bezár
 

zene

2022. 05. 25.
Euripidész'22 koncert
Balogh Máté és Tornyai Péter kantátáinak előadása
Tartalom értékelése (6 vélemény alapján):
Remek tradíció látszik újra kialakulni Magyarországon: a különféle tudományos konferenciákon megjelenik a párhuzamos művészet is, hol kiállítás, koncert, színházi előadás formájában. Pécsen a helyi egyetem bölcsészkarának Klasszika-Filológia Tanszéke rendezett egy Euripidész-konferenciát, melynek keretében egy kapcsolódó koncerten mutatták be két fiatal zeneszerző műveit: Balogh Máté: Antiopé-töredékek, és Tornyai Péter: Amphión és Zéthosz című munkáit.

Mindkét darab kantáta, azaz olyan szabadformájú hangszerkíséretes énekes mű, amelyben zárt szólóének-, kórus-, és hangszeres tételek váltakoznak, illetve keverednek. A hangszeres tételeket ezen az esten egy cimbalom jelentette, Balogh Máté művének esetében üvegpoharakkal, míg Tornyai Péter művében mobiltelefonnal kiegészítve.

A koncert első negyed órájában dr. Kárpáti András tanszékvezető professzor lefegyverző közvetlenséggel mutatta be az aulosz nevű jellegzetes ógörög hangszert. Ebben Nagy Márton hangszerkészítő nyújtott szakértői segítséget, aki meg is szólaltatta a duplacsövű, azaz több szólamú játékra képes nádfúvókás sípot. Hangszíne mai fülnek leginkább a klarinét és a francia duda – musette – között van: egy picit nazális, de nem annyira, mint a mai skót duda. Gyakorló zeneszerzőként az a sejtésem, hogy igen sok árnyalattal rendelkezhet, érdemes volna egy rendszerbe helyezésével kísérletezni.

Nagy Márton és az aulosz

A konferencia méltóságát a két kantáta emelte. Balogh Máté ebben a művében a témának megfelelően archaizál: a jelenlegi ismereteink szerinti ógörög hangzást idézi, három- négy és ötfokú hangsorokkal (trichordokkal, tetrachordokkal, és pentachordokkal) építkezve jut el a diatóniáig, sőt az üvegpoharak használatával a skálákon-kívüliségig, mégis egy ritmikájában, és dinamikájában rendszeren belül maradva, hogy aztán a végén egy kis szekundos, kvázi félzárlat-lépéssel mintegy a tonális modulálás lehetőségét előrejelezve zárja le a művét. Az üvegpoharakon közreműködő komponista kiegyensúlyozott viszonyban tartja előadóit, az ógörög, majd később magyar nyelven is éneklő csillogó hangú és megjelenésű mezzoszoprán énekes Molnár Annát, a cimbalmon közreműködő igen koncentrált játékot mutató Szalai Andrást, valamint a nyolctagú férfikart, az alkalomra összeállt Euripidész-kórust határozott precizitással irányító Lozsányi Somát. Balogh Máté stilisztikai biztonsággal rakta fel a darab faktúráját, ügyelve arra, hogy a folyamatos moduszváltásokkal fenn tudja tartani a figyelmet, feltételezve, hogy az ógörög nyelvet nem mindenki érti. Így megszólalásai hol artikulálatlanul szárazak, tempói hol a merevség határát súrolják, hol pedig parlandós szabadsággal folynak, dinamikái néha barokkosan kontrasztrálnak, máskor meg árnyalatok váltakozásainak folyamatait mutatják. Balogh Máté idéz, utal, hivatkozik, és minden ilyen jelenségéről meg kell állapítanom: sosem másol. A harmadik tételének kromatikája például Vidovszky Nárcisz és Echo című operájának egy részére utalt, ami eredetileg is egy stílusparódia. És ha már utalást említek: nem egyedülálló jelenség a mai korban ókori témák felé fordulni Magyarországon. Vidovszky említett, a nyolcvanas években komponált műve mellett szólni kell például Csapó Gyula Phaedra, vagy a négy éve elhunyt Melis László Bacchánsnők című műveiről. 

