A nyitottságot árasztó, üvegfallal keretezett teremben rövid mozgolódás után, a beszélgetést vezető Horváth Florencia kezdésképp kiemelte a három szerző pályaszakaszainak különbözőségeit: Méhes Károlynak a hatodik, Németh Gábor Dávidnak a második, míg Veszprémi Szilveszternek az első megjelent kötetéről beszélhetünk. Ezután, verseik felolvasására kérte a költőket, ahol Méhes Károlytól A repülő fügék; Veszprémi Szilvesztertől A macska az üres katlanban, Németh Gábor Dávidtól pedig a Jólfésült című műveket hallhatta a közönség.

A felolvasások után, in medias res módon indult útjára a többszörös párbeszéd: az első kérdéskör a versek kötetté rendezésére vonatkozott. Mindhárom szerző más-más aspektusból közelítette meg a kérdést: Veszprémi Szilveszter a versanyag idegenségét, illetve ebben az idegenségben rejlő potenciált emelte ki, Méhes Károly inkább a próza és a vers műfajai közti eltéréseket hangsúlyozta, Németh Gábor Dávid pedig a versíráshoz szükséges minőségi idő szerepére, továbbá a szerkesztés folyamatának nehézségeire hívta fel a figyelmet.

Ezt követően a szerkesztőkkel való közös munkára terelődött a szó. Németh Gábor Dávid a Deres Kornéliával történő szerkesztői munka „szigorú érzékenységéről” beszélt, amelyet a szerző már az első, 2017-ben megjelent, Banán és kutya című kötetének megjelenése során is megtapasztalhatott. Noha mind Veszprémi Szilveszter, mind Méhes Károly – Németh Gábor Dávidtól eltérően – Péczely Dóra személyében talált szerkesztőre, ők is a szigorúságot, illetve a részletekre való odafigyelést emelték ki a versek szerkesztő általi összeállítása során.

Ezek után Horváth Florencia igyekezett valamilyen közös pontot megragadni a három szerző kötete kapcsán. Elmondta, hogy a három kötet közös vonását a családi viszonyok markáns jelenlétében látja. Veszprémi Szilveszter lelkesen kezdte fejtegetni a szülői hatás, illetve az alanyi líra összefüggéseit, ahol elmondta, hogy a szülői „rétegek” bizonyos szintű megértése révén jutott el az önmegértésig, majd ezt követően az önkifejezésig. Méhes Károly – hasonló módon – elismerte a „család eredendő hatását”, sőt a lehető „legjobb versanyagként” jelölte meg a családi viszonyokat. Németh Gábor Dávid a többieknél valamivel elvontabban válaszolt: kiemelte a traumák lemoshatatlan jelenlétét, amelyek szerinte a versírást és a mindennapi életet egyaránt meghatározzák. Úgy véli, hogy addig bolyongunk a letargikus, „belső tájakon”, amíg fel nem ismerjük, hogy „jól akarunk lenni”.

A beszélgetés utolsó perceiben Horváth Florencia arról kérdezte a költőket – élet és írás, illetve írás és írás analógiáját tovább szőve –, hogy a versírás folyamatára való reflexiónak milyen szerepe van a kész alkotásban. Ettől a kérdéstől kicsit hosszasabb ideig elhallgattak a szerzők, mígnem a csendet Németh Gábor Dávid törte meg, aki kifejtette, hogy nem kell szükségképpen direkt módon reflektálni a versírás traumafeldolgozó jellegére, noha nem zárkózik el teljesen, ha más szerzőknél (mint például a mellette ülő két költőnél) találkozik ilyesfajta megnyilatkozásokkal. Veszprémi Szilveszter szerint az elidegenítés révén, ami az írás miatt létrejön, könnyebben és biztonságosabban lehet súlyos témákhoz közelíteni. Majd a „költőség címkéjére” reflektálva elmondta, hogy bizonytalan azt illetően, hogy mennyire jelent jót, ha valakit költőként emlegetnek. Végül Méhes Károly is bekapcsolódott a költői identitással kapcsolatos diskurzusba, és mosolyogva zárta le a témát: „Annyi formája van az életünknek, hogy nem is olyan nagy baj, ha épp költő az ember”.

Az esemény – a kezdéséhez hasonlóan – versek felolvasásával zárult, ahol Veszprémi Szilveszter a Római jog, Németh Gábor Dávid a Viselés című műveivel, Méhes Károly pedig kötetének címadó versével búcsúzott a közönségtől.

Fotók: Mariia Kashtanova