Aki hallott már Szalay Péter művészeti tevékenységéről, tudhatja, hogy a tehetséges, pécsi születésű szobrász nem riad vissza a különféle anyagokkal való kísérletezéstől – és ez az acb Attachment kiállításának esetében sincs másként. Szalay talált tárgyakat felhasználó vagy azok által inspirált alkotásai, kinetikus mechanizmusai és 3D-nyomtatott munkái szabadon váltakoznak, sőt együtt élnek az életművében. Azonban ez a materiális sokszínűség sem akadályozza meg, hogy a Szalay 41 arculata lehengerlő, egybehangzó egészet alkosson. A főként fakó színvilág mellett a térbeli komponálás ereje fűzi össze és adja meg a kiállítás feszes ívét. A művész jól ismeri az acb Attachment belső terét, két, korábban itt tartott önálló és két csoportos bemutatójának köszönhetően otthonosan kezeli az enteriőrben rejlő lehetőségeket. Művészi-kurátori elképzelésében a társasház udvara és a lakásgaléria szobái egy fokozatosan felépített, gyorsuló tempójú szobrászati vízióvá forrnak össze, melyben az önálló alkotások diskurzusban állnak egymással és a tér által nyújtott pauzákkal is. 

Az acb Attachment épületébe, a Király utca 76. számú ház udvarába toppanva egy kőből, fából és bronzból összeeszkábált, égbenyúló konstrukció fogadja a látogatót. A Csináld magad (2022) névre keresztelt alkotás primitív ácsolása és elővillanó nyers faanyaga kirívó ellentéte stukkóktól ékes épített környezetének. Az installáció keltette hiányérzet azonban nem csupán ebből a lecsupaszított technikai megoldásból fakad: a magasba emelt bronz pálmalevél alól, amely a Szabadság-szobrot idézi, eltűnt az ember. Szalay ekképp vetíti előre a kiállítás várható vezérmotívumát, az ember és az emberiség fokozatos leépülését, viszont mintha nyomozásra is invitálná közönségét egy titokzatos hajdani civilizáció után.

Szalay Péter: Csináld Magad, 2022. Kő, fa, bronz, 440 x 140 x 140 cm. Fotó © Tóth Dávid

Az udvarról belépve, a látogató egy üresnek tűnő, előszoba-szerű terembe érkezik – azonban megéri itt is elidőzni, mert az ajtókeret mellett egy sárga, első ránézésre közönséges hőmérőnek tetsző alkotás bújik meg. A Smiley (2022) nyújtott, szinte falról lecsorgó alaplapján az üvegcső folyadéka 20°C-ot mutat. Mégis, mint az udvari bevezetőt képező szobornál, valami nem stimmel. Ha a mosolygós fej nem torzulna, a piros folyadék a skála 40°C-os jelzését verdesné. Szalay ekképp idézi meg a globális felmelegedés okozta, látszólag mindennapi életünktől távol álló problémakört, no meg annak egyenlőtlen hatásait különböző emberi sorsokra. A művész a témafelvetést a következő terem jobb oldalán installált Szubjektív hőtérkép (2022) által mélyíti tovább. Mivel az élénk színekkel befújt glóbusz félig a falba ágyazódik és forgással csak részletekben fedi fel mintáját, rámutat a környezeti változások egyén által be nem látott következményeire.

Szalayt mindig is foglalkoztatta a természeti világ és annak emberrel való kapcsolata, ám ahogy a kiállítás fő momentumát képző terem munkái mutatják, ez az érdeklődése tovább erősödött 2018-as városi exodusa óta. Négy évvel ezelőtt családjával egy dunai sziget faluközösségébe költözött, amely kitűnő táptalajnak bizonyult munkássága materiális és konceptuális oldalához. Például kertjét és a folyópartot járva talált rá az Invazív faj (2022) és a Védd a fákat, egyél hódot (2022) című alkotások alapját adó teknőspáncélra és uszadékfára. Az első említett munka esetében a látogató egy sarokba állított ódon fapadról szemlélheti egy hátára fordult, kinetikus teknős végtelen vergődését. Mint egy felborult rendszer ominózus hírnöke, az állat naturális testhelyzetéből kizökkentve akár az ősi kozmológia bukott Világ teknőse is lehetne.[1]

Szalay a robotteknőst a mellette álló Védd a fákat, egyél hódot szoborral szintén párbeszédbe állítja. A Magyarországon először védettségig irtott, mára viszont túlszaporodott hód[2] csócsálta meg a fa posztamenst, melyre a művész 2014-es Kettős látás sorozatának bronz feldolgozását helyezte. A pszeduo-nipp favágók és az alattuk lévő hód-rágta fa párhuzamot vonnak hód és ember kényszeres környezetátalakító tevékenysége között, megvilágítva, ki forgatta fel végzetesen a szomszédos robotteknős világát. Ráadásul mivel a kiállítás anyaga ezen a nyáron készült, kézenfekvő a párhuzam a magyar állam felháborodástól övezett augusztusi döntésével, amely enyhítette az itthoni fakitermelésre vonatkozó korlátozásokat természetvédelmi területeken is.[3] Ugyan jelentős ellenállást érzékelve a kormány hamar módosította a tarvágási rendeletet, Szalay művészetében nem ez lenne az első példa, hogy egy aktuális közügyből merít inspirációt.

Kiállítás enteriőr. Fotó © Tóth Dávid

A természeti változásokon kívül a posztapokaliptikus kiállítás fókuszba helyezi a társadalmi fejlődés – vagy visszafejlődés – tematikáját. A gyermekrajzokból készült, barlangképeket idéző Kezdet (2022) kerámia lapjai felől zsugorodó agyaglábnyomok vezetnek a terem hátsó felébe: a Stációk (2022) esetében Szalay kihasználja az agyag égetés során bekövetkező térfogatcsökkenését, és saját talpnyomát kicsinyíti addig a pontig, míg az a semmibe nem vész, akár a homokban hagyott nyomok. Az ember tehát jelen van, de épp csak a saját baljós hiányának jelzői miatt. Ezért a kiállító tér bal oldalán álló, talált népművészeti székre helyezett, 3D nyomtatóval legyártott matematikai alakzatok is mintha antropomorf sziluettet vennének fel, ám nem tudják visszahozni a szék eredeti tulajdonosát. 

A terem végében lógó Horizont (2022) című hatalmas táblakép a Szalay 41 egyértelmű csúcspontja. Viharvert, zöldes alapon a reneszánsz alatt újból felfedezett görög Laokoón-csoport replikája díszeleg. Ahogy közelebb hajolunk, akkor válik csak igazán meghökkentővé a párosítás: az atletikus férfiszépségek háttere valójában kiszuperált pingpongasztal, illetve a mitológiai szereplőket fenyegető kígyó szintén hiányzik. Még ha a kígyó az asztal fehér horizontvonalává alakult vagy teljesen el is tűnt, a szoborcsoport fájdalmas testbeszéde kifejezi, hogy az olyan kézzel foghatatlan problémák, mint az infláció vagy a pandémia, szintén meggyötrik az embert. Modern és archaikus ezáltal egybefolyik, a munka anyagait képző régi és új kulturális termékek egyesülnek az őket alkotó emberek szenvedésében és egzisztenciális szorongásában. 

A főmű fényében Szalay alkotásai térbeli diskurzusaik és hasonlóan pesszimista érzelmi töltetük által egy civilizáció személyes megközelítésű kapszulájává avanzsálnak. A kiállítás munkái elkallódott kultúraszilánkokként hívogatják a látogatót, hogy fejtse meg és illessze össze őket, felderítve az emberiség felemelkedését és lehetséges bukását. Azonban, mint a Voyageren űrbe küldött aranylemezek, melyek dekódolandó képekkel és anyagokkal szemléltették a Föld adatait, értő befogadó nélkül ez az üzenet is kárba veszhet.[4] A művész feladata prezentálni a számára fontos szuggesztív tárgyakat, míg a szimbólumképzés és posztapokaliptikus tanulságok levonása a látogatóra hárul.

Invazív faj, 2022. Kő, csont, alumínium, papír, villanymotor, 13 x 25 x 18 cm. Fotó © Tóth Dávid

Fotók © Tóth Dávid