Az azonos apparátusból, de a faktúrák különbözőségéből is az látszik, hogy a két szerző összedolgozott: amit Balogh csinált, azt nem csinálta Tornyai, helyette készített valami egészen mást, ami mégis valamilyen módon reflektált az előtte elhangzó mű egyes kiemelt pontjaira. Balogh Máté részleteiben mutatta meg a hangzókészletét, Tornyai Péter pedig szinte az összes modális hangsort felhasználta, persze állandóan modulálva, hogy még véletlenül se unatkozzon, aki hallgatja. Balogh Művé egynyelvű ógörög, míg Tornyai az ógörög mellett használja a lokális nyelvet, az előadás helyszínének nyelvét is, ez esetben a magyart. Karakterében a két mű azért különbségeket is mutat. Míg Balogh Máté – akitől megszoktuk a humort – műve alapvetően spekulatív és drámai, addig Tornyai darabja tragikomikus, faktúrájában egyszerűsítő, logikája könnyen követhető. Balogh a kórusra hangmagasságokat bíz és a kórus részese a párbeszédnek, Tornyai viszont szavalókórust működtet, mely ezen a bemutatón magyar nyelven kommentálja a lehetséges történéseket. Balogh énekese egyetlen szerepet énekel, Tornyaié pedig kettőt (Amphión mellett testvérét, Zéthoszt is), és ezt a két szerepet a szólamban világosan elkülöníti: Amphión énekhangként, Zéthosz pedig énekbeszédként hallható. Tornyainál érezhető az énekszólam és a cimbalom direkt szinkronitása, melyek hol törésben, hogy unisonóban, hol ellenmozgással viszonyulnak egymáshoz. Balogh a két szólamot egymás kiegészítéseként alkalmazza. A látványt csak az előadók nélkülözhetetlen mozgására szűkíti. Tornyai Péter viszont használja a rendelkezésére álló teret, megkomponálja a látványt is az elrendezés statikusságával. Sőt darabjának végére mozgást visz a jelenetbe azzal, hogy a kórus tagjai lassan elvegyülnek a közönség sorai között. Ebben a jelenetben Tornyai Péter elektrofon hangot használ, amennyiben annak tekinthető egy hangfájl mobiltelefon lejátszójáról való megszólalása. Balogh Máté csak a töredékesen fennmaradt dráma szereplőit animálja, Tornyai pedig egy külső szereplőt – Hermészt – is játékba hoz. 

Nem tudok arról, hogy a magyar zenetörténetben létezne-e két ennyire párhuzamos mű. Szerintem a világ zenetörténetében sem túl gyakori. Ez az együttműködés bizonyosan szöget üt a Beethoven óta dühöngő individuális zeneszerzői attitűd koporsójába, és egy lehetséges jövő képét mutatja. Ebben a jövőben talán megszűnik a fékek és korlátok nélküli zeneszerzői magatartások diktatúrája és talán kialakulhat egy olyan alkotói szemlélet, mely a kollektivizmusok irányába mutató szakmai konszenzusokon alapul. Érdekes fintora a sorsnak, hogy ez a jövőkép egy ókort kutató konferencián villan fel. 

A szerző fotóival

nyomtat

Szerzők

-- Weber Kristóf --

Zeneszerző és muzikográfus vagyok. Különféle szöveges műfajokban írok, emellett a PTE Művészeti Karán oktatok. Hobbim az idiómák gyűjtése. Szoktam fotózni is.


Más művészeti ágakról

Sándor L. István: A Katona és kora. Az indulás irányai
Mark Mylod: A menü
irodalom

Szeifert Natália: Örökpanoráma, Kalligram, Budapest, 2022.
art&design

Gondolatok a Geometric Environments című kiállításról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés