bezár
 

film

2022. 10. 27.
Apa, én mindig így fogok emlékezni rád
Ilyen volt Charlotte Wells debütfilmje, az Aftersun a BFI London Film Festivalon
Tartalom értékelése (6 vélemény alapján):
Ritka az olyan meggyőző és elementáris erővel bíró rendezői debütálás, mint amilyenre Charlotte Wells Aftersun című érzékeny drámája sikerült, amely a cannes-i filmfesztivál után Londonban is könnyeket csalt a nézők szemébe. Az apa-lánya kapcsolatot bemutató darab az emlékezés aktusát segítségül hívva mesél arról, hogy a gyerek miként tekint a szülőre, hogyan próbál közelebb férkőzni hozzá és megérteni őt.

Az elsőfilmes, mindössze 35 éves skót rendezőnő magabiztosan és árnyaltan tárja fel a szülő-gyerek viszony komplexitását – az egymás megértésére tett bizonytalan kísérleteket, a lopott pillanatokat, a ki nem mondott vagy éppen csak kipréselt félszeg bocsánatkéréseket, és a múltban szerzett sebeket, amelyeket éppen az emlékezés fájdalmas folyamata tép fel.

Charlotte Wells elmossa jelen és múlt határait, megszűnik tér és idő, a karakterek az emlékek sűrűjében botladoznak, ahol minden szubjektív, semmi sem állandó, csupán a két felet összekötő kapocs töretlen.

Az Aftersun a ’90-es évek végén játszódik, a főszereplő a 11 éves Sophie, aki törökországi nyaralásra készül az éppen 32. születésnapját ünneplő apjával, Calummal. A vakáció során videókamerájával rögzíti a közösen eltöltött perceket: a hotelszobában a bolondozást, a kirándulásokat, a medencébe ugrálást, a búvárkodást. A felnőtt Sophie ezeket az amatőr videókat nézi vissza, miközben feleleveníti gyermekkorának utolsó boldog időszakát. A film ezzel a filmnyelvi eszközzel kettős emlékezési folyamatot indít be, hiszen egyrészt látjuk a Sophie és Calum által felvett videókat, másrészt maga a megelevenedett emlék, a törökországi üdülés adja a cselekmény magját.

Az ügyetlen és homályos felvételek és a túlexponált Polaroid fénykép katalizátorként működnek, a felnőtt Sophie képzeletben visszarepül a múltba, és újra átéli azt a nyarat, amikor gyerekként még nem sejtette, vagy nem tartott attól, hogy a szeretett személy később hiányozni fog az életéből. Felnőtt fejjel – már maga is szülővé válva, anyaként – keresi azokat a jeleket, melyeket akkor nem vett észre. 11 évesen talán érezte, de nem tudta, hogy apja milyen problémákkal küzd, hogy a férfi mennyire szeretne neki jó apja lenni, azonban hiába próbálkozik, hiába a határtalan szeretet és gondoskodás, ha belső démonai folyton kísértik őt.

Frankie Corio és Paul Mescal

Calum nagyon igyekszik, hogy Sophie előtt vidámnak és izgatottnak tűnjön, miközben magányos perceiben, mikor lánya nem figyel, arcára kiül a depresszió és a kilátástalanság érzése. Vannak pillanatok, amikor képtelen megjátszani, hogy minden rendben van, és ezt Sophie is érzékeli, így meg kell birkóznia apja elidegenedésével. A lány próbál a kedvében járni, és felvidítani őt, de Calum fejben máshol jár. A férfi mindent elkövet azért, hogy lánya ne vegye észre, valami nem stimmel: ösztönzi őt, hogy barátkozzon más nyaraló gyerekekkel, beszélgetnek a múltról és a jövőről, többször elmondja neki, hogy szereti őt, neki bármit elmondhat és rá mindig számíthat.

Ezekbe a meghitt pillanatokba kapaszkodik a felnőtt Sophie – aki mindössze villanásnyi időre bukkan fel, nem beszél –, és az emlékeiben találkozik újra az apjával.

A film szívszorító és egyben katartikus jelenetében a gyerek Sophie és Calum betérnek egy éjszakai klubba, felcsendül a Queen és David Bowie közös dala, az Under Pressure, Calum most először önfeledten táncolni kezd, és ekkor a múlt és a jelen, a képzelet és a valóság összeér, a felnőtt Sophie is megjelenik és átöleli apját, ahogy a gyerek Sophie öleli őt az emlékek idővonalán.

Frankie Corio és Paul Mescal

Charlotte Wells írói és rendezői érdemét dicséri, hogy a cselekmény szintjén egyszerű történetet – a törökországi nyaralás hetét – a videófelvétekkel és más sajátos operatőri megoldásokkal, arcközelikkel, szokatlan képkivágásokkal, tükröződő felületek képeivel filmesíti meg, így hozza közel a szereplőket, hogy azonosulni tudjunk az általuk megélt élményekkel és átélt érzelmekkel.

Hús-vér emberek, autentikus miliő, a ’90-es évek esztétikája és zenei világa, valamint az emlékek zavaros tengere.

Az Aftersun eszünkbe juttathatja a családi nyaralásokat, azt, ahogy figyeltük szüleinket, és levontuk a sokszor talán téves következtetéseket. A filmbéli rétegek lassan bontakoznak ki, sosem derülnek ki bizonyos részletek, nem kapunk mindenre egyértelmű választ. A hatás fokozatosan ölel körbe, majd kúszik a bőrünk alá, hogy a végére, mikor a stáblista pereg, már visszavonhatatlanul megbabonázzon.

Az apró jelzések, rejtett utalások, elejtett vallomások és lopott tekintetek, melyeket addig regisztráltunk, de talán nem teljesen értettünk meg, a záró képsorban egésszé állnak össze, és az addig elnyomott fájdalom a felszínre tör. A zokogás sem kizárt, sőt, szinte garantált.

Többek közt Terence Davies szerzői stílusára jellemző ez a fajta fragmentált elbeszélés és az emlékezés misztériumának megragadása. Az idős brit filmrendezőhöz hasonlóan Charlotte Wells szintén úgy idézi fel Sophie és Calum vakációját, hogy a videókamera és a videófelvételek segítségével rekonstruálja a múltat. Az emlékek az évek múltával változhatnak, elménk képzetei csupán, melyeknek egykor volt valóságalapja. A gyerekkori emlékek új értelmet nyernek, amikor felnőttként tekintünk vissza rájuk – az emléket megszépíti az idő, vagy a jelen árnyékot vet rá.

Frankie Corio és Paul Mescal

Charlotte Wells kiváló érzékkel választotta ki filmje színészeit. A Normális emberek című sorozattal befutott Paul Mescal hitelesen bújik az elvált apuka bőrébe, aki cikinek tartott apás táncával és Tai Chi gyakorlatával képes megnevettetni lányát, és akinek szenvedését látva a szívünk szakad meg. Öröm figyelni, hogy az ír színész a sorozat sikere után komplex szerepeket választ és a sebezhetőséget felvállaló alakításokon keresztül bizonyítja színészi rátermettségét. Az pedig külön pozitívum, hogy már harmadjára dolgozott női rendezővel. Sophie-t a kezdő Frankie Corio formálja meg, aki őszintén és sallangmentesen van jelen a kamera előtt, igazi tehetség. Mescal és Corio elhiteti velünk, hogy ők Calum és Sophie, apa és lánya között egyetlen hamis momentum sincs.

Charlotte Wellsre érdemes lesz a későbbiekben odafigyelni, remélhetőleg folytatni, tökéletesíteni fogja ezt a személyes hangvételű és töredezett elbeszélői formátumot. Az Aftersun lassú tempója, csendes és visszafogott történetmesélése, természetes színészi alakításai és finom rendezése révén olyan darab, melyet – akár csak saját emlékeinket – újra és újra elő kell majd vennünk, hogy újra és újra elmerülhessünk ebben az egészen különleges és megindító apa-lánya történetben.

A filmet előreláthatólag 2023 márciusában hozza a hazai mozikba az ADS Service.

Képek: BFI London Film Festival / A24

nyomtat

Szerzők

-- Kiss Dalma --

Az ELTE BTK-n tanult filmelmélet és filmtörténet szakirányon, szakdolgozatában a kortárs ír filmművészettel foglalkozott. Elsősorban az európai és amerikai független (indie) filmeket kedveli. 2020 óta jelennek meg kritikái.


További írások a rovatból

Denis Villeneuve: Dűne – Második rész
Jonathan Glazer: Érdekvédelmi terület
Anna Hints: Smoke Sauna Sisterhood

Más művészeti ágakról

irodalom

A Jelenkor Kiadó új költészeti kiadványainak bemutatója
Wagner kincse 2. – 1. alkalom, Márton László előadása A Nibelung-énekről
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés