bezár
 

irodalom

2022. 11. 02.
Útkeresés az irodalom labirintusában
Beszélgetés Mohamed Mbougar Sarr-ral, a 2021-es Goncourt-díj nyertesével
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
2022. október 15-én, szombaton a Latitudes könyvesboltban a 2021-es Goncourt-díj nyertesével, Mohamed Mbougar Sarr-ral Halápi Blanka beszélgetett. Díjnyertes könyve idén jelent meg magyarul Bognár Róbert fordításában a Park Kiadónál, Az emberek legtitkosabb emlékezete címen. A beszélgetés során szó esett többek között Bolañóról, a Dél-Amerikát Afrikával összekötő kapocsról, identitáskeresésről, illetve az irodalom és a filozófia viszonyáról.

PRAE.HU:  Először is arra kérném, mutatkozzon be – ám egy kicsit rendhagyó módon. Amellett, hogy író, és a Goncourt-díj nyertese, amit mindannyian tudunk – mit mondana el magáról, ki Ön?

Ez nyilván nem egyszerű feladat. A valódi énünk rendkívül bensőséges, épp ezért nagyon nehezen kifejezhető. Ebből következik, hogy nem tudom másképp bemutatni magam, mint íróként. Ez az a fogódzó, ami számomra lehetővé teszi, hogy a legmesszebb jussak magamban. Azon túl, hogy ez az író szenegáli, ebben és ebben az évben született, ilyen és ilyen tanulmányokat folytatott, ezt és ezt a könyvet olvasta – ez mind másodlagos, vagy ha nem is az, teljesen véletlenszerű. Tehát: író vagyok.

közönség

PRAE.HU: „Az emberek legtitkosabb emlékezete” a negyedik könyve. Az előző három mind periférián élő emberekről szól. Úgy tűnik, ez egy szívéhez közel álló téma, amely vissza-visszatér, intenzíven foglalkoztatja. Pár mondatban be tudná mutatni ezt a három könyvet?

Igen, az első három könyvemre egyaránt jellemző, hogy aktuális politikai-tásadalmi kérdéseket boncolgatott, egyedi témákon keresztül. Az első, Terre ceinte, a Nyugat-Afrikában jelen lévő dzsihadizmusról szóló fiktív történet. Egy képzeletbeli városban játszódik, ahol két iszlám csoport feszül egymásnak: az egyik, amelynek a vezetője egy szokatlan jellemű kapitány – egyáltalán nem olyan, mint ahogy egy dzsihadista kapitányt elképzelnénk –, a másik pedig egy ellenálló csoport. A regény tétje az volt, hogy megmutassam, ez az ellenálló csapat hogyan próbál a sajtón keresztül, azaz újságok kiadásával szembehelyezkedni a radikális iszlám csoporttal. A regény fókuszában az áll, hogy hogyan lehet a nyomtatott média az ellenállás eszköze – de hogyha ez veszélyt jelent azokra nézve is, akik olvassák, akkor ki lehet-e adni? Érdemes-e? Van-e így létjogosultsága az ellenállásnak?

Második regényem, Silence du cœur a bevándorlás kérdéskörét feszegette a befogadók oldaláról. Hogyan viszonyulnak a menekültekhez, bevándorlókhoz, nevezzük, ahogy tetszik, Olaszországban, pontosabban Szicíliában. 2016-ban ugyanis ellátogattam Szicíliába, utazásomnak eredetileg semmi köze sem volt az íráshoz és irodalmi terveimhez, ám a véletlen vagy a szerencse folytán épp egy olyan faluban találtam magam, ahol afrikai menekültek éltek. Eltöltöttem ott egy kis időt velük, azokkal, akik befogadták, és azokkal is, akik nem akarták befogadni őket – ebből az élményből született meg a regény.

A harmadik regényem, De purs hommes középpontjában sokkal inkább a szenegáli társadalom áll, és az, hogy ez a társadalom hogyan tekint a homoszexualitásra, a homoszexuálisokra, és általában véve, a szokványostól eltérő szexuálitásra. A regény kiindulópontja egy igaz történet. Az első jelenet – amely egy holttest kihantolását mutatja be – valóban megtörtént, le is filmezték, korábban magam is láttam azt a videót. A regényben ennek az embernek az identitását és életét próbálom körbejárni: ki is volt ő, miért hantolják ki, milyen kérdéseket vet fel ez az eset, mit mond el a szenegáli társadalomról.

A beszélgetésen a fordító, Bognár Róbert is jelen volt

PRAE.HU: A most magyarul is megjelent regénye, „Az emberek legtitkosabb emlékezete” esetében volt-e egy konkrét élmény, esemény, amelyből kiindulva megszületett, vagy inkább egy lassúbb, hosszabb belső folyamat eredménye?

Ebben az esetben kicsit mindkettő: egyfelől egy konkrét élmény, amely nem más, mint egy meghatározó olvasmány: Yambo Oulougem Le devoir de violence című regénye, amellyel a szerző elnyerte a Renaudot-díjat 1968-ban. Ezt a regényt még tinédzserkoromban fedeztem fel, és nagyon nagy hatással volt rám az az irodalmi erő, amely belőle áradt. Ezután tudtam meg, hogy a szerzőjének nagyon különös sors jutott: ugyanis miután megkapta a Renaudot-díjat, plágiummal vádolták – egy teljes irodalmi-politikai (és faji) meghurcoló kampányt kellett átélnie, amely minden szempontból nagyon szimbolikus. Mindez természetesen ez rendkívül rosszul érintette őt, próbálta megvédeni magát, de teljesen magára volt hagyva, mindenki hátat fordított neki, és így a regénye már a kezdetektől fogva botrányt kavart.  Ezt követően hazatért Malira, és teljesen eltűnt. Pontosabban még megjelent később néhány műve, de az 1970-es évektől teljesen hátat fordított az irodalomnak. Ez a történet nagyon megragadott engem.

Az emberek legtitkosabb emlékezetében Elimane alakjának létrehozásához Oulougem jelentette, a kezdeti inspirációt. Még akkor is, ha Elimane természetesen nem egy az egyben feleltethető meg Oulougemnek, a kiindulópont mégis megegyezik.

Aztán emellett ott van egy másik, sokkal személyesebb, bensőségesebb élmény is, ám a kettő szorosan kötődik egymáshoz – valójában ugyanaz a kérdésfeltevés az irodalom mibenlétéről, hogy mibe került, mit követelt meg tőlem, milyen döntéseket kellett meghoznom, mit tett számomra lehetővé, milyen kutatásra indított. Tehát remek alkalom volt arra, hogy az irodalomból való eltűnés kapcsán megvizsgáljam az irodalom iránti személyes elköteleződésem kérdéskörét. Fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy valóban ezt kell-e tennem, valóban ebbe az irányba kell-e folytatnom, és egyáltalán, hogyan tovább. Ezen felül Oulougem alakján keresztül azzal is foglalkozom, hogy milyen az afrikai írók fogadtatása a francia irodalmi berkekben: milyen helyet foglalhatnak el az egykori gyarmatosítók közegében.

Népes közönség gyűlt össze szombat délután a Latitudes könyvesboltban

PRAE.HU: A regény másik fő inspirációs forrása – a cím és az első oldalon található idézet is innen származik – nem más, mint a chilei író, Roberto Bolaño Vad nyomozók című műve. Ennek kapcsán mesélne egy kicsit arról, hogyan és mikor találkozott Bolañóval, és milyen hatást gyakorolt Önre?

Nagyon veszélyes vállalkozás erre válaszolnom, ugyanis ha elkezdek Bolañóról beszélni, akkor félő, hogy órákon át nem lehet majd engem leállítani, ami egyébként nagyon is bolañós élmény lenne. Akik olvasták a műveit, tudják, ha az ő szereplői nekiállnak az irodalomról beszélni, annak sosem lesz vége.

Bolañót néhány évvel ezelőtt fedeztem fel, nagyjából 2013 környékén, még tanultam, írni nem kezdtem el – és az osztálytársaim, barátaim ódákat zengtek róla. Azt mondták, muszáj megismerkednem vele. Fel is kerestem egy könyvesboltot, de csak egy művét találtam ott, amely akkoriban elérhető volt, és persze az volt a legvastagabb, majd’ ezer oldalas – a 2666-ról beszélek – de belevetettem magam. És magába szippantott. Nem tudtam letenni tíz napig, amíg a végére nem értem – aztán folytattam a többivel. Látják, mennyire mazochista az ember, nem elég neki egyszer ezer oldal – úgyhogy végül két-három hónapot kizárólag Bolañóval töltöttem, elolvastam mindent, amit tőle találtam.  Ez az élmény gyökeresen megváltoztatott íróként és olvasóként egyaránt. Hogy íróként megváltoztatott, az elég magától értetődő, de a legradikálisabb változást az jelentette, hogy egész olvasási attitűdömet megváltoztatta, sőt, az olvasói elvárásaimat is.

Hogy miért alakult ez így? Ezek mindig rejtélyes folyamatok. Először is, egy nagyon jó íróról beszélünk, aki olyan kérdéseket feszeget, amelyek engem is érdekelnek, amelyek mélyen érintenek. A nagyregényeit átszövi az irodalom céljának, értelmének, értékének kutatása, a nagy írók megszólalásai, csendjei. De ez a kutatás sosem pusztán intellektuális. Olyan értelemben nemcsak irodalmi, hogy nem függetleníthető attól, amit úgy nevezünk: élet. Épp ellenkezőleg: a kettő egymásba fonódik, szorosan szövi át egyik a másikat. És a tanulság ez: az élet és az irodalom nagyon is lehet egy és ugyanaz a dolog. Bolaño arra tanított, hogy nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy a fontos társadalmi kérdéseket az irodalom révén közelítem meg. Ez által is lehet valami hasznosat tenni a világért, nem csak azon keresztül hogy valaki embereket gyógyít vagy háborúkat akadályoz meg. Csatlakoztam tehát a Bolaño-szektához, mert egyébként ő nem egy olyan író, akit egyöntetű lelkesedés és elismerés övez, inkább kultikus, és mint kultikus író, megosztó is – vannak szenvedélyes pártfogói, és megveszekedett támadói is. És ezek az összecsapások nagyon izgalmasak, mert számomra bizakodásra ad okot, hogy egy könyv képes még ilyen indulatokat kiváltani.

A szerzővel Halápi Blanka beszélgetett

PRAE.HU: Bolaño kapcsán még egy kérdés felmerül bennem: Dél-Amerikában is kulturális keveredésről beszélhetünk – a prekolumbiánus, tradicionális hagyományok elegyednek a konkvisztádorok európai kultúrájával. Természetesen Afrikában nem teljesen ugyanez a helyzet, viszont ez a jelenség összeköti a két kontinenst, és Önt is Bolañóval. Ezen felül a regényben is szó van erről a kulturális kettősségről, amelyet Ön is átél, tapasztal a saját bőrén. Mit ad önnek ez a sajátos egyveleg?

Igen, a kulturális keveredés jelensége, mindazokkal a problémákkal együtt, amelyeket felvet, mindenképp egy olyan közös pont, ami a dél-amerikai és az afrikai kontinenst összeköti. Vannak persze olyan afrikaiak is, akik a dél-amerikai kontinensre kerültek, oda szállították őket – ne feledkezzünk el a rabszolgaságról sem. A legfőbb közös vonás azonban az, hogy mindkét kontinens sokáig idegen fennhatóság alatt állt, amely alól többé-kevésbé felszabadultak, ám a mai napig nem képesek teljesen kivonni magukat a gyarmatosító hatalom hatása alól. Mert a leigázást nemcsak az ideológia és az elvek jelentik, hanem az a mód, ahogyan beépül a megszállt társadalomba, az emberek a pszichéjébe, sőt biológiájába. Jelenleg nagyon fontos, hogy ezek a társadalmak ki tudják-e fejezni mindazt, kik voltak egykor, mivé válnak, és kik szeretnének lenni a jövőben.

Úgy látom, hogy a két kontinens között nagyon sok a hasonlóság.  Az egyik legfontosabb maga a mód, ahogyan felfogják a valóságot, az hogy amilyen elképzelésük van a narratívákról, a történetmesélésről. Az, amit mágikus realizmusnak neveznek Dél-Amerikában, Afrikában pedig mágiának, ugyanarra a meggyőződésre vezethető vissza: a valóságnak több rétege van, és ezek a rétegek különböző jelentéssel bírnak. Az irodalom lehetővé teszi számunkra, hogy ezeknek a rétegeknek a teljességét megragadjuk, és egy valósággá formáljuk.

Ezen kívül aztán számos hatással és kölcsönhatással van dolgunk: a kongói író, Sony Lab’ou Tansi sokszor kifejezte háláját Márquez iránt, aki pedig úgy nyilatkozott, hogy a legfontosabb mágikus realista író nem ő, nem is Vargas Llosa vagy Fuentes, hanem egy haiti író, Jacques Stephen Alexis. Haitin pedig, mint tudjuk, afrikaiak leszármazottjai élnek. Ez csak néhány példa a két kontinens közti szolidaritásra. Nagyon sokat tanulhatnak egymástól és taníthatnak egymásnak. Afrika és Dél-Amerika között intenzív együttműködést láthatunk ma nagyon sok kérdésben: a gyarmatosítás és a felszabadulás témakörében, a politika és az irodalom színterén, jóformán minden területen. Egyre több és több kapocs köti össze őket, és remélem, ez így is fog folytatódni.

Rengetegen voltak kíváncsiak a fiatal Goncourt-díjas íróra

PRAE.HU: Számomra úgy tűnik, a regény egyik fő motívuma az identitáskeresés témája, amelyben majd minden szereplő érintett. Mindannyian megszállottjai valaminek legyen az Elimane alakja vagy maga az irodalom – nagyon erős szenvedélyeket élnek meg, amit már-már rögeszmének is nevezhetnénk. Mit gondol, ezek a szenvedélyek lényegüket tekintve egyek, egy forrásból erednek  vagy mindenkit egy saját, teljesen egyedi vágy hajt?

Igen, voltaképp a regény minden szereplője keres valamit, a megszállottjai valaminek, aminek a mibenlétével sokszor nincsenek is tisztában. Mindannyijuk útját keresztezi Elimane, azaz Elimane szelleme, és az a  fiktív regény, amely a könyv középpontját képezi – mindannyijuknak van valamiféle kapcsolata vele, amely nemcsak Elimane-ról vagy az Embertelenség labirintusáról árul el sok mindent, hanem magukról a szereplőkről is. Elimane végtére is nem más, mint egy tükör, természetesen egy töredezett tükör, amely mégis visszatükröz valamit minden szereplőből. Értelemszerűen, minden útkeresés személyes és bensőséges, de a közös pont, amely összeköti őket, az az Elimane-nal való találkozás ténye. Mindannyiuk kutatása elsősorban irodalmi jellegű, hiszen az összes szereplőnek így vagy úgy köze van az irodalomhoz, de Elimane pályafutása egy kicsit az összes többi szereplő útját is visszatükrözi, legyenek akár afrikaiak, dél-amerikaiak vagy európaiak. Ez a pálya végtére is nem más, mint a XX. századi világ panorámája, amely egyfelől borzalmas események tárháza, másfelől találkozások, utazások, és a fejlődés története. Ez a gyarmatosítás százada, a világháborúké, az egyre-másra felbukkanó politikai forradalmaké, Elimane figurája pedig minden földrajzi térség identitásából magába sűrít valamit: egy kicsit afrikai, egy kicsit dél-amerikai és európai is. Mindennek a metaforája tehát. Mindamellett, hogy elsősorban arról elmélkedik, hogy mit is jelentett a XX. században az irodalom.

