A beszélgetés nyitányaként Schein Gábor személyes hangon idézte fel pályakezdésének időszakát, különös hangsúlyt adva annak, hogy számára nem a kilencvenes évek jelentették a leginspirálóbb korszakot. Elmondta, hogy nem a rendszerváltás utáni időszakot élte meg felszabadítónak, hanem jóval korábban, az 1986–87-es éveket, amikor még középiskolás volt. Ez volt élete „legboldogabb két éve”. Úgy érezte, hogy ekkor kezdett felbomlani az a korábbi, merev és általa „erőszak rendjeként” megélt világ, amely addig meghatározta a mindennapokat. A változás azonban még bizonytalan volt, csak érezni lehetett, hogy egy korszak véget ér.

Egyetemistaként és a kilencvenes évek elején még erősen élt benne az a hit, hogy egy új korszak kezdetének részese lehet, amtt az ő generációja formálhat majd. Úgy gondolta, szerencsés helyzetben van, hiszen egy nyitottabb, szabadabb világban kezdheti meg alkotói pályáját. Ez az optimizmus azonban nem tartott sokáig. Néhány év elteltével fokozatosan felismerte, hogy a kialakuló új rendszer nem feltétlenül hozza el azt a remélt minőségi változást, amit korábban elképzelt. Saját bevallása szerint ekkor kezdte érezni és írásaiban is megfogalmazni, hogy „valamit nagyon elrontottunk”.

Az irodalmi életre visszatekintve ezt az időszakot kettősnek látja. Egyrészt fiatalként valóban könnyű volt belépni az irodalmi térbe, számos „kapu” állt nyitva az indulók előtt. Ugyanakkor ez a nyitottság bizonytalanságot is hordozott. A pályakezdők gyakran nem ismerték ezeket a tereket, sem azt, hogy az egyes lehetőségek hová vezetnek, így könnyen kerülhettek zsákutcába.

Schein saját példáján keresztül érzékeltette ezt az esetlegességet. Első írásait középiskolai magyartanárának mutatta meg, aki fontos közvetítő szerepet játszott abban, hogy kapcsolatba kerüljön az irodalmi élet szereplőivel. Így jelentek meg első kötetei a Polisz Kiadónál, amelynek működése és kapcsolatrendszere akkoriban meglehetősen ellentmondásos és sokszínű volt. Az ottani közegben egymás mellett jelentek meg egészen különböző szellemi irányok képviselői, például Tandori Dezső művei is, ami jól mutatja az időszak átmenetiségét.

Egyetemi évei alatt elsősorban idősebb alkotókkal került közeli kapcsolatba. Saját megfogalmazása szerint mindig is könnyen talált közös hangot ezzel a generációval, ami részben annak is köszönhető, hogy gyerekkorában nagyszülei nevelték. Később szoros barátságot ápolt Balassa Péterrel, akinek révén olyan meghatározó alkotók is közel kerültek hozzá, mint Nemes Nagy Ágnes vagy Nádas Péter.

Schein hangsúlyozta, hogy pályája elején egyáltalán nem gondolt arra, hogy valaha gyerekeknek fog írni. Akkoriban a gyermekirodalmat sokszor alárendelt műfajnak tekintették: a kiadók gyakran úgy gondolták, hogy ezek a művek csupán előkészítik az olvasókat a „komoly” irodalom befogadására, és nem rendelkeznek önálló értékkel.

Ugyanakkor voltak kivételek. mint például Weöres Sándor vagy Nemes Nagy Ágnes művei a nyelv játékosságát és szabadságát helyezték előtérbe, didaktikus szándék nélkül. Ezek a szövegek ugyanakkor szinte „meghaladhatatlannak” tűntek a fiatal alkotó számára.

Schein Gábor első, gyermekirodalomként is olvasható művei nem tudatos elhatározás eredményeként születtek. Az Irijám és Jonibe című kötet például egy személyes élethelyzethez kötődik. Egyik részét közvetlenül gyermeke születése előtt írta, és ajándékként vitte be a kórházba. A mű egyfajta saját mítoszként jött létre, amelyben két, egymástól távoli világban élő lény – egy madár és egy hal – próbál kapcsolatot teremteni egymással.

Későbbi kötetei is hasonlóan spontán módon születtek. A Márciusban jaguárok? például részben családi játékokból, közös verselésből nőtt ki, ami jól mutatja, hogy a gyermekirodalom felé fordulása nem volt tudatos, hanem inkább élethelyzetekből fakadó alkotói folyamat. Mint elmondta, gyermekeivel gyakran játszottak a szavakkal, ahol nem a jelentés, hanem a hangzás és a játékosság volt a lényeg. Ezekből a játékokból születtek olyan gondolatok és képek, amelyek végül a kötetbe is bekerültek.

Az apa átváltozott a szerző szerint provokatív abban az értelemben, hogy az olvasónak „belső fiókokra” van szüksége a befogadásához. A történetek egyik inspirációja egy, a Pagony Kiadó által szervezett beszélgetés volt, amely azt a kérdést járta körül, mi történik, ha egy vadállat – például egy tigris – betör egy hétköznapi család életébe.

A könyvében megjelenő „vad” nem feltétlenül romboló természetű. A farkas alakja például nem bánt senkit, mégis félelmet kelt környezetében, és fenyegetés tárgyává válik. A történet így azt a kérdést veti fel, miként viszonyuljunk saját „vad énünkhöz”.

A könyv illusztrációi szintén fontos szerepet játszanak a befogadásban. Az illusztrátor, Grela Alexandra erőteljes képi világa jelentősen hozzájárult a kötet karakteréhez, amely a szerző szerint a magyar gyerekirodalomban szokatlannak számít.

A könyv alapmotívumai – az átváltozás és a találkozás – azonban változatlanok maradtak, a szöveget inkább „gyerekeknek barkácsolta”, az azonos címen megjelent felnőtteknek szóló verses füzetekből írta újra.

A kötet központi eleme az átváltozás, amely – mint elhangzott – nem tudatos elméleti koncepció mentén került a műbe. A szarvassá változó fiú alakja ugyanakkor összefüggésbe hozható azzal, amit Kerényi Károly az átváltozás mítoszaként írt le.

A megjelenést követően a mű számos, a szerző számára váratlan értelmezést kapott. Egyes olvasók például az apa alkoholizmusát vélték felfedezni a történetben, mások terápiás szövegként vagy pszichoanalitikus – akár az Ödipusz-komplexushoz köthető – olvasatban közelítették meg. Schein Gábor elmondta, ezek az értelmezések felkészületlenül érték, különösen annak fényében, hogy a szöveg mindössze három nap alatt, egy nehéz élethelyzetben született. Hozzátette, hogy az ilyen értelmezésekhez idő és távolság szükséges, ugyanakkor fontosnak tartja, hogy a gyerekek ne maradjanak magukra a nehéz kérdésekkel. Véleménye szerint a gyermeki képzelet képes feldolgozni a felnőttek számára ijesztő témákat is, ráadásul a morbid humor is természetes része a gyermeki gondolkodásnak, hiszen számukra minden a játék alapanyagává válhat.

A beszélgetésben más irodalomtörténettel kapcsolatos kérdések is felmerültek. Schein egyetértett azzal a felvetéssel, hogy a magyar irodalomban a gyermekirodalmi művek gyakran háttérbe szorulnak az életművek értelmezése során. Példaként említette, hogy Nemes Nagy Ágnes első összegyűjtött verseskötetéből teljesen kimaradtak a gyerekversek, ami jól mutatja, mennyire nem tekintették ezeket az életmű szerves részének. 

Ez a szemlélet részben történeti okokra vezethető vissza. A 20. század második felében több jelentős alkotó – például Weöres Sándor vagy Nemes Nagy Ágnes – a gyermekirodalomban talált lehetőséget arra, hogy publikálhasson. Emiatt a gyermekirodalom sokáig „kényszerpályának” tűnhetett, ami hozzájárult ahhoz, hogy később is kevésbé értékelték önálló művészeti területként.

Ennek hátterében mélyebb történeti folyamatok állnak. A 19. századi Franciaországban például, miközben a felnőtt olvasóknak szóló könyvpiac viszonylag szabaddá vált, a gyermekirodalmat a katolikus egyház szigorú ellenőrzés alatt tartotta. Úgy vélték, hogy a gyerekeket meg kell védeni a „veszélyes” eszméktől, ezért a számukra készült könyvek külön felügyelet alá kerültek. Hasonló módon a női olvasóközönség számára készült irodalom is kontroll alatt állt.

Ez a fajta elkülönítés Magyarországon is megjelent. A gyermekkönyvkiadás intézményesen elvált a felnőttirodalomtól, és külön kiadói struktúrák jöttek létre. Ez szigorúbb ideológiai és tartalmi ellenőrzést is jelentett. Schein szerint a gyermekirodalom területe sokszor még erősebb cenzúra alatt állt, mint a felnőtteknek szóló irodalom.

Ez az intézményi elkülönülés hosszú távon is hatott az irodalmi gondolkodásra. A nagy kiadók sokáig nem tekintették feladatuknak a gyermekkönyvek kiadását, így ezek külön „térben” maradtak. Emiatt a gyermekirodalom az irodalomtörténeti értelmezésekben is gyakran perifériára szorult.

Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben változások is történtek. Új kiadók jelentek meg, és a nemzetközi hatások – például a bolognai gyerekkönyvvásár – nyomán a gyermekkönyvek egyre inkább összművészeti alkotásokká váltak, ahol a szöveg és a kép egyenrangú szerepet kap.

Schein szerint a kétezres évektől kezdve egy új szerzői generáció jelent meg, amelyik már természetesebben kezeli a határokat, számukra nem jelent problémát, hogy egyszerre írjanak gyerekeknek és felnőtteknek.

Fotók: Gyovai Dóra, Kása Zsófia, Bencsik Orsolya