bezár
 

art&design

2022. 06. 18.
Nem akarom meghatározni, milyen műfajban alkotok, egyszerűen csak csinálom
Interjú Tranker Katával műfaji határátlépésről, vizuális nyelv(ezet)ről és tárgyakhoz fűzött érzelmekről
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Tranker Kata irigylésre méltó bátorsággal és ösztönösséggel mozog a különböző technikák között. Már az egyetemi évei alatt szűkössé váltak számára a festészet határai, érzékeny alkotásai azóta pedig rendkívül széles műfaji palettán sorakoznak fel. Azonban műveivel inkább érzeteket próbál közvetíteni, mintsem kész interpretációkat. 2021-ben harmadmagával elnyerte az Esterházy Art Award képzőművészeti díjat, amely legitimálta a művészeti közeg számára legutolsó technikai, műfaji váltását.

PRAE.HU: Rögtön gimnázium után, elsőre vettek fel a Magyar Képzőművészeti Egyetemre. Milyen élményt jelentett számodra ennyire korán bekerülni a művészeti közegbe? Mennyire váltotta be az egyetem a hozzá fűzött reményeidet (ha voltak ilyenek), illetve hogyan segített a felsőfokú művészeti oktatás a pályára lépésben?

Az, hogy elsőre felvettek, nagy meglepetés volt számomra, mert nem művészeti gimnáziumba jártam. Ezért nagyon furcsán néztek rám az emberek, amikor megtudták, hova is jelentkeztem. Jártam egy rajzszakkörbe, ahol megtanultam aktrajzot, portrét festeni, de nem igazán volt olyasvalaki, akivel átnézhettük volna a felvételi mappámat, így azt is egyedül raktam össze. Már arra sem számítottam, hogy a harmadik fordulóba továbbjutok. Emlékszem, hogy egészen konkrétan a második etap után összecsomagoltam, és indultam volna haza, vidékre anélkül, hogy megnéztem volna az eredményt. Később is attól féltem, hogy valami bürokráciai malőr történhetett, és még az évnyitóra is úgy mentem el, hogy majd most fog kiderülni: valójában mégsem vettek fel.

Az egyetem első pár éve meghatározó élményt jelentett, úgy éreztem, a lehető legjobb helyre kerültem, Szabados Árpád osztályába, amely egy iszonyúan kedves és támogató közeg volt. Így nem éltem meg sokként a művészeti közegbe való bekerülést. Persze a jó osztályközösség ellenére is szorongtam azzal kapcsolatban, hogy vidéki közegből jöttem, és korábban semmiféle kapcsolódási pontom nem volt a művészeti szcénához. Mivel ennyire új volt számomra minden, féltem, hogy valóban megtalálom-e itt a helyem.

Tranker Kata az Esterházy Art Award 2021 díjazottjaként a Ludwig Múzeumban. Fotó: Végel Dániel - Ludwig Múzeum Tranker Kata az Esterházy Art Award 2021 díjazottjaként a Ludwig Múzeumban. Fotó: Végel Dániel

PRAE.HU: Érezted valaha hátránynak azt, hogy vidékről származol? Te mennyire érzed relevánsnak a Budapest és vidék között húzódó ellentétet?

Nem éreztem azt, hogy hátráltatott vagy nem fogadott volna be a képzőművészeti közeg csupán azért, mert vidékről érkeztem. Inkább azt vettem észre, hogy nincs akkora kulturális tőkém, és többet kell dolgoznom, hogy azt a tudást, amely a fővárosból érkező évfolyamtársaimnak eleve megvolt, én is megszerezzem. Viszont azt is láttam magam körül, hogy olykor másoknak, akik szintén vidékről jöttek, nem ment annyira könnyen a beilleszkedés, ezért ezt az ellentétet egy ténylegesen létező jelenségnek gondolom.

PRAE.HU: A Képzőn festő szakon tanultál, azonban mára teljesen kiléptél a papír, vászon és festékpigmentek szűk keretéből, komfortzónájából. Mikor kezdtek szűkössé válni a festészet nyújtotta lehetőségek, illetve mit jelentenek számodra ezek a műfaji kísérletek?