Mbougar Sarr fáradhatatlanul dedikál

PRAE.HU: Azt is említette egy interjúban, hogy sokáig hezitált az irodalom és a filozófia között, hogy melyiket is válassza fő csapásirányként. Miben látja a kettő különbségét, hogyan képezi le a világot az egyik és a másik, hogyan közelítenek a valósághoz?

Meggyőződésem, hogy szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Meggyőződésem az is, hogy az irodalom, ami olyan nagyon kedves nekem, a többi tudományágnál sokkal jobban támaszkodik a filozófiára. Hogy mi a különbség kettejük között? Nyilván nem itt fogom megoldani ezt a kérdést, de leegyszerűsítve azt mondanám, hogy az irodalom a filozófia számos előnyét élvezi, legalábbis a filozófia nagyon sok jegyét magán viseli, kivéve azokat, amik szigorúbb megkötésekkel járnak. Ez a nagy szerencséje: nem kell mindenáron analitikusnak, kritikusnak lennie, a valóságot megkérdőjeleznie – elég, ha csak értelmezi a valóságot, megkísérelheti dekonstruálni a világot, de nincs feltétlenül alárendelve a filozófia szigorának. Az irodalom legfőbb kötöttsége pedig éppen az, amit a filozófia nem alkalmaz: az esztétikum kritériuma. Azaz az irodalom nagy figyelmet fordít a nyelvezetre, amit használ, amely nem csupán világos, kifejező, elemző, hanem mindenekelőtt költői nyelv is. Úgy gondolom, hogy az az irodalom, amely hatással akar lenni az olvasójára, annak valamiféle valóságértelmezést kell megkísérelnie, egyfajta világnézetet közvetítenie – és ez minden esetben valamilyen filozófiai attitűdön nyugszik. Számomra mindkét tudomány ugyanarra  kérdésre próbál felelni: mi / ki is az emberi lény, mi teszi az embert emberré? Nagyon egyszerű, mégis szédületes kérdés, amit mindenki a maga módján boncolgat és formál újra.

A dedikálásra várók szűnni nem akaró sora

PRAE.HU: Sokszor szokták mondani, hogy a nagy regények egyik ismertetőjele az, hogy több szinten is értelmezhetők. Jelen van egyfelől egy vezérfonál, a már említett kutatás-keresés motívuma, ugyanakkor számos más jelentésréteget is felfedezhetünk: metafikciós, filozófiai, vagy épp spirituális szintet. A labirintus szimbóluma pedig egyfajta spirituális beavatást juttathat eszünkbe, amely szorosan összefügg az identitáskereséssel. Ez egy tervezett konstrukció volt, vagy teljesen ösztönös munka, hogy egy ilyen globális igényű mű született belőle?

Az írástechnikám általában véve nagyon ösztönös, azaz kaotikus is. Ugyanakkor ezt a kaotikus írást hosszas gondolkodás előzi meg arról, hogy mit is szeretnék csinálni. Azt sosem tudom, hogy ez később milyen formát fog ölteni, de a nagy kérdéseket, amelyekből az írásom táplálkozik, előtte sokáig forgatom magamban. Ez akár évekig is eltarthat, anélkül, hogy bármit is írnék, emésztgetem ezeket a nagy kérdéseket, mielőtt bármiféle formába önteném őket. Voltaképp ezt a reflexiót ültetem át írásba, amely eleinte nagyon rendszertelen, de végig a kezdeti kérdések körül forog, és az olvasás folyamatában rendeződik valamiféle rendszerbe. Az én konstrukcióm tehát mindig az adott pillanat szüleménye, a jelené, és épp ezért megengedi a hibázás lehetőségét, a tévutakat, elágazásokat, mielőtt rátalálna a saját útjára. A labirintus fogalmáról elmélkedem egy olyan könyvön keresztül, amely sok szempontból maga is labirintusszerű. De egy konkrét szándékot nem tudnék kiemelni, hiszen a szándékaink sosem teljesen egyértelműek, és voltaképp nem is annyira fontosak – utólag legalábbis. A könyv megjelent, tehát már nincs értelme arról beszélni, mit is próbáltam meg egyébként elérni vele. Itt van, az emberek beszerezhetik, és úgy értelmezhetik, ahogy akarják.

Sokan már a helyszínen be is szerezték az izgalmas kötetet

PRAE.HU: Önnek  sajátos viszonya van a francia nyelvhez, hiszen nem az anyanyelve. Úgy gondolom, ez a helyzet egy másfajta megközelítést tesz lehetővé ellentétben azok helyzetével, akiknek ez az első nyelvük, ebbe születnek bele. Sőt, ezáltal a nyelvet külső pozícióból tudja szemlélni, és talán még ügyesebben is tud bánni vele. Hogyan látja ezt?

Az a tény, hogy én más nyelveket beszéltem, mielőtt franciául tanultam volna, azaz a tény, hogy nekem a franciát meg kellett tanulnom, az a hozzá való viszonyomat teljesen megváltoztatja. Tudom, hogy sosem fogok teljesen otthonosan mozogni ebben a nyelvben. És ez az otthonosság nem a megszólalás kérdése, ez annál jóval összetettebb. Erre gyakran rá kell ébrednem, miközben írok. Nagyon régóta beszélem és gyakorlom ezt a nyelvet, de ez mégiscsak egy tanult nyelv, és ezért néha meg kell erőltetnem magam, hogy megtaláljak akár egy-egy rendkívül egyszerű szót is, és ez azért van, mert ezt a nyelvet nem az anyatejjel szívtam magamba gyerekkoromtól fogva. Nem természetesen jön, hanem tanulás eredménye, és ezért sokkal inkább intellektuális jellegű. Próbálom megszelídíteni, de mindig eljön a pillanat – mert a nyelvek nem mindig olyanok mint a háziállatok, sokszor vadak – , amikor lázadozni kezd. És egy írónak ezek nagyon izgalmas pillanatok – szerintem veszélyes, hogyha túlságosan is otthonosan érezzük magunkat egy nyelvben: muszáj, hogy a nyelv időnként ellenszegüljön, és velem is épp ez a helyzet. Ehhez a problémához aztán hozzáadódik a többi nyelv amelyet ismerek, és a jelenlétük az írás folyamata során. Ez azt jelenti, hogy próbálom őket vegyíteni, a többi nyelvből is átemelni elemeket a francia irodalmi nyelvbe.

Az írás folyamatának sosincs vége

PRAE.HU: Jelenleg, mint ahogy már említette is, nem dolgozik új művön. Mindemellett van-e most valamilyen másik projekt, amely foglalkoztatja, érez-e késztetést az íráson kívül valami teljesen másba fogni – mondjuk befejezni a disszertációját?

Hát, a disszertációmat egyelőre biztos nem, bár ki tudja, lehet, hogy egyszer érzek majd magamban késztetést, hogy megcsináljam. Mit is kéne még tennem? Most inkább a zenével kapcsolatos terveim vannak. Arra nem vállalkoznék, hogy zenét írjak, viszont nagyon szeretnék szorgalmasan megtanulni valamilyen hangszeren játszani.

Ezen kívül olyan hosszútávú terveim vannak, amelyek a kultúrát és az oktatást mozdítanák előre Szenegálban. Mert nagyon úgy tűnik, hogyha az ember megkap egy ilyen díjat, vannak bizonyos kötelezettségei, legfőképp a fiatalokkal szemben, persze most kicsit viccelődöm is, de talán tényleg van ebben igazság. Jó volna valamiféle találkozót vagy konferencia sorozatot szervezni Szenegálban, az ország életében valamiképpen részt venni. Hogy pontosan mit és hogyan kellene tennem, azt még nem tudom, de gondolkodom rajta.

A kapcsolatom a francia nyelvvel egyszerre nagyon nyugodt és nyugtalan is. Nyugodt, mert semmiféle szégyenérzetem nincs, ha használom, az afrikai írók korábbi generációjával ellentétben, akik úgy érezték, így a gyarmatosítók nyelvét használják. Én viszont már egy másik nemzedékhez tartozom, amelynek sokkal nyugodtabb a viszonya a nyelvhez. Sok évtized eltelt azóta, hogy Afrikáról franciául írunk, és nagyon is tudatában vagyunk az összes problémának, amit ez a helyzet felvet. Tehát nyugodt, ugyanakkor nyugtalan is a viszonyom a franciához, hiszen az írás folyamatában egy nyelv sem marad nyugalmi állapotban – ez nálam pedig megkétszereződik a többi nyelv jelenlétének köszönhetően.

Sokan a Margó Fesztiválra is a szerzővel tartottak

PRAE.HU: Ha nem tévedek, 2019-ben Ön vezette a Nemzeti Bevándorlási Múzeum íróműhelyét Párizsban – tehát egy alkotókört bevándorlók számára. Mit adott Önnek ez a tapasztalat?

Ez az íróműhely elég ellentmondásos dolog: én is azok közé tartozom, akik úgy gondolják, az írást nem lehet tanítani, nem lehet megtanulni. Ez nem azt jelenti, hogy akkor ez valamiféle adomány lenne, annál sokkal személyesebb dologról van szó. Ezek az íróműhelyek viszont lehetővé teszik néhány ember számára, hogy megtalálják a hangjukat, jobban ki tudják fejezni magukat, magabiztosabbak legyenek abban, amit csinálnak. Mindenesetre azt semmiképp nem gondolom, hogy ez a hely valamiféle technika átadására szolgálna.

Ami viszont érdekes, hogy ezeknek a foglalkozásoknak nagyon sajátos volt s célközönsége: olyan bevándorlóknak szánták, akik nemrég érkeztek, elkezdték a nyelvet tanulni, de egyelőre nem nagyon beszéltek franciául. Engem azzal bíztak meg, hogy kísérjem őket ebben a folyamatban az írás segítségével, elgondolkodva a nyelv kérdésén, és mindazon, amit ez magával von. Kivételes alkalom volt, időnként elvállalok ilyesmit, de általában inkább tartózkodom tőle. Úgy vélem, nem egy író feladata, hogy írni tanítson, hogy elindítson ezen az úton – az írás elsősorban egy saját, mély, benső tapasztalásból bomlik ki, emellett pedig az olvasás élményéből. Egy író annyit tehet, hogy megoszt a többiekkel néhány tanácsot, amik neki segítettek, de semmi esetre sem tudja megtanítani, hogyan kell írni.

Az író rendkívül közvetlen volt az olvasóival

PRAE.HU: Ha már szóba kerültek az íráson kívüli tevékenységek, kíváncsi lennék, hogy, Önnek – az irodalmat leszámítva – milyen más nagy szenvedélyek vannak az életében?

Ez megint egy nagyon veszélyes kérdés, nagyon kell figyelnem, mit válaszolok. Persze, számos más szenvedélyem is van, ezek közül van, ami vállalható, és van, ami kevésbé. Az irodalom mellett nagyon szeretek főzni, aztán ott a futball, ami majdnem a hivatásom lett, nem sokon múlt, hogy ezt választom első számú foglalkozásomnak. Nagyon fiatalon az újságírás iránt is élénken érdeklődtem, de hát valamiképp az is az íráshoz kapcsolódik. És persze a zene, ami kicsit megjelenik a regényben is, a szenegáli banda, a Super Diamono dalai által, amelynek az énekese, Omar Pene a világ nyolcadik csodája. Szóval nagyjából ezek a szenvedélyeim.

Az olvasóknak oly sokat jelentő szignó

nyomtat

Szerzők

-- Halápi Blanka --


További írások a rovatból

Helikon lapszámbemutató
irodalom

Balázs Imre József Éjszakák a zenben című kötetének bemutatója
Cantu Mari Go című könyvének bemutatója

Más művészeti ágakról

Piros orr mesék - kötetbemutató
A Kokas-féle komplex művészetpedagógiai foglalkozás
Beszélgetés Sándor L. István könyvéről, Ács Jánosról, Máté Gáborral


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés