Tüntetés helyett kutyasétáltatás, nem nehéz eldöntenem, bár mentem volna oda is szívesen, de ahogy Budy kutya, a Golden retriever rám néz, annak nem tudok ellenállni. Örült akkor is, amikor tegnapelőtt a házuk előtt észrevett, de most, hogy a műhelyben megjelentem, hiába telt el két év, amióta utoljára itt jártam, pontosan tudja, minek kell következnie, vinni fogom, mégpedig jó hosszan. Örömtáncot jár, csahol, szalad, szalad körülöttem, de már komoly, felnőtt kan kutyához illően nem ugrál rám, hanem farkcsóválva vár az ajtóban, hogy nyissam már, és ő repülhessen. Ránézek Pilarra, a gazdájára, széttárom a karomat, ha eddig haboztam volna, most már nincs mit tenni, Budy döntött helyettem, majd elmeséli, milyen volt a tüntetés, én kezemben a pórázzal elindulok a kutya után.

Hamarosan sötét lesz, szinte egész nap borús volt, egy-egy pillanatra sütött csak ki a nap, a Moncayo körül tolongó felhők nem akartak eloszlani, itt dagadoztak az égen felettünk, ahogy elnézek nyugat felé, most is csak egy igen keskeny csíkban színesedik az ég alja a többszörösen egymásra rakódó szürke-kék-fekete-fehér felhők rétegében. És megyünk, megyünk a hajdani vonatsínek helyén, a Tarazona-Tudela vasút vonalán, melyet diófák, fügefák szegélyeznek, meg kukoricás, hétvégi kertek, tanyák, hiába, Tarazona olyan, mint egy nagyobbacska falu, csak a központján látszik, hogy város, valaha nem is akármilyen volt, járási székhely, mondjuk, mint Csurgó, legalább 449-től kezdve püspöki székhely, már a rómaiak is lakták, akkor Turiaso volt a neve. A hétszázas évek első évtizedében a mórok is elfoglalták, népes volt a zsidósága, őrzi ma a Judería, a zsidó negyed maradványa, egyszóval végigvonult rajta a történelem. Látható nyomokat is hagyott, legjelentősebb a 12. századi székesegyháza, amely legalább húsz évig zárva volt, addig tartott a huzavona, hogy hogyan, miként tatarozzák.

De mi most a Vía Verdén megyünk, Budy jóval előttem, időnként visszahívom, ha látok közeledni a távolban egy-egy alakot, hátha van velük kutya, de nem sokan jönnek, úgy látszik, mindenki tüntet, mindenki tiltakozik a megszorítások ellen, és ez így is van rendjén. Budyval már sötétben megyünk, a következő faluig is elmennék, ami innen még három és fél kilométer, de félek, hogy Pilarnál nincs másik kulcs, és nem tud bemenni, úgyhogy egy idő után visszafordulunk. Nézem a város fényeit, bal kéz felől lehet a Moncayo, ahol pici piros szemként világítanak az előhegyei letarolt tetején sorakozó szélerőművek lámpái. Ránk esteledett, csöndben ránk esteledett, mire hét órára harangoznak valamelyik templomban.

Egyre tovább megyünk, a mezőre érve V-ben gázlómadarak húznak el fölöttünk, nem tudom megállapítani, micsodák, csak azt, hogy gémszerűen hosszú a lábuk, meg hogy a gémhez képest kistermetűek. Húznak a kis szurdokon végig, nézem a lopakodó árnyakat, amennyire sietős lépteim engedik, apró lyukak az erodált homokkőfalban, röpnyílásszerűen kerekek, vajon mi lakhat benne, tűnődöm, és eszembe jutnak a gyurgyalagok fészkei, akik még a kocsinyomba is befészkelnek, de itt talán nem, ez nem löszfal, amit kimélyeszthetnének, homokkő, bár ki tudja, lehet, hogy ezt is kedvelik.

Szemben egy fura, koporsószerű képződmény, annyira messze van még, hogy nem tudom eldönteni, hegy-e vagy tereptárgy, de most már tudom, a borászati központ, épületük teljesen a távoli hegy alakját utánozza, de az leginkább csak messziről látható. A kutya engedelmes, ha hívom, midig megvár, visszajön. Jó érzés bízni valakikben. A holdat nézem, arra gondolok, milyen kár, hogy nem fordítva, északról kell délnek tartanunk, akkor jobban élvezhetném a lemenő nap fénye által megfestett égi színeket, aztán mosolygok egyet, barátom, az élet már csak ilyen, indulj hamarabb, akkor majd láthatod, igen ám, de akkor meg a hold… mondanám, de már nem mondom, nem is mosolygok.