bezár
 

art&design

2024. 03. 04.
Az etnográfus kulturális otthontalansága
Kiállításkritika A kétely felfüggesztéséről
Tartalom értékelése (6 vélemény alapján):
Időben és térben távol eső közösségek tárgykultúrája eredeti kontextusuk nélkül gyűjteményekbe katalogizálva. Felébreszthetőek-e vajon még ezek a valaha volt eszközök hosszú hibernációjukból, hogy egy univerzális művészeti kereten belül reinkarnálódjanak? A Néprajzi Múzeum A kétely felfüggesztése című kiállítása a kortárs művészet perspektívájának behívásával erre tesz kísérletet.

A Néprajzi Múzeum 2023. november 30-a óta látogatható A kétely felfüggesztése című kiállítása három kortárs képzőművész – Trapp Dominika, Albert Ádám és Kristóf Krisztián –, illetve két etnográfus – Frazon Zsófia és Wilhelm Gábor – három évet felölelő együttműködéséből született. A múzeum leírása szerint a közös munka szemináriumokkal, raktárbejárásokkal, közös elvonulásokkal és intenzív párbeszédekkel telt, melynek eredményként született meg az a három, kortárs kérdéseket és gyűjteményi tárgyakat összeolvasztó, installatív művészeti munka, melyek végül egyetlen összehangolt térben kerültek bemutatásra. A kétely felfüggesztése az Itt és Most pezsgésével, az aktualitás varázsával rázza fel a Néprajzi Múzeum vitrinekben szunnyadó tárgyait. Mindemellett fontos röviden utalni az angol és magyar kiállításcímek közötti eltérésre: míg a magyar címadás mintha a descartes-i radikális kétely zárójelbe tevését tűzné zászlajára, frappáns megfogalmazásával csalogatva a látogatókat, addig az angol cím (The Suspension of Disbelief) a hitetlenség felfüggesztését célozza meg, utalva ezzel arra a megközelítésre, hogy az archaikus törzsi kultúrák animista világképébe akkor avatódunk be, ha felfüggesztjük a modernitásból örökölt szkepszist mindenféle, a mai ember számára „megmagyarázhatatlan”, észérvekkel fel nem fejthető spiritualitással és transzcendenciával szemben. Vajon sikerül a kortárs megközelítésen keresztül a laikus látogatónak is beszélgetésbe elegyednie törzsi kultúrák tudáshordozóival? Milyen új munícióval szolgálhat a művész percepciója az antropológiai kutatás területén?

Az etnográfiai kutatás egy sokkal ismertebb ága a kulturális antropológia módszertana, amely ismereteit elsősorban terepmunka során nyeri, majd az így szerzett tényanyagból forrásokat állít elő, végül ezeket értelmezi egy előre meghatározott keretrendszer segítségével. A múzeumi gyűjteményekbe rendszerezett tárgyak funkcióját érintő találgatások így megválaszolásra kerülnek, azonban egy fontos minőségük érintetlen marad. Az étikus megközelítésű (univerzális viselkedéskategóriákra koncentráló, kultúrspecifikus összehasonlításra törekvő) vizuális antropológia csak a 20. század második harmadára erősödött meg. A tudományág újszerű felfogása elsődleges feladatának a kulturálisan „máshogyan látás” megértését tűzte ki céljául. A vizuális kutatás keretein belül az etnográfusok előszeretettel működnek együtt a kortárs művészettel, hogy az interpretációival rögzítse a vizsgált tárgy metamorfózisát saját társadalmi kontextusa tükrében. A jelenkor innovatív reprezentációs technikáival továbbá bővíti az etnográfiai intézmények eszköztárát, ezzel is saját szöveteibe vonva letűnt közösségek formaldehidben tartósított sejtjeit. A képzőművészet az esztétika dimenziójában társul az etnográfiához.

Az esztétikai érték, mely az igényes megmunkálásban, részletgazdag faragásban és színpompás festésben teremtődik, a kulturális tudás előfeltétele nélkül is képes megszólítani az utókort. Talán legelterjedtebb példája az antropológiai ismeretek nélkül is elementáris erővel ható művészeti formuláknak a korai avantgárdból származik, amikor is Pablo Picasso a párizsi Trocadéro Palotában tett látogatása során felfedezte magának az afrikai törzsi művészetet. A spanyol alkotó az ellenséges erők kiszolgáltatott alanyaként létező ember megküzdési stratégiáit látta a grimaszoló törzsi maszkokban, aki fával és festékkel keres mágikus utat a megismerhetetlenhez és a retteneteshez. A markáns, „primitív” felületek vizuális visszhangjukkal áthatották Picasso következő két évének alkotásait, és előidézték a negrista periódus festészetelméleti fordulatát. Az undok grimaszba merevedett szájak még éppen felfeszíthetőek voltak Picasso számára, hogy elcsenjen belőlük egy-egy varázsigét, amit később az európai aktfestészet gusztusos porhüvelyeire olvashatott, aminek hatására a bájos kisasszonyokból előbújt az ösztönös, szemérmetlen szexualitás. Az 1907-es Avignoni kisasszonyok című festményen az alkotói attitűdöt egyszerre jellemzi az antropológiai témához való közelítés, de egyszerre az eltávolodás is, megfigyelhető a külső és a belső fókusz váltakozása, a tárgy formáinak kisajátítása, jelentésének eltorzítása és képzőművészeti alkotásként történő feltámasztása. Picasso a festészet keretein belül maradva nyúlt egy korábban művészet által érintetlen témához, éppen ezért példája segíthet megérteni a képzőművészet viszonyát a vizuális antropológiai diskurzushoz, így a Néprajzi Múzeumban kiállító kortárs alkotók intermediális kommentárjait is.

Hasonlóképpen gondolkodott Frazon Zsófia és Wilhelm Gábor, A kétely felfüggesztése című kiállítás két kurátora, amikor a Nemzeti Galériában megrendezett 2016-os Perspektívák – Művészet és etnográfia című tárlaton a korai avantgárd példáin keresztül járták végig a művészet megközelítésmódjait a tudományághoz és az általa kutatott tárgyakhoz. Így hét évvel később, a budapesti közönség már egy szilárd szempontrendszer segítségével tekintheti meg, hogy mit is kezd jelenünk, illetve jelenünk művészete mágikus és hétköznapi használati eszközök bizarr talált tárgyak osztályával.

Képzeljük el, hogy egy zsúfolt szobában találjuk magunkat, ahol a padlótól a mennyezetig elhagyott, gazdátlan tárgyak állnak alaktalan halmokban! A senkihez nem tartozással azzá válnak, amik: fröccsöntött műanyagdarabokká, vásott textíliákká, banális fizikai jellemzők gyűjteményévé. Tulajdonosaik megszemélyesítése nélkül jelenlétük okafogyott, értékük elveszett. Hasonló metamorfózison estek át A kétely felfüggesztése című kiállításon megjelenő törzsi tárgyak is. Használóik nélkül a milyenségüket meghatározó társadalmi viszony- és hiedelemrendszerek sérülékeny emlékeivé váltak. Albert Ádám, Kristóf Krisztián és Trapp Dominika ezeket a kihűlt nyomokat, törékeny meszes vázakat tölti fel vizuális értelmezésekkel, melyek a külső (etnográfusi) és belső (személyes alkotói) nézőpont dinamikus váltakozásával kreálnak egy új jelent, egy új valóságot a gyűjteményi tárgyak köré. A néző pedig a fekete falak közé lépve fedezi fel a közvetítők óvó tekintete mellett zajló interkulturális kommunikációt, létrejövő párhuzamos realitást.

A kortárs értelmezések interpretálhatóságának megkönnyítése érdekében Frazon Zsófia és Wilhelm Gábor egy szótárstruktúrát dolgozott ki, ami a gyűjteményi tárgyak mellett a képzőművészeti alkotások egyes elemeihez is magyarázó leírást fűz. A látogató a címszavakból kedvére szemezgethet, vagy akár igény szerint teljesen el is hagyhatja őket. A látogató nincs magára hagyva az alkotók és tárgyaik által elmesélt történetekkel, egy kortárs kiállításhoz képest a falszövegek érezhetően jobban próbálkoznak a közönség vezetésével. De vajon az avatatlan szem is képes kitapintani az esszenciát egy definíciógyűjtemény és egy-egy koncepcióleírás segítségével? Tényleg kezünkbe van adva a belehelyezkedés, átélhetőség lehetősége? Beléphetünk mi is a művészek által feltárt dimenziókapuba és saját felfedezéseket tehetünk, vagy passzív félként csak végignézhetjük a három alkotó izgatott játékát a Néprajzi Múzeum kincseskamrájában?   

Kristóf Krisztián Mágikus analfabéta című installációja vitrinekben, egymás mellé helyezve mutatja be törzsi közösségek mágikus erőket megmozgató tárgyi emlékeit és saját, anyagi formát öltő értelmező tevékenységének állomásait. Térrészletének hívószava a másolás, amivel a művész saját invenciói helyett magába engedi az általa vizsgált eszközök alkotóját, hogy együtt mormolja vele annak 21. századira lefordított rigmusait. A tárgy és használója kapcsolatrendszerét vizsgáló Kristóf fordításainak jelentős részét Alye, Ilyék adják (a bumeráng elnevezése aranda nyelven), amit a művész egy immunreakcióval indokol. Kristóf Krisztián személyes kommentárja szerint a kiállítás vészesen közeledett, de képtelen volt bármi kiállíthatót felmutatni, ezért a bumerángok készítésébe temetkezett. Eleinte úgy gondolta, hogy ez felesleges időhúzás, kitérés a feladat alól, de aztán rájött, hogy a bumerángok faragása, röptetése valójában az általa vizsgált kultúra megismeréséről szól. Itt érezte talán először, hogy az eredeti alkotó az alkotás által beleköltözött. Az ausztrál bennszülöttek titkos erővel bíró hajlított fájának, vadászati eszközének utánzásával próbálta megérteni a múzeum funkcióját. Ezek az intézmények kutatókkal együttműködve őrzik a múlt egyes epizódjainak rekonstruált tudását, ezzel lehetőséget adva a jelennek saját viszonyaik újradefiniálására, elfeledett attitűdök felvételére, kultúrák megismerésére. Valami ilyesmi történt a bumeránggal is, amikor mágikus és vadászati eszközből a városi ember szabadidős sporteszközévé vált. A bumeráng esetében a revival (újjáélesztés) hasonló, mint a születéséről szóló egyik mítosz, mely a következőképpen szól: „az emberek életének kezdetén az ég és a föld annyira közel voltak egymáshoz, hogy fel sem lehetett egyenesedni. Egyszer egy bölcs öregember elment egy tóhoz inni, amikor megpillantott egy vízből kiálló botot, amivel feljebb tolta az eget, azonban a bot meghajlott. A kiegyenesedett férfi el akarta dobni a használhatatlanná váló ágat, de az újra és újra visszarepült hozzá, addig amíg választott gazdája már nem egy használhatatlan fadarabot látott benne, hanem varázserővel bíró eszközt”. Hasonlóan a szűk terek közé szorult homo sapiens sapiens primitív játékszerét a végtelen égbe hajítva újra kémlelheti a végtelent, hátha véletlenül megpillantja a mögötte sejtett kozmikus erőket.

Talán a három alkotó közül Kristóf Krisztián alkotása áll legközelebb a kiállítás koncepciójában megfogalmazott célokhoz. Bár vitrinekből felépülő architektúrája minden bizonnyal a legkevésbé látványos, az üvegfalak mögött rejlő múzeumi tárgyak és a velük párbeszédbe lépő művészi interpretációk szórakoztatóak, és ami még legfontosabb, közösséget teremtenek a befogadó és ismeretlen kultúrák közt.

Kristóf Krisztián: Mágikus analfabéta

Fotó: Incze László, Néprajzi Múzeum
 

Trapp Dominika Az üregekig szűkült minden ösvény című installációja az egyik legprimitívebb vadászati eszköznek, a csapdának metaforikus értelmezési lehetőségeit, a tájba helyezett, gondosan álcázott vesztőhely ontológiai vonatkozásait járja körül. Nem ez az első alkalom, amikor Trapp néprajzi forrásokkal dolgozik. 2020-ban a Trafó Galériában megrendezett „Ne tegyétek reám…” című kiállítása egy jelenkori ideologikus olvasatba ágyazza a paraszti kultúrák erőteljesen determinisztikus női sorsait. Aktív élménye a magyar népi kultúrával a táncházmozgalmak berkein belül született, ahol felfigyelt a patriarchális közösségek táncmozdulatok által vázolt viszonyrendszerében az emancipáció csíráira. Az urbánus közegbe integrált népiesség vegyült az általa igen jól ismert radikális feminizmussal, melyre válaszul megszületett a hungarofeminizmus mozgalma. A Trafó Galériában megrendezett kiállítás sok szempontból párhuzamba állítható a Néprajzi Múzeumban megtekinthető Trapp Dominika-installációval: egyrészt az önismereti indíttatású téma előzetes történeti kutatások nyomán válik komplex műalkotássá, amelynek különféle médiumú darabjai maguk is kutatási eszközzé válnak.  Másrészt itt is felfedezhetjük az elnyomó-elnyomott egymásnak feszülő szerepkörét, amibe hasonlóan a “Ne tegyétek reám…” című tárlathoz, az áldozat perspektívájával azonosulunk.

Ám felmerül a kérdés, hogy 2020 óta milyen változásokon ment keresztül Trapp alkotói attitűdje. Az aktuális társadalmi jelenségek alá rendelt alkotótevékenység bár rögzíti a művész egy adott témához fűződő személyes viszonyát, de vajon a hamis objektivitást elutasítva kísérletet is tesz a véleménybuborékok átjárhatóságának elősegítésére is? Rendelkezik-e a művész a belehelyezkedés képességével? Képes-e alanyi szűklátókörűségét evidenciaként megnevezni és kutatása megkerülhetetlen részeként kezelni a sajátjától eltérő valóságtapasztalatokat? A Néprajzi Múzeum kiváló terepet kínál a kulturális különbségek áthidalhatóságával való kísérletezésre. Trapp Dominika címválasztásával, vagyis Sylvia Plath A nyúlfogó című versének megidézésével, a különböző szemléletek empátiával való összefésülésének ajánlja installációját.

“És találtam egy csapdát.
Rézdrót-csillogás, barna zsineg, ember eszkábálta,
Meglapuló új szerkentyű. Egyetlen szó nélkül

Fölrántottad, és bedobtad a fák közé.
Elrémültem. Vidéki
Isteneim hűséges fia – láttam,
Ahogy a csapdaút szentségét meggyalázzák.
Te zúzott ujjakat láttál, vért a körmök felett,
Ahogy a kéz egy kék bögrére kapaszkodik. Én
A vidéki nyomorúságot láttam, a filléreskedőt,
Amely pörköltet remél a vasárnapi fazékba. Te
Gyerekszemű, megfojtott ártatlanokat láttál, én
Szent, ősi szokást.”[1]

Trapp Dominika áttetsző öntvényből készült nyúzópóznák, tájnarratíva festmények és csapdatípusok művészi továbbgondolásaiból álló alkotásával mégis távol marad a megélhetés érdekében rafinált cselhez folyamodó egyszerű közösségek kultúrájától, helyette az elejtett vad tehetetlenségében talál magára. Asszociatív elemzései segítik a befogadó azonosulását a zsákmányállat szemszögével. A díszletté csúfított vadon, ami a tájcsapdák működésének lényegében, az álcázásban érhető tetten, az ember számára is fenyegető realitást hordoz, és felveti az otthonosság relativitásának gondolatát. A Trapp Dominika által választott tárgyak kivételt képeznek a kiállításon megjelenő többi gyűjteményi darab között, mivel nem képviselnek esztétikai értéket, tisztán eszközök. Ezért különösen érdekes, ahogy egy művészi koncepció részeiként műtárgyi státuszra emelkednek, ezzel távolról megidézve a ready-made tárgyalkotói praxisát. De vajon mennyire részei a szerves egésznek? Vajon úgy is értelmezhető az installáció, ha tekintetünk véletlenül átsiklik a megélhetésért küzdő kéz művészettől távol eső, egyszerű alkotásain?

Trapp Dominika érdekes és érzékletes felvetéseket tár a Néprajzi Múzeum látogatói elé, a kiállítás koncepcióját alkotó kérdések mégis megválaszolatlanok maradnak. A csapdához mint primitív vadászati eszközhöz társított műtárgyai szótlanságba burkolóznak, ha paraszti közösségek kiszolgáltatott életéről faggatjuk őket.

Trapp Dominika: Az üregekig szűkült minden ösvény

Fotó: Incze László, Néprajzi Múzeum
 

A harmadik installáció Albert Ádám alkotása, aki hasonlóan Kristóf Krisztián mágikus interpretációgyűjteményéhez egy távoli kultúra vallási tárgyát helyezi alkotásának középpontjába. A halhatatlanok hajója gyűjteményi darabokból, diorámából, animált videómunkából és szobrokból áll össze, központi eleme az ősi kínai kultúra rituális tárgya, a gyökérszobor. Az őszibarack fából készülő gyökérszobor az átmeneti léthez tartozik. Ahogy az anyag, amiből készült, összekapcsolja az eget és a földet, az életet és a halált. A szent tárgyak általában taoista szerzeteseket vagy a nyolc halhatatlant ábrázolják, melyek a fa gyökerének organikus formáiból bukkannak elő, ezáltal is megcsillantva kettős minőségüket. A Néprajzi Múzeum leírása szerint a gyökérszobrok szobortemetőkben végzik, ahol egy élő fa odvába helyezik őket vissza, így egy körforgást teremtve köréjük. A múzeumi környezet itt is megszakít egy tárgyhoz elválaszthatatlanul hozzátartozó gyakorlatot azzal, hogy örök életre kényszeríti. A gyökérszobor életének velejárója lenne a pusztulás, a koporsóként funkcionáló fa odvában a lassú elrohadás, de ez a muzeális intézmény jól ellenőrzött körülményei között nem történik meg. Így a gyökérszobor bizarr szemléltetőeszközzé lényegül át, akár egy emberi csontvázmodell a műanyag előtti időkből. Albert Ádám, hogy valamilyen módon rekonstruálja a tárgytól elszakított ciklust, 3D modellezéssel egy repetitív videómunkát kreál köréje, ezzel pár percben etapokban érzékelteti a keletkezést és az elmúlást. 

A halhatatlanok hajójának növényi tagokkal bíró legénysége a videón kívül próbababaszerű életnagyságú szobrokként is életre kel, vagy ha azt nem is, táncszerű mozdulatokba merevedett alakként körbejárhatóvá válik.  A három szobrot gombafonalakra emlékeztető protézisekkel látták el, amit a két kurátor által létrehozott szótár a következőképpen definiál: „a mesterségesen létrehozott, az egészhez illesztett részek a hiány pótlását szolgálják […]”. Olyan, mintha ezek a különös poszthumán lények a gyökérszobrok újjászületésük előtti állapotát jelenítenék meg, amikor azok a lebontó gombák segítségével visszakerülnek abba a körforgásba, amiből az ember kiszakította őket. A szobortemetőként szolgáló erdő diorámaként jelenik meg. Az installáció elemeinek bevonása egy közös értelmezési térbe mindenesetre próbára teszi a látogatót, intermedialitása zavarba ejtő lehet az tapasztalatlan tekintetnek, ezért talán hasznos lett volna a szótárstruktúrán túl egyéb befogadást könnyítő segédeszközt is finoman a néző kezébe helyezni.

Albert Ádám: A halhatatlanok hajója

Fotó: Incze László, Néprajzi Múzeum
 

A kétely felfüggesztése című kiállítás három elkülönülő, mégis átjárható valóságot hozott létre, amik készítőik és használóik nélkül kulturális hajléktalanságban tengődő törzsi tárgyakból, és kortárs művészek rájuk adott válaszából állnak. Már csak az a kérdés, hogy felfüggeszthető-e a kétely, kiszakad-e a Néprajzi Múzeum -2. szintje a valós tér és idő konstrukciójából. Nem húzza-e fel a falszövegek által felvetett témák nehezen összeilleszthetősége a nézői elidegenedés ötödik falát? Megérthetjük-e a kiállítás főszereplőit jelentő néprajzi tárgyakat, rajtuk keresztül valaha volt közösségük szokás- és hiedelemrendszerét, vagy a túlburjánzott művészi invenció megakadályozza ezt? Frazon Zsófia és Wilhelm Gábor kiállítási koncepciója még esetleges gyengeségei mellett is a megújult Néprajzi Múzeum egyik leginkább előremutató kísérlete. A kortárs művészet perspektívájának beemelése és egyenrangú félként kezelése eddig Magyarországon sosem látott lehetőséggel kecsegteti a látogatót. A kutatói objektivitás mítoszának elengedésével végre bűntudat nélkül élhetünk a beleérzés, összehasonlítás módszereivel és így az elénk tárt idegen kultúrákat tényleg felfedezhetjük. A kétely felfüggesztése című kiállítás 2024. június 22-ig látogatható a Néprajzi Múzeumban.

 

A kétely felfüggesztése (The Suspension of Disbelief) 

Megtekinthető: 2023. november 30. – 2024. június 22.

Kurátorok: Frazon Zsófia, Wilhelm Gábor


[1] Fordította: Gergely Ágnes

nyomtat

Szerzők

-- Nagy Rozi --

.........................................................


Más művészeti ágakról

Kritika Babarczy Eszter Néhány szabály a boldogsághoz című kötetéről
Paweł Pawlak: Ancsa, avagy vázlatok tüsszögő svájcisapkával, Pagony, 2024
Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza az Örkény Stúdióban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés