Az eseményt Fiala Borcsa, író, újságíró moderálta. Kezdésként megkérte a beszélgetésben résztvevő színészeket, hogy mutatkozzanak be, emeljenek ki néhány darabot repertoárjából, amiben megtekinthetőek a Budaörsi Latinovits Színházban.

Szőts Orsi kezdte a bemutatkozást, aki a Városi Ifjúsági Klubban is játszik. Kiemelte a Répakirályt. Bohóczki Sára szintén szerepel a Répakirályban, és a Részegekben. Hartai Petra az Igazság gyertyái, Részegek, Liliom című darabokban szerepel. Berzsenyi Bellaagh Ádám, a színház igazgatója is jelen volt a beszélgetésen, akinek Láthatáron című rendezését szintén láthatjuk a színpadon. Bőröndi Bence majdnem minden előadásban részt vesz, amit játszanak. Nagypál Gábor az Ivánka bácsiban, illetve az Igazság gyertyáiban látható. Mertz Tibor a Ivánka bácsi, Répakirály előadásokban vállal szerepet. Sas Zoltán szintén játszik az Igazság gyertyáiban, Répakirályban, valamint a SICC Production és a Budaörsi Latinovits Színházzal közösen létrehozott Velem mindig történik valami című produkcióban. A színházat s előadásaikat nyitottság, közvetlenség jellemzi, sokszínű darabjaik elérik a fiatalabb és az idősebb korosztályt is egyaránt. 

S lőn világosság

A bemutatkozásokat követően Fiala arra kérte a színészeket és az igazgatót, hogy meséljék el, melyik az a meghatározó pillanat az életükben, amikor eldőlt, hogy mindenképp a színházhoz, és színpadhoz tartoznak. Hartai Petra elmesélte, környezetében korán észrevették, hogy köze lehet majd a pályához. „Szüleim hamar észrevették, hogy valami baj van a gyerekkel” – közölte. Kislányként mindig rövid volt a haja, és rengetegszer viselt szoknyát, harisnyát a fején, amit befont. Egyszer megnézték a szüleivel az Arielt, aztán egy hétig „Arieleset” játszott a fürdőkádban.

Szőts Orsit nem támogatták a szülei a pályaválasztását illetően, ügyvédnek szánták. Mesélt azonban egy aranyos történetet másodikos korából, amikor egyik március 15-ei ünnepségen az »ahol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak« helyett azt mondta »ahol sírjaink domborulnak, unokáink legurulnak«, illetve egy »menjünk a Leander nyomdába nyomtatni« mondat felidézésével tette humorosabbá a hangulatot. Szőts visszaemlékezéséből kiderült, hogy ekkor jött rá arra neki való a színház.

Bőröndi szintén egy kedves történetet osztott meg velünk, édesanyja mesélte neki, hogy óvodai anyák napi ünnepségen néhány társa kihagyott sorokat a szövegeikből, és Bőröndi súgta be nekik hangosan. Eleinte nem támogatták a szülei, hogy színész legyen, de amint már komolyan vette ő maga is a pályaválasztást, akkor teljesen mellette álltak. Nagypál Gábor egyáltalán nem akart színész lenni, és nem is bízta a véletlenre a helyzetet: elvégezte a gépésztechnikumot. Kissé hiányolja is az élete ezen aspektusát, hiszen harminc éve egyáltalán nem foglalkozott ezzel. 

Az érem két oldala

Fiala a következőkben arra tért ki, hogy mik a színészi és igazgatói élet fényei s árnyai. Mesélt arról, hogy a szülei építészmérnökök, és hogy fiatalkorában ő is ebben az irányban ment volna tovább, de eltántorították tőle. Mertz Tibor válaszolt a témakörben elsőként, mert neki nagyobbak már a gyermekei. Ikrei vannak, egy fiú és egy lány. Felesége koreográfus, így a szakmájuk révén mindkét gyermek a színház közelében nőtt fel. Inkább Mertz fiánál voltak dilemmák, hogy színésznek tanuljon-e, de amint elkérte édesapja színművészeti felvételi anyagát, meghátrált. A fia jelenleg a filmes szakmában dolgozik, a lánya pedig a Vígszínház művészeti titkára. Mertz és a felesége összességében örültek annak, hogy a gyermekeik nem szeretnének színészek lenni. 

Azzal magyarázta ezt a felvetést, hogy a színészet nem egy »életbiztosítás«, rengeteg minden múlik a szerencsén.

Például már onnan elindul a „szerencsejáték", hogy mikor veszik észre az embert, illetve melyik osztályba kerül. Neki szerencséje volt, mivel az akkori osztályfőnöke az operaház főrendezője volt. 

Bőröndi Bencét is óvták a szülei, nagyszülei a színészettől, ugyanis nem láttak bele a szakma mélyébe, de észrevették rajta, hogy igenis komolyan gondolja, ezért támogatták. Bőröndi úgy véli, hogy a támogatás a legfontosabb. Mesélt a felvételi időszakáról, mikor előre megmondták neki, hogy "ilyen-olyan" a színészet, és bármikor lehet belőle csalódás. Véleménye szerint, ha látszik valakin, hogy ügyes, és száz százalékosan szeretne ezzel foglalkozni, hagyni kell – akkor is, ha az pofára esést von maga után. Nagypál egyetértett Bőröndivel, hogy mindenképpen meg kell próbálni, hiszen jobb azt bánni, hogy megtetted, mint azt, hogy nem. Mesélt Nagypál egy történetet, miszerint évtizedekkel ezelőtt egy rendező pedagógus megállított egy összpróbát, még nézők nélkül. Fogta a fejét, azt mondta: „nem rossz, de van egy baj, amit nem tudok megfogalmazni. Azt jegyezzétek meg, hogy itt lent a nézőtéren mindig lesz legalább 3 ember, aki sokkal jobb színész lenne nálatok, ha meg merte volna próbálni. Előtte le fogtok bukni ilyen teljesítménnyel. Úgyhogy szívjunk el egy cigit és kezdjük elölről.” Fiala a következőkben Berzsenyi Bellaagh Ádámot kérdezte, hogy mi a legnehezebb része az igazgatói létnek.

Berzsenyi szerint az a legnagyobb kihívás, hogy nem tud az igazgató minden pillanatban rendes, kedves lenni mindenkivel, hiába szeretne.
 

A próbafolyamatokról 

Fiala kérte a jelenlévőket, hogy meséljenek a próbafolyamatokról, miképp jön létre egy darab. Hogyan történik a kiválasztás, hogy milyen szerepet játszanak a színészek?

Az igazgató válasza szerint hosszú folyamat összerakni, elkészíteni az évadtervet azokkal, akik közösen rendezni fogják az előadásokat. Akár hónapokig, vagy egy évig is eltarthat. Ezt követően az adott színdarabban a szerepeket összepárosítják, majd közlik a színészekkel egy beszélgetés során a döntést. Fiala érdeklődött, hogy ez egy könnyű beszélgetés-e ilyen esetekben. Mindenkinek tetszik-e a rá aggatott szerep? Berzsenyi egyébként rettentően fél olyankor, amikor a szerepek kiosztásra kerülnek. Fél attól, hogy biztos jól átgondolta-e, sikerült-e. Tart attól, hogy valaki csalódik a számára választott szerepben.

Úgy véli, egy örömteli dolognak kell annak lennie, hogy a színészt megtalálja egy szerep, éppen ezért jelent nagy nyomást annak kiválasztása, kiosztása.

A szerepek kiválasztását követően az igazgató hátralép, és a rendezőnek adja a kulcsot a darabhoz. Azonban a díszlet, jelmeztervek egyeztetésénél és az olvasópróbán jelen van. 

Hartai és Szőts meséltek arról, hogy miért jó próbálni. Hartai azt szereti, mikor először járják körbe a színpadot a szöveggel, és észrevesznek furcsaságokat benne. Olyan kifejezéseket, amelyek szájbarágósak lehetnek számukra, akár a közönség számára is. Azokat a kifejezéseket még jobban butítják, és olyankor nagyon jókat szoktak nevetni. „Volt például, hogy a «családi tűzfészek» helyett az hangzott el, hogy «háztartás melege.» Nagyon próbáljuk komolyan venni magunkat, de akkor még nem sikerül, nagyon szeretem azt a részt” – meséli. Hartai számára a próbák azon pontja kellemes, amikor még ötletelni kell, gondolkozni, és még nem kell annyira komolynak lenni. Bohóczki is szereti azt a részét a próbáknak, mikor még van lehetőség szórakoztatni egymást. Sas hozzátette, nagyon szereti, ha hagyják gondolkozni és keresgélni a próbafolyamatok alatt, és nem mondják meg elsőkézből, hogy pontosan mit csináljon. Legjobban próbálni szeret, és kevésbé ismételni. Mesélt Szőts és Bohóczki arról a felismerésről, hogy a próbán még nem kell tökéletesnek vagy jónak lenni. Ha nem értik az ismeretlent, nincs semmi baj. Rosszul kell kezdeni, hogy majd jó legyen a végére. 

A robotpilóta színész 

Fiala afelől érdeklődött ezt követően, hogy mikor van az a pont a színészek életében, amikor már elegük van egy „ezerszer” eljátszott előadásból. Mikor égnek ki, fásulnak bele a darabba a színészek? Szőts válaszolta, hogy az Osztály vesztese című darabjukat 154-jére játszották már, és kissé belefásult. 

Mesélt arról az érzésről, amikor a színész már robotpilótának érzi magát. Veszélyes érzésnek írta le, mert ilyenkor nem játszik, hanem kötelességet teljesít.

Előfordult már, hogy elkezdett félni attól, vajon kihagytak-e egy jelenetet vagy sem, mert nem emlékszik rá. Hartai mesélte, hogy vidéken harminc alkalommal naponta ugyanazt az előadást játszották el. Ez ugyanazzal a robotpilóta hatással bír, amit Szőts vetett fel.

A bakikról is szó esett az este folyamán. Fiala kérte a résztvevőket, hogy meséljenek néhányat. Hartai szereti a bakikat, mert úgy érzi összehozza a társulatot. A hiba nagyon izgalmas dolgokat tud szülni a színpadon.

Mosolyogva mesélte, hogy beugrott egy darabba, és a  „megtanulok szeretni” szöveg helyett azt mondta:  „megtanulok szerelni”.

Ekkor nagyon vissza kellett tartaniuk a nevetést a színpadon lévőknek. Sas Zoltánnak az Igazság gyertyáiban meg kellett gyújtania egy gyertyát gyufával, amit nehéz feladatnak érzett, mivel sosem sikerült neki elsőre, mindig legalább hármat felhasznált. Vagy eltörtek a gyufák, vagy megégette velük az ujját. Bőröndi szintén mesélt egy bakit, ami a Komámasszony, hol a stukker című előadáson történt. Abban a rendezésben lógott a trégerről zsinegen egy kulcs, amit egy kisasztalon állva a darab végén le kellett volna venni, és megindulni vele. A premieren Bőröndi felállt a kisasztalra, és hiába ugrált nem érte el a kulcsot. A színészek nehezen bírták ki nevetés nélkül a jelenetet. A megoldás végül az volt, hogy az egyik színész átkarolta a lábát, megemelte, és Bőröndi elkapta a kulcsot. Végül kiderült, hogy a világosítók állítottak valamit, és ezért került feljebb 15 centiméterrel. 



Szőts Orsi történetével zárult le a beszélgetés. Az Eprésző kislány című előadásban volt egy jelenetük Bohóczki Sárával, ahol egy fazék tepertőt kellett eszegetni, miközben beszélgettek. Az előadás napján volt a fazékban friss és nem friss tepertő is, Bohóczkinak sikerült kifognia egy nem frisset, majd beleharapott és eltorzult az arca játék közben. Mondta a szövegét, a tepertőt forgatta a szájában, majd finom mozdulattal a zsebébe tette. Ezt követően ugyanezen az előadáson Szőts és Mertz közös étkezős jelenetben vettek részt, ahol oldalast és szardíniát kellett enniük. Mertz vegetáriánus, ezért nem tetszett neki, hogy húst raktak elé. Szőtsnek a problémája az volt, hogy a szardínia olaja ráfolyt az oldalasra és csak akkor vette észre, mikor beleharapott. Ekkor visszaemlékezett a korábbi jelenetre, ahol Bohóczki ügyesen a zsebébe rakta a tepertőt, ő is ugyanezt tette a szardíniával. Csakhogy az előadás után, éjszaka is zsebében maradt a jelmez, és a jelmezes kimosta a ruhát. A mosógépben pedig pörgött az oldalas. 

A beszélgetés során a vendégek vidáman kiabáltak be válaszokat a kérdésekre. A közönség felé is elhangzott néhány, például, hogy a vendégek ajánlanák-e a munkájukat a fiatalok számára. Egy hölgy felemelte a kezét, hogy ő ajánlaná, mivel könyvelőként dolgozik. Nevetésben gazdag estében volt részünk a Budaörsi Latinovits Színházban.
 

Fotók: Borovi Dániel