Igazából már akkor zavarban voltam, amikor jelentkezni kellett az egyetemre. Középiskolás korom óta tudatosan jártam kiállításokra, valamint később figyeltem az egyetem szakjain készült diplomamunkákat. Ezek alapján hamar kirajzolódott számomra, hogy ezek a szakok idejétmúltan közelítenek a műfajokhoz, és noha vannak festők és szobrászok, akik jól tudnak működni ezekben a klasszikus műfajokban, ez nem minden művészre igaz. Akkor mégis a festőszak tűnt a legrugalmasabbnak és nyitottabbnak a különböző műfaji kísérletekre, így erre esett a választásom.

Mikor bekerültem – talán, hogy magamat megnyugtassam –, az első félévben azért még festettem olaj- és vászonképeket, de már akkor éreztem, hogy nem ez lesz az igazi. A második félévtől elkezdtem kísérletezni mindenféle textilekkel, papírokkal, valamint varrtam képeket. Tehát megindult a kísérletező folyamat, ahol a vászon síkjából fokozatosan kezdtem kilépni. Eleinte papírból hajtogatott tárgyakat csináltam, próbáltam installációkat, kezdetleges intervenciókat összeállítani. A hozzáállásom pedig a diploma óta mit sem változott: elemi része a művészetemnek a kísérletezés, valamint az, hogy kézzel fogható anyagokkal, manuálisan, taktilis alkotásokat hozzak létre. Ha van valami ötletem, akkor általában előbb-utóbb megjelenik az a munka a térben, a fejemben, ahogy elképzelem, és ahhoz keresem azt a technikát, amely a legalkalmasabb.

A műfaji határok ledöntésében egy Hamburgban töltött Erasmus félév adta meg a végső löketet. Mikor hazajöttem, akkor döntöttem el, hogy kikapcsolom a fejemben azt, hogy folyamatosan meg akarjam határozni, milyen műfajban is dolgozom, egyszerűen csak csinálom. Az egyetemi közegen viszont nehéz volt átütni ezt az attitűdöt. A mestereim, Szabados Árpád, majd Bukta Imre szerencsére egyetértettek velem, de több olyan helyzet volt, amikor problémát okozott, hogy nem a festészet klasszikus műfajában alkotok.

Az anyatermészet lovasai, papírmassza, zúzott kő, festett kender, selyem, fa, 62x127x270 cm, 2021, Fotó: Biró Dávid Az anyatermészet lovasai, papírmassza, zúzott kő, festett kender, selyem, fa, 62x127x270 cm, 2021. Fotó: Biró Dávid

PRAE.HU: A munkáidban tetten érhetően mozgat a kérdés, hogy honnan jött az ember. Mennyire táplálkozol saját, illetve kollektív élményekből?

A diploma környékén és az azt követő években készült munkáimban nagyon meghatározó volt a saját, illetve az az egyetemes örökség, amelyet a generációm kapott a XX. századtól, egy sokszorosan terhelt időszaktól, habár ezt mind máshogy éltük meg, a traumák generációkon át ívelnek. Nem tudatosan, de úgy éreztem, hogy ez egy komplex csomag, amellyel kezdenem kell valamit. Persze utólag jöttem rá, hogy az archív fotók, amelyekkel akkortól kezdve dolgoztam, emiatt kerülhettek a látóterembe.

Nem egyszerűen csak az alapvető emberi törvényszerűségek megtalálása vagy az emberi viselkedésnek a megértése volt a vágyam, sőt az utóbbi időben még inkább elmozdultam az általános kérdések felé. Honnan jön az ember, hogyan működik ösztönlényként, mik azok a dolgok, amelyeket az állati részünkből nem tudtunk levetkőzni, és máig bennünk van? Ha a saját életemet nézem, az egyik legmeghatározóbb élmény számomra az anyává válás volt. Az anyai működésmód rávilágított arra, hogyan is vagyunk részei az ökoszisztémának, illetve mennyiben élünk hasonlóan az állatokhoz.

PRAE.HU: Mennyire járultak hozzá a sajátos vizuális világhoz az utazásaid? Van esetleg olyan élményed, tapasztalatod, amely máig meghatározza a művészetedet?

Az utazásaim során a tényleges alkotás (aktus) helyett, inkább az élményeket szívom magamba, amelyek aztán lassan szivárognak át rajtam, és inkább egy új, más perspektívaként maradnak velem, illetve hatnak rám a későbbiekben. Nemcsak a szervezett művészeti rezidenciaprogramok, mint amilyen Japán volt, de a kisebb utak is, mint a Magyarországon belüli utazások, teljesen fel tudnak tölteni, mert kizökkentenek abból, amiben éppen vagyok. Az utazások élményként raktározódnak el, és egészen váratlan pillanatokban jönnek ismét felszínre. A Japánban tett utam is így csapódott le, amikor egy papírmanufaktúra rezidencia programján vettem részt jó pár éve. Az ott töltött idő alatt rengeteget foglalkoztunk papírral, majd mikor új technikával, papírmasszával kezdtem el dolgozni már itthon, ez rendkívül hasznos tapasztalatnak bizonyult.

Egy másik út alkalmával az a műteremlakás volt rám a legnagyobb hatással, ahol egyben laktam is. Minden irányból földig érő ablakai, azon pedig csíkos sötétítő reluxái voltak. Akkoriban kezdtem el a fekete-fehér fényképeket is felcsíkozni, és játszani a csíkozott struktúrák rétegeivel. Később esett le, hogy ez visszavezethető a már említett rolóhoz. Az utazásaimat tehát nem egy az egyben szakmai stimulációként élem meg, hanem váratlan rácsodálkozásként, kizökkentésként.

Napi rutin megóvása. papír, fotó, fa, karton kollázs, 70x100 cm, 2014. Napi rutin megóvása, papír, fotó, fa, karton kollázs, 70x100 cm, 2014. Fotó: Tranker Kata

PRAE.HU: 2019-ben a Leopold Bloom Képzőművészeti Díj finalistái között szerepeltél őskori Vénusz-ábrázolások újraalkotásával, ezek az installációd pedig a tárgyak művészettörténet által való kisajátításáról és az általa alkotott narratíváról szólt. Anyaként személyes, művészként pedig művészettörténeti nézetből közelítettél a témához. A többi művedet is kettősség határozza meg: egyszerre személyesek és egyetemesek. Tudatosan alakítod őket így?

Természetesen valamennyire tudatos mindez, hiszen az alkotói folyamat úgy zajlik nálam, hogy a saját életemben érdekessé váló vagy egy engem mozgató, saját élethelyzetemből fakadó problémával, jelenséggel kezdek el foglalkozni. Ugyanakkor nem akarom, hogy a munkám csak rólam szóljon. Próbálom úgy megközelíteni azt, ami elkezd érdekelni, hogy a mögötte lévő dolgokat is értelmezve elkezdem kitágítani. Mindennek köszönhetően a mű már több rétegen keresztül, általános olvasattal működik, nemcsak a személyes kis univerzumomban, egyetlen olvasatatomban.

PRAE.HU: Az emberek története mellett a tárgyakkal, azok történetével, magyarázatával is foglalkozol. Neked milyen a személyes viszonyod velük, tárgyhalmozó, gyűjtögető, esetleg minimalista vagy? Miként tudnak inspirálni a körülötted lévő tárgyak?

Gyerekként iszonyúan el tudtak kápráztatni a régi tárgyak. Volt egy ósdi agyagedényünk otthon, amelyet apukám talált a házunk alapjának kiásása közben. Egy kicsi kis bögreszerű agyagtárgyat kell elképzelni, amely számomra a világon a legnagyobb kincs volt egész gyerekkoromban. Én is ásni akartam az udvaron, a parkban, a faluban, mert azt gondoltam, hogy akkor majd szintén találok ilyen kincseket a föld alatt. A mai napig imádom az ilyen archeológiai gyűjteményeket. Az is nagyon nagy élményt jelentett, amikor 16-17 évesen találkoztam a British Museumban a Rosette-i kővel, egyszerűen földbe gyökerezett a lábam tőle. Ilyenek számomra a régi fotók is, amelyeket nagyon sokáig gyűjtöttem, felhasználtam.

Aztán lassan, mire harminc éves lettem, elkezdett zavarni, hogy a tárgyak csak úgy gyűlnek körülöttem, fojtogató lett a jelenlétük. Ma már szigorúan szelektálom a tárgyaimat, nagyon megválogatom, hogy mit őrzök meg. Magát az alkotókedvemet veszi el, ha túl sok holmi van körülöttem, mert úgy érzem, hogy nem fér el több tárgy már a térben. Emiatt most már inkább a minimalizmus felé kezdek tendálni a korábbi gyűjtögető életmódomból.

Vénuszok, tészta, fotó, fa, műgyanta, 25x35 cm, 2018. Fotó: Biró Dávid Vénuszok, tészta, fotó, fa, műgyanta, 25x35 cm, 2018. Fotó: Biró Dávid

PRAE.HU: Alkotásaid intim és poétikus hangot ütnek meg, sokszor pedig a képi nyelven túl szövegként, versként is értelmezhetővé válnak a metaforák és utalások által. Mesélnél erről az egyéni vizuális nyelv(ezet)ről?

Középiskolás koromban ugyanakkora erővel hatott rám a kortárs irodalom, mint a kortárs képzőművészet. Amikor az irodalommal találkoztam, úgy éreztem, hogy végre vannak olyan emberek, akik azzal foglalkoznak, ami engem is érdekel, és ez rendkívül erős érzelmeket váltott ki belőlem. Olyannyira beszippantott ez a világ, hogy én is próbálkoztam versírással, még a sárvári diákköltők találkozóján is részt vettem, ahol vers kategóriában különdíjazott lettem. Ezt követően nagyon sokáig figyeltem aktívan ezt a közeget, mivel tetszett a versekben, hogy több jelentésréteget tudnak egyidejűleg működtetni. Valami hasonlóra vágyom képzőművészként létrehozott munkáimmal szemben is: maga az olvasat ne legyen didaktikus, ne csak egy dologra lehessen asszociálni belőle, hanem szépen érjenek össze a szálak.

Másrészről úgy érzem, maga a szöveg nem tudott átszivárogni a képzőművészeti tevékenységembe. Vannak, akik ezt jól tudják ötvözni, de amikor egy szobrot csinálok, akkor nem tudom a nyelv eszközeivel se elmagyarázni, se körülírni. Például a címadás is nagyon nehéz számomra, vagy ha csak egyszerűen beszélnem kell a munkáimról, esetleg kísérőszöveget kreálnom melléjük, mert ezek teljesen más tapasztalást igényelnek. Mintha ezeket a rétegeket valahogy verbálisan nem tudnám úgy felfejteni, ahogy engem abban a munkában foglalkoztattak. Ez egyszerre egy érdekes és nehéz helyzet, mert képzőművészetről van szó, de mégis beszélnünk kell róla.

PRAE.HU: Egy korábbi, Papagenoban megjelent interjúban már meséltél arról, hogy szívesen játszol, kísérletezel a kiállítási tér lehetőségeivel. A white cube ismerete, az abban való gondolkodás azonban tervezői attitűdöt is igényel. Mi játssza ebben a fő motivációs erőt részedről? Ezáltal mélyülhet a befogadási élmény, esetleg számodra ad többletélményt?

Amikor egy kiállítás anyagán dolgozom, mindig belegondolok abba a banalitásba, mégis legfontosabb dologba, hogy azt majd emberek jönnek el megnézni. Elképzelem akárcsak egy mesénél, hogy valaki elmegy egy kiállításra, belép a térbe, én pedig meg szeretném őt tisztelni azzal, hogy az élménye minél inkább összhangban legyen az általam nyújtani kívánttal. Tehát a befogadás dramaturgiáját képezem meg, hogy hová fog a látogató először menni, mit fog megtekinteni, mi az az út, amelyet végigjár majd, és próbálom ezt az utat úgy alakítani, hogy segítse a munkám feldolgozását. Úgy vélem, az, hogy játszok a térrel, egy olyan lehetőség, amelyet alkotónként kár lenne kihagyni. Vannak olyan munkáim, amelyek jól tudnak működni egy white cube-os közegben, de szerintem ez könnyen unalmassá válhat – néha jó valahogyan kizökkenteni ebből a látogatókat.

Vénusz születése, installáció, vegyes technika, 2018. Fotó: Biró Dávid Vénusz születése, installáció, vegyes technika, 2018. Fotó: Biró Dávid

PRAE.HU: Ahogy a kiállítási tér adta lehetőségekkel, úgy a megismerhetőség kérdésével is szívesen játszol. A befogadás dramaturgiája mennyiben határozza meg a mű értelmezését és mennyiben enged teret a látogatónak? A mű interpretációjának szabadon hagyása mennyiben tudatos részedről?

Szerintem tudatos, mert nem szeretem azt, amikor valamit a számba akarnak rágni. Inkább helyzeteket szeretnék felvázolni, viszont hogy ki miképp értelmezi ezeket, azt rábízom a befogadókra. Mint amit korábban is említettem, hogy a munkáim jelentésrétegekkel bírnak, és mindenki annyit vagy azt vesz el belőle, ami számára releváns, olyan mélységre ás le, amennyire ő szeretne. Az én olvasatomban a műalkotások nem rendelkeznek végső, befejezett üzenettel, a művész feladata pedig sokkal inkább egy felvetés, lehetőség ábrázolása és az érzések átadása.

Volt egy elmélet, amely nagy hatást gyakorolt rám: a leginkább a filmművészetből ismert szovjet montázselmélet. A lényege, hogy a jelentés a snittek egymás mellé helyezéséből áll össze. Mondhatni egy meg egy az három, mivel egy snitt meg még egy valójában egy harmadik dolgot eredményez, magát a jelentést, ez áll össze a néző fejében a kettő snitt látványa után. Ez alapján a harmadik elem, a végeredmény nem az én döntésem, hanem a befogadóé, akinek a fejében mindez megszületik. Nem ismerhetem az ő előzetes tudását, élményeit, készségeit vagy az érzékenységét. De nem is zavar, hogy ez egy rajtam kívülálló dolog, szerintem pont ez a szépsége. Ezért szeretek visszacsatolást kapni a műveimről, akár olyanokat is, hogy valaki teljesen másra, más asszociációkra gondol egy mű kapcsán, mint én tettem vagy szándékoztam nyújtani.

PRAE.HU: A folytonos megújulásnak, illetve a műfaji, és a technikai kísérleteknek köszönhetően nincs követhető minta az alkotásaidban. Mi alakítja az anyagválasztásodat és azt, hogy éppen milyen anyaggal dolgozol?

A papír a kezdetektől jelenlévő anyag a mai napig. Azt, hogy milyen anyaghoz nyúlok, sok minden befolyásolja, mint például a lehetőségeim. Most éppen olyan anyagot kerestem, amely gyerekbarát, és nem okoz problémát, ha a gyerekek bejönnek a műterembe. Sok ötletem van, és nagyon szeretek a különböző anyagokkal kísérletezni, így nem tudom, hogyha a gyerekek kicsit nagyobbak lesznek, mivel fogok foglalkozni. Amikor létre akarok hozni valamit, egy nagyon erős kép alakul ki bennem arról, hogy mi fog megszületni: mekkora lesz a térben, hogy fog elhelyezkedni, ahhoz képest mekkora egy ember, ő mit csinál, hogyan járja körbe. Ezek alapján és a koncepcióm mentén keresem a legalkalmasabb anyagot. De ez fordítva is tud működni, például amikor elkezdtem papírmasszával dolgozni, az anyag lehetőségei inspirálnak. Tehát ez egy kettős, oda-visszaható dolog.

Ugyanakkor nem szeretek semmit rutinból csinálni, és így voltam a papíralapú kollázsokkal is. Volt egy pont, amikor úgy éreztem, nem bírok többet csinálni, és nem bírok több fekete-fehér fényképet felvagdosni. Egy bizonyos pont után eljön egy olyan helyzet, amikor azt mondod, hogy már túl sokat foglalkoztál egy anyaggal, amikor úgy érzed, hogy túlzottan ismered, nem tud meglepni, unalmassá vált, új kihívásra van szükséged. És ekkor elkezdek keresni valami mást.

Nagy anyaállat, papírmassza, kő, zuzmó, 71x15x55 cm, 2020. Fotó: Tranker Kata Nagy anyaállat, papírmassza, kő, zuzmó, 71x15x55 cm, 2020. Fotó: Tranker Kata

PRAE.HU: Mi az, ami inspirál az alkotásban, van olyan hely, dolog, ahova vagy ami felé tudatosan fordulsz, ha ihletre van szükséged? Most éppen honnan merítesz inspirációt?

Igazából az inspirációkeresésre is igaz az, hogy nem bírom a rutint. Ha valahonnan inspirációt nyerek, akkor onnan biztos nem fogok még egyszer. Nincsen tehát bevált metódusom, de ennek szükségét sem érzem szerencsére. Inkább az a jellemző, hogy annyi minden van a fejemben, hogy a legnagyobb kihívás azt az időt megtalálni, amikor meg tudom mindezt csinálni.

Maguk az ötletek mindig a legbanálisabb helyzetekből jönnek, a leghétköznapibb és legidézőjelesebb dolgok tudnak inspirálni. Jó pár évvel ezelőtt hazautaztam a szüleimhez, anyukám pedig sütött valamilyen süteményt. Ahogy felvágta a tepsiben ezt a zserbószerű süteményt, és kiemelt egy szeletet, hirtelen feltárultak a homogén massza rétegei. Ez az élmény, hogy hogyan tudsz valamit felszeletelni és megmutatni annak a metszeteit, majd abból valami komplex dolgot csinálni, több mint fél évig táplált. Mostanában nagyon sokat foglalkoztatnak az etnográfiai és archeológiai gyűjtemények, illetve azoknak a tárgyai. Nem gondoltam volna, hogy egyszer a Falk Miksa utca régiségei így izgalomba tudnak hozni. Utoljára pont ma, az interjú reggelén mozgatott meg egy ásatást ábrázoló fotó, nagyon szép és izgalmas már maga a metódus is, ahogy a kutatók eljutnak a különböző rétegekhez.

Fotók: Biró Dávid, Tranker Kata, Végel Dániel  Ludwig Múzeum

Tranker Kata honlapja és Instagram oldala

nyomtat

Szerzők

-- Márkus Dorottya --

Márkus Dorottya a MOME designkultúra alapszakán végzett, jelenleg a MOME designelmélet mesterszakának hallgatója.


További írások a rovatból

art&design

Interjú Szalai Dániel képzőművésszel és fotográfussal az edukáció nyújtotta infrastruktúráról és kísérletezési lehetőségekről, kritikai alapállásról és a média fontosságáról
art&design

Tudósítás Nádas Péter és Szűcs Attila beszélgetéséről a Deák Erika galériában
Gondolatok Vámos János Légvár című kiállításáról
art&design

Háttérinterjú Deák Erikával, a Deák Erika Galéria alapítójával a hazai művészeti képzésről, a pályakezdők lehetőségeiről és arról, hogy mit jelent galeristának lenni

Más művészeti ágakról

Laurent Charbonnier & Michel Seydoux: A tölgy ‒ Az erdő szíve
Bernáth Szilárd: Larry
Marie Kreutzer: Fűző


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés