Mi a sor? A sor kultúránk gyönyörű terméke, a demokrácia és az egyenjogúság harca azért, hogy valamely körülmény mentén – érkezési sorrend –, az emberek, jellemzően egymást követve, eljuthassanak aktuális céljukhoz (ez legtöbbször sör vagy csekkbefizetés.) Akik a sorban ügyeskednek, ugyanazok, mint a kisstílű oligarchák és sleppjük, vagy akik a villamoson nem adják át nekem a jó helyeket, amikor nagybőgő van nálam. Velük találkoztam a sörsátrak előtt többszázas tömeggé duzzadt csoportok között is, ahol amint látszik, sikerült kihozniuk belőlem valamilyen korán nyugdíjba vonuló szörnyet. Akik próbálják betartani a szabályokat, a kisemberek, mint én, tévelyegnek, ötvenöt percig állnak sorban, aztán továbbállnak. Vannak azonban a mindennapi hősök, például az a rajongó, aki eljátszotta az Összeomlást  (Failing down, 1993), amikor kiderült, hogy nem váltják vissza a repoharakat, hanem csupán zsetonokat kapunk értük cserébe. Ez az ismeretlen Bruce Dickinson erre a Slayert is megszégyenítő dalba kezdett, amelyben az ott dolgozók különböző helyzetekben láthatták-hallhatták magukat a frivol népdalok egyszerű, ereszkedő modorában.

Az igazi Bruce Dickinson is magasan vitte a show-t. Egy kedves barátom (Zsófi) megjegyezte róla, hogy az egyetlen metálénekes, akinek nem idegtépő a vinnyogása. Van benne valami. Hihetetlen energiával énekelt végig két órát úgy, hogy pár éve még súlyos betegséggel küzdött. A zenekar v-alakban állt fel, az állandóan helyet változtató támadó, Bruce Dickinson irányításával.

Ennek a zenének elidegeníthetetlen részei a jelmezek, a színpadi kellékek, a koreográfiák és az állandóan változó díszletek. Hozzátartozik mindehhez, hogy a zenei anyag is elég értékes, nem arról van szó, hogy csupán a külsőségek, nem zenei elemek miatt lett a zenekar ennyire népszerű. A műfaj természeténél fogva kötődik a kísértethistóriákhoz, a mitológiához, a valláshoz és a néhol csak felsejlő, néhol pedig egészen explicit romantikus giccshez. Ha elemeznem kéne a zenei matériát, a gitárszólók a romantikus virtuózok, Paganini-nyúlványok leszármazottai, akik vertikális egykezes gitározással szólítják meg a Jóistent. Ami viszont még színesebbé teszi a képet, hogy mindez középkori, illetve gregorián zeneelméleti köntösben mutatkozik. Templomi móduszok keverednek romantikus patetikus dallamívekkel. Nem csoda, hogy a műfaj ennyire támaszkodik a gótikára. Ugyanakkor van még benne valami tábortűzi, mindenki számára érthető, igen energikus attitűd is. Amolyan "Cseh Tamás akuflexszel kergeti az indiánokat a Fradi-pályán"-hangulat. Az egész nagyon jól működik, a zenét színesítő animációk meg egyszerűen csodálatosak.

Először egy gigantikus Pillangókisasszony-díszletben találtuk magunkat, ami szempillantás alatt egy középkori katedrálissá változott, szigorú Tuthanhámon-figurával a jobbszélen. Igazi eklektika; csillárokról olvadó gyertyák és Eddie, a zenekar kabalaszörnye. A gyakran változó jelmezek itt már az Interjú a vámpírral ruhásai és sminkmesterei munkáját dicsérte. Megunhatatlan a műsor, az egész majdnem úgy működik, mint egy operaelőadás. Ezután még egy gótikus díszlet következett, Bruce Dickinson pedig egy gigászi világító kereszttel a kezében – amit később eldobott – tette helyre a kíváncsiskodó vallásfilozófusokat és warburgiánus kultúrtörténészeket.

Jött még sötét angyal lángszórós kórusénekléssel – olykor úgy látszott, a zenészeknek is odapörköl, ezt azért kipróbálnám –, majd futballzene zöld lámpással pestismaszkban. (Az aktuális Fradi-vezetőség helyében komolyan elgondolkodnék ennek valamilyen módon való felhasználásában.) Olykor olyan látványvilág tárul élénk, mint egy Bosch- vagy egy Wattau-kép. Számos díszlet váltja még egymást – cella, akasztófa, templomosok, tűzhányó –, de a legjobb egyértelműen az Országház méretű balrog-báb, a tolkieni tűzszörny, aki meglepő mozgékonyságot tanúsított a színpad teljes hátsó részében. A Trooper a ráadás, talán a legnagyobb sláger. Eddie is megjelent a színpadon angol katonai uniformisba öltözve, majd Bruce Dickinson fénykarddal szurkált a közben előkerülő világháborús repülő felfüggesztései felé. 
   
Bruce Dickinson a maga gyönyörű brit modorában megjegyezte, hogy “What a fuckin great night”. Volt "elmúltháromévezés", finom utalás a háborúra – azért nem vitte túlzásba. Engem mindenesetre elkapott a tömegpszichózis, és együtt ünnepeltem az engem valamiért ölelgető idegenekkel.

Képek: Iron Maiden - Official Website