Kezdésként Vass Norbert köszöntötte a nézőket, majd bemutatta a résztvevő műfordítókat, könyvkiadókat: Fenyvesi Orsolya költő, a Két Hold Kiadó társalapítója, Petovská Flóra Csirimojó Kiadó társalapítója, kulturális szervező, Veress Kata az Ø Kiadó társalapítója és szerkesztője, valamint az Észak folyóirat szerkesztője, Miklós Laura a Sonora Kiadó társalapítója, Latin-Amerika kutató. 

Vass Norbert megkérdezte a jelenlévőktől, hogy mi terelte őket műfordítóvá válás útjára; volt-e olyan olvasmányélményük, amitől egyértelművé vált, hogy ők ezzel szeretnének foglalkozni? Fenyvesi Orsolya a verseknek köszönheti mindezt: a Poétai iskola című kötetben megtekinthető különböző versformák, valamint Goethe verse, a Vándor éji dala segített neki a döntés meghozatalában. Petovská Flóra Csehszlovákiából származik, magyar családban nőtt fel, így az anyanyelve a magyar, beszél emellett cseh és szlovák nyelven is. Petovská csehről magyarra fordít, a gyerekirodalommal kezdte, majd a szépirodalommal folytatta. Veress Kata nem egy meghatározó mű felől érkezett a műfordítás világába, hanem a fordítás izgalma miatt. Kéttannyelvű iskolába járt, ahol részt vett egy német nyelvű műfordító versenyen, ez az esemény inspirálta a pályaválasztásra. Miklós Laura szintén kéttannyelvű iskolába járt spanyolra, ahol szintén rendeztek műfordító versenyeket. A gimnáziumban az orosz irodalom ragadta meg, azután az egyetemen Latin-Amerikára fókuszált a tanulmányaiban.

Ezt követően Vass Norbert arra kérdezett rá, hogy a műfordításon egyedül dolgoznak, vagy esetleg a művek szerzőjétől kérhetnek-e segítséget? Fenyvesi elmondta, nincs nagyobb segítségre szükség, mivel gyerekirodalmat és verseket fordít, amely szabadabb feladat, mint a prózák fordítása, az kötöttebb, strukturálisabb formavilág. Petovská szerint fontos a szerzőt is belevonni a fordítás folyamatába, hiszen felmerülhetnek kérdések a művekkel kapcsolatban, például, hogy nővére vagy húga van-e a szereplőnek, mivel a szláv nyelvek nem feltétlenül fejezik ki egyértelműen ezt a tényt.

„Mindig a műfordító […] a legértőbb vagy legfigyelmesebb olvasója egy szövegnek.” – mondta Petovská.

Veress Kata a fordítói munkásságának kezdetén – az egyetemen – nem volt egyedül, hanem az oktatóval és a társaival együtt „szöszmötöltek”, ötleteltek a mű fordításával kapcsolatban. Miklós szerint nem lehet elégszer átnézni, javítani a szövegeket, így rendkívül fontosnak érzi mások hozzászólásait, véleményeit a fordítás mikéntjével kapcsolatban. Közölte, hogy izgalmas a műfordítás „magányos” része is, azonban kiemelte, hogy a közös és az egyedüli gondolkodás kiegészítik egymást. Petovská mesélt a fordítás magányosabb részeiről, miszerint el tudnak akadni, éjszakába tud húzódni a folyamat. Mindemellett örömmel mondta, hogy a műfordítói közösség segítőkész, hiszen bárkitől kérhet bármikor segítséget, ötletet, reagálnak, segítenek. Vass Norbert rákérdezett arra is, hogy hogyan lehet 2026-ban műfordítóként dolgozni? Milyen aspektusai vannak a napoknak, amiket a fordítás átsző, vagy nem sző? Petovskának szokása a munkamenetet megtervezni, a körülötte lévő környezetet rendben tartani, azonban a dolgozószobája gyakran eluralkodik a káosz. A műfordításai során figyeli a határidőt, bár hajlamos az utolsó hétre hagyni mindent. Miklós inkább a kiadó menedzsereként tekint magára, mint műfordítóként. A munkáját maga a projekt határozza meg, hogy van-e ideje rá, ha van, akkor szívesen foglalkozik vele. „A fordító az egyik legjobb olvasója kell, hogy legyen a kötetnek. Egy csomó kutatással is járhat vagy háttérmunkával, hogy igazán jól sikerülhessen a fordítás” –  mesélte Miklós. Petovská legaktívabb érzéseként a műfordítás szeretetét meséli, azonban, mint Miklós Laura, szintén elsősorban könyvkiadóként hivatkozik magára. Arra vágyik főképp, hogy a saját szövegeivel is tudjon foglalkozni, csiszolgatni őket, ne csak másokéval törődjön. 

Fenyvesi szerint a műfordítás valójában minden fordítónak a szerelemprojektje, ugyanis nem jó pénzkeresési lehetőség, gyakorta szabadidejükben foglalkoznak a fordítással: „román költő barátom mondta, hogy ők három eurót kapnak oldalanként versfordításra”.

Miklós optimistábban szólt hozzá a témához: „azon kívül, hogy híd […] kultúrák között, […] azért is akartunk kiadót csinálni, hogy képviselni tudjuk azokat a műveket, amiket szeretnénk, és azt képzeljük, hogy veletek megosztva ezeket megmutathatjuk, hogy igenis vannak értékes dolgok, amikbe érdemes időt, energiát, pénzt fektetni.” A mikrokiadók nyitottságával kapcsolatban Veress arról mesélt még, hogy aki fordításon gondolkozik, kisebb kiadóknál kopogtasson, hiszen ott gyorsabban és nagyobb valószínűséggel kaphat lehetőséget. Petosvká fontosnak tartja, hogy a résztvevők mint műfordítók és könyvkiadók az érem mindkét oldalát átlássák.

Ezt követően Vass Norbert a könyvkiadók választékának apropóján kérdezte a beszélgetésben résztvevőket, hogy mi az, amit a négy kiadó tud adni az olvasóknak. Fenyvesi képeskönyvekkel dolgozik a Két Hold Kiadónál: „nekünk ez a profilunk […] képeskönyvek gyerekeknek és felnőtteknek, egyfajta határtalanság, egy felszabadult hozzáállás a képi világhoz, és nagyrészt magyar tehetségekkel, szerzőkkel, illusztrátorokkal szeretnénk majd együtt dolgozni”. Petosvká a Csirimojó Kiadó indulásánál a Cseh Kulturális Intézetben volt programszervező, így nem volt kérdés, hogy a cseh-szlovák szál jelentős szerepet vállal a kiadó portfoliójában. Mindeközben a közép-kelet-európai nyelvek iránt is egyre jobban érdeklődtek. Az Ø Kiadó északi irodalommal foglalkozik, van egy gyerekkönyvük is, azonban arra nincs akkora érdeklődés. A Sonora Kiadónál a latin-amerikai irodalom az uralkodó, nagynevű szerzőkkel működtek már együtt, mint például Roberto Bolaño, Nona Fernández, emellett fordítottak Gabriel García Márquezt, Vargas Llosa-t.

Az esemény lezártát követően a jelenlévő műfordítókkal volt lehetőség beszélgetni, könyveket vásárolni. Körbejárva a Dugattyúst, kinéztem magamnak az Egy csepp tengervíz biológiai összetétele olyan, mint a véremé című verseskötetet Kim Simonsentől, amit Veress Kata, a Ø Kiadó társalapítója és szerkesztője fordított.