvasó a részletet; a fordítónak az értelemhez való ragaszkodás helyett az a feladata, hogy érzékeltesse, egy furcsa, új világban járunk. M. Nagy hozzátette még, hogy az irodalom Szorokin számára kábítószer is: az „őrült agymenéseit” lehetetlen a szó szoros értelmében fordítani, ezek esetében inkább valami hasonlót kell alkotni. Totth, aki maga is számos művet – többek között Max Porter regényeit és Suzanne Collins trilógiáját – fordított magyarra, úgy írta le ezt a folyamatot, mintha sötétben tapogatózva kéne megtalálni a megfelelő megoldásokat.

Zárásként a beszélgetés résztvevői említést tettek arról is, hogy bár Szorokin még mindig kegyetlen disztópiákat és posztapokaliptikus világokat teremt, a legutóbbi regényében kivételesen már a szerelem is helyet kap. A közönség kérdéseit várva M. Nagy még megosztott velünk egy anekdotát arról, hogy hogyan hiúsult meg Viktor Jerofejev régóta tervezett „mély beszélgetése” a legnagyobb magyar íróval, Esterházy Péterrel egy nő miatt; jó hangulatban, nevetéssel zárult tehát az este. A PesText szervezői tartogattak még számunkra egy meglepetést: elárulták ugyanis, hogy a fesztiválon Szorokin mellett találkozhatunk még többek között A bánat egy tollas állat szerzőjével, Max Porterrel, és velünk lesz az izlandi Sjón is, akitől A cethal gyomrában vagy éppen A macskaróka című műveket olvashatjuk magyarul.

Fotók: Gondos Mária Magdolna