Sándor L. István a bevezetőben kiemelte, hogy a beszélgetéssorozat segítségével szeretné élőbbé, emberközelibbé tenni a tárgyilagos könyvet, és ez ennek az eseménynek a segítségével maradéktalanul sikerült is neki. Máté Gábor fesztelenül és érdekesen beszélt Ács Jánossal kapcsolatos emlékeiről, akit már kamasz korában is nagyra tartott, de személyesen csak a főiskolán ismerkedtek meg, ahol elmondása szerint az Ács János rendezte Szöveg és zene című előadásban nyújtott alakításával vált ismert színésszé.

A beszélgetés legérdekesebb pillanatai azok voltak, amikor Máté Gábor Ács Jánost próbálta meg jellemezni. Elmondása szerint Ács nagyon különleges, rendkívül érzékeny egyéniség volt, aki pályatársaitól nagyon eltérő, érzéki módon közelített a színházhoz és a rendezéshez. Ácsot Máté Gábor szerint alapvetően a világ érzékisége, a színháznál egy sokkal általánosabb tapasztalat ragadta meg, és ezt tudta közvetíteni a rendezésein keresztül. Sok rendezőtől eltérő módon nem akart mindenáron színházat csinálni, és Máté Gábor szerint a pályája vége felé ezért is születtek kevésbé sikeres előadásai, mert már nem tartotta eléggé komoly, eredeti művészi tevékenységnek a rendezést. A beszélgetés legmeghatóbb pillanata az volt, amikor ezzel kapcsolatban megszólalt a közönség soraiból Ács János testvére, aki arról beszélt, hogy boldogan látja, a testvére emléke még mindig ilyen elevenen él a köztudatban, és elmondta, hogy meglepődött azon, mennyire hasonló emlékeik, véleményük van Ács személyiségéről.

A beszélgetésen négy, a kötetben is elemzett korai Ács-rendezés került részletesebben szóba: a Szöveg és zene, az Átváltozások, a Szentivánéji álom, illetve Ács János legfontosabb rendezéseként számon tartott kaposvári Marat/Sade előadás. Ezekről az előadásokról képeket, illetve videókat is mutattak a közönségnek, ami Sándor L. István célkitűzésének fényében még élőbbé, valóságosabbá tette az emlékekről folyó vitát. Különösen érdekes volt látni Máté Gábor arcát, amint saját, évtizedekkel korábbi alakításait figyeli.

Máté Gábor olyan emlékeket is megosztott az előadásokról, amelyek nincsenek vagy nagyon más formában vannak benne a színházi köztudatban. Sándor L. István kérdésére válaszul részletesen beszélt a Marat/Sade próbafolyamatáról. Elmondta, hogy a kikiáltó szerepét ő választotta magának, és a próbafolyamatról is jobb emlékei vannak, mint színésztársai többségének. Máté Gábor szerint az előadás egyetemesebb tapasztalatot dolgozott fel, mint amire a végén megjelenő, az 1956-os forradalomra utaló Corvin köz képe utal. És Ács János sem volt olyan politikai, közéleti témák iránt elkötelezett egyéniség, amilyennek a Marat/Sade bemutatója után gondolták, és ami miatt több nehézséggel kellett szembenéznie később. Máté Gábor az előadás cenzúrázásával kapcsolatban elmesélte, hogy a darabot azért nem tiltották be, mert a színház igazgatója a megérkező cenzorokat a saját páholyába ültette, és minden kínos jelenetnél ügyelt arra, hogy súgjon nekik valamit, ezzel elvonva a figyelmüket a színpadról.

A beszélgetés érdekes pillanata volt, amikor az előadást a kötetben részletesen elemző, kritikus-elemzői szempontokat képviselő Sándor L. István az előadás nagyszerűségét a magyar színházban mindaddig egyedülálló szintézisben kívánta megragadni, mire Máté Gábor válasza az volt, hogy bár ez egy kétségkívül helyénvaló értelmezés, de nekik, művészként nem egy szintézis létrehozása volt a céljuk, hanem együtt gondolkoztak, dolgoztak a darabon. Máté Gábornak nem is a Marat/Sade BITEF nemzetközi fesztiválon való bemutatója volt a legfontosabb emléke az előadással kapcsolatban, hanem az, amikor egy márciusi délutáni előadásra tizenkét busz érkezett Pestről Kaposvárra, és a meghajlás alatt minden néző egy-egy hóvirágcsokrot dobott a színpadra.

Máté Gábor emlékei, anekdotái, illetve a bemutatott képek és előadásfelvételek évtizedek távlatából is élővé, emberivé, közvetlenné tették Ács János személyiségét és rendezéseit, illetve az 1980-as évek hazai színházi életét.