bezár
 

irodalom

2022. 12. 16.
Utak a nonmodernhez
Ökológiai válság, temporalitás, modernitás
Tartalom értékelése (5 vélemény alapján):
A nonmodern kutatócsoport harmadik tematikus kerekasztal-beszélgetésére december 8-án 18 órától a Kis Présházban került sor, a növényi gondolkodás, majd a technológiafilozófia kérdéseit boncolgató alkalmak után ezúttal az antropocén és a modernitás összetett viszonyrendszerének dilemmái kerültek fókuszba. Az est résztvevői a kutatócsoport két tagja, Lovász Ádám filozófus, az ELTE doktorandusza és Horváth Márk filozófus, az egri EKKE tanára, illetve Smid Róbert irodalomtudós, az ELTE tanára és Novák Zsófia, a DE doktorandusza voltak.

Lovász legelső, bevezető kérdése arra vonatkozott, hogy a Paul Crutzen által bevezetett antrocopén-fogalom vajon miben nyújt újat vagy többet a korábbi ökológiai mozgalmak, irányzatok keretezéseihez képest. Horváth válaszában az antropocén fokozattan interdiszciplináris jellegét, a komplexitás-elméletek ökológiára való alkalmazását, illetve a posztantrocopentrikus, hibrid perspektívák – legyen szó akár ágenciáról, akár temporalitásról – hangsúlyosabbá válását emelte ki, mint első számú innovatív tényezőket. Az idő témájához kapcsolódva Smid úgy fogalmazott, hogy egyfelől szerinte is megfigyelhető egy hibrid és komplex temporalitásokat előtérbe helyező tendencia az antrocopén diskurzusaiban, hisz az emberi időn túlmutató földtörténeti lépték számbavétele mellett ezt jelzi annak a jelentékeny, egyszersmind bonyolult megkésettségi viszonynak a gyakori tematizálása is, ami az ipari forradalomtól datálható antropogén hatások és ezek tudatosulása között áll fenn. (Mint mondta, ez utóbbi kérdéssel a nemrég elhunyt Bruno Latour is foglalkozott a Prae folyóirat Antropocén-számában megjelent Ágencia az antropocén korában című tanulmányában, mely a Hibrid gondolkodás című, Latour-esszéket tartalmazó tavalyi könyvkiadványba is bekerült.)

Smid1

Másfelől azonban, tette hozzá Smid, a modernitás katalogizáló kényszerét talán mégsem sikerült levetkőzni teljesen, igaz, az antropocén ebben nincs egyedül, hisz az irodalomtudomány területén a posztmodern kapcsán (is) jelentkezett ugyanez a probléma a kronológiai rendszerezés modern fonalának kényszerű és elvi önellentmondásoktól sem mentes továbbgombolyításaival. Novák Zsófia ezzel összhangban a fogalom körül kibomló – a kapitalocéntől a chthulucénig és tovább ívelő – el- és átnevezési hullámok elharapózására hívta fel a figyelmet, ami szerinte szintén jól jelzi mind a modern, mind a modernnel szakítani csak részint képes posztmodern hagyomány viszonylatában kirajzolódó kontinuitásokat. Horváth mindazonáltal kiemelte, hogy ő úgy látja, az antropocén a haladáselvűséget alapvetően csupán a főként geológiai indíttatású, modern tudományosság tekintetében örökíti tovább, míg a fogalmat megalkotó irányzat, a szférikus együttműködésekben gondolkozó földrendszer-tudomány alapjaiban már posztmodern. S bár Horváth szerint az antrocopént a modernhez kapcsolhatja még – ha a különböző művészeti modernizmusok felől közelítünk – az inhumán tendenciákkal és krízisekkel való foglalatoskodás is, a rokoníthatóság ennél nem nagyon megy tovább, ugyanis a politikai, társadalmi értelemben vett modern alapjait, a természet és a kultúra éles elválasztását, illetve a progresszív, emancipatorikus törekvéseket az antropocén már erősen kikezdi.

Horvath

Smid azonban ezen a ponton vitatta Horváth értékelését, jelezve, hogy szerinte az antrocopén aktualizáló, szituatív érzékenységgel fókuszáló és újradefiniáló diskurzusaiban nagyon is felfedezhető egy didaxisában vagy túlpörgetettségében olykor akár irritáló progresszív, emancipatorikus lelkesedés, ami bár egyrészt (jogos) kritika tárgyát is képezheti, másrészt azonban valós vakfoltok kiküszöbölésében is szerepet kap, illetve kaphatna. Az antropocén és a kapitalocén magyar recepciójában például, mint mondta, nem nehéz felfedezni egy joggal vitatható eurocentrizmust, amit jól mutat akár Ránk bízott kert című antológia esete is, amiben – amint azt Gregor Lilla kritikája is kiemelte – egyetlenegy ázsiai vagy afrikai szerzőt sem sikerült szerepeltetni, s mint hozzátette, a szövegek figyelemszerkezetének szempontjából hasonló volt a helyzet az egyébként feminista és posztkoloniális érzékenységet egyaránt mutató Klímaképzelet Reader szövegeinél is.

Lovász ezt követően visszakanyarodott a modernitás és a tudományosság problematikájához, s arra kérdezett rá, hogy vajon szcientista-e az antropocén, s ha többé-kevésbé igen, akkor elképzelhető-e olyan változata, amely egyáltalán nem akar tudományos lenni. Megjegyezte, szerinte a Crutzen-féle eredeti kezdeményezés pontosan a ’70-es évektől erőre kapó ökológiai mozgalmak azon igényét kívánta kiszolgálni, hogy a zöld ügy mögé – a modernitás-kritika felől tekintve ugyan vitatható értékű és érvényű, azonban a nyugati társadalmak számára jelentős meggyőző erővel bíró – tudományos érvrendszer épüljön.

Lovasz

Horváth szerint – Lovász értékelésének megfelelően – az antropocén klasszikus irányzata ugyan valóban a modern tudományosságra épít, azonban ennek mélyén felfedezhető egy olyan filozófiai, ontológiai tét, ami bőven túlmutat a természettudományos perspektíván, hiszen a modernitást magát mint krízist mutatja fel. S bár vannak olyan vonulatok, például a közgazdaságtani megközelítéseket igencsak leuraló ökomodernizmus, amelyek a modernitást, a technológiába vetett szinte végtelen hitet visszaépítik magukba, mostanra már sok olyan, fokozottan interdiszciplináris, hibrid irány is van, ami a tudományosságot nem kizárva, azonban a modernitás kritikáját megtartva igyekszik fellépni.

Smid ráadásul úgy látja, mára már a közbeszéd számára sem idegen a természetet és a kultúrát nem oppozícióként elgondoló szemlélet, ugyanakkor a modernitás újraértésének bölcseleti feldolgozása ennek ellenére olyannyira nem történt meg, hogy egyfajta ellenállás is megfigyelhető a meghatározó kontinentális gondolkodók felől. Jó példa lehet erre szerinte a Seregi Tamás fordításában megjelent Természeti szerződés, illetve a Zilahi Anna fordításában megjelent A föld dicsérete című könyvek szerzőinek a hozzáállása, hisz Michel Serres és Byung-Chul Han egyaránt elhatárolódnak az antropocéntől, annak ellenére, hogy valójában mindketten számos ponton kapcsolódnak annak problémafelvetéseihez.

Felmerülhet persze, hogy az ilyen típusú elhatárolódások egy része arra (is) reagál, hogy az antropocén diskurzus némiképp valóban szcientista stílusa nem tudja a problémát kellőképpen hozzáférhetővé tenni, s Novák szerint a művészeteknek e hatás ellensúlyozásában fontos szerepe lehet. Mint megjegyezte, rengeteg ilyen irányú törekvés megfigyelhető, amit jól mutat akár a Verzió fesztivál antropocén szekciója is. A szekció alkotásai közül a Kertrendezés címűt Novák külön is kiemelte, mint ami rendkívül hatásosan képezi le mikroszinten az antropocént. Smid azonban ennek kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy a művészi megjelenítések ugyanakkor gyakran célt is tévesztenek, hisz jellemzően a katasztrófa jelensége köré szerveződnek, ami viszont nem nagyon tudja leképezni az antropocénben tematizálódó, a katasztrófához képest mind a temporalitás, mind a látencia szempontjából másképpen strukturálódó krízist. Emellett pedig, mint mondjuk a Mentőexpedíció vagy a Csillagok között esetében is, rendszerint csupán díszleteiben felfrissített robinzonádokat kapunk, melyekben a Homo habilis untig ismételt megdicsőülése bontakozik ki újra meg újra.

Smid2

Novák Smid meglátásával egyetértett, azonban hangsúlyozta, hogy a felhozatal nem homogén, s a new weird zsánerén belül számos példát találhatunk jóval autentikusabb megszólalásmódok kidolgozására, így például Jeff VanderMeer regényeit. Ezek közül az Expedíció címűt Alex Garland rendezésében már meg is filmesítették, a film azonban Novák szerint nagyon másképp építkezik, mint a regény, ami – miközben nem esik a rossz értelemben vett popularitás, például a nyelvi egysíkúság, kidolgozatlanság hibájába sem – nagyon jó benyomását adja a klímaváltozásnak, de az antropocénnek is, hiszen a fenyegetés egy csupán részeiben felfogható hiperobjektumként jelenik meg, mely összeolvad a térrel, s így végső soron beazonosíthatatlanná és elgondolhatatlanná válik.

Lovász ehhez – tehát az elmosódó ágenciák kérdéséhez (is) – kapcsolódóan a nonhumán materialitás ágenciájának az antropocénben körvonalazható helyéről kérdezte a résztvevőket.

Horváth szerint az antropocénben bár nagyon fontos a humán faktor, a hangsúly mégis a nonhumán materialitás ágenciájára esik, mely kontrollálatlan és jórészt kontrollálhatatlan, a bolygó idegenségét is kinyilvánító, illetve a humán ágencia eredményeképpen (is) létrejövő visszacsatolások formáját ölti. Smid szerint ugyanakkor a természeti, nonhumán ágencia kapcsán felmerül az a kérdés is, hogy mit kezdünk a – visszacsatolásokból adódó krízishelyzet mögött is megbúvó – zavar fogalmával, átírjuk-e, ha igen, akkor hogyan írjuk át, hiszen a modernitásnak központi toposza volt a természet és a rend azonosítása. A kortárs bölcselet tehát, érdekes módon, komoly dilemmába kerülhet, hisz nagy lehet a kísértés, hogy megmutassa, amennyiben a jelenlegieket szokatlan kilengéseknek minősítjük, akkor még mindig a modernista paradigmában vagyunk. Ha viszont a kilengést rendszeresnek minősítjük, tette hozzá Smid, akkor a mostani kilengés kivételességét vitatjuk, s akár azt is ránk süthetik, hogy klímaváltozás-tagadók vagyunk. Horváth szerint azonban mindez talán mégsem rejt feloldhatatlan ellentmondást, hiszen a holocén relatív klímastabilitása földtörténeti perspektívából tekintve valóban kivételes, ugyanakkor a természethez való emberi viszony nehezen képzelhető el e tágabb időiség felől, hiszen az emberi létezés teljes egészében a holocénhez kötődik, ráadásul az antropocént a holocén előtti klímakilengésektől mindenképp megkülönbözteti az antropogén hatás túlsúlya, még akkor is, ha az emberi eredetű klímaváltozást bizonyos értelemben egy kalap alá vesszük a vulkánkitörések vagy meteoritbecsapódások által kiváltott klímaváltozásokkal.

Ezen eszmetörténeti és elméleti fókuszú válaszok után Lovász kérdésére reagálva Novák ismét a művészet felől közelített, s kiemelte, hogy a nonhumán természeti materialitás ágenciájának ábrázolása tekintetében a film alighanem jobb helyzetben van, mint az irodalom, hiszen az embert mint mediáló tényezőt, akár a verbalitás teljes kihagyásával, itt azért könnyebb háttérbe szorítani, s erre akadnak is példák, így jár el például a Gunda című alkotás is.

Novak

Ez a film, miközben egyetlenegy emberi szó sem hangzik el benne, egy anyadisznó életének egy rövidebb periódusát követi végig: az állat életet ad kicsinyeinek, majd azokat nem sokkal később elveszik tőle. Az ilyen és ehhez hasonló művészi kísérletek Novák szerint fontos szerepet tölthetnek be abban, hogy az embernek az antropocén krízisjelenségeihez kevésbé antropocentrikus, ugyanakkor az átélhetőségre, a megérzékiesítésre is hangsúlyt helyező hozzáférési lehetőségei nyíljanak.

Az est ezzel a végszóval zárult, Lovásztól pedig megtudhattuk, hogy a nonmodern kutatócsoport eseménysorozata – bár több alkalom az idén már nem lesz – jövő tavasszal folytatódni fog. A témák és időpontok kapcsán a kutatócsoport weboldaláról és Facebook-oldaláról is tájékozódhatnak majd az érdeklődők.

Fotók: Pintér Leila

nyomtat

Szerzők

-- Pintér Leila --

Szegeden született 1985-ben, az ELTE magyar szakán végzett. Újságíró, műfordító.


További írások a rovatból

Magyar Széppróza Napja a Fiatal Írók Szövetségénél
Weber Kristóf Keringő című regényének bemutatója
December 13-án megrendezték a Kis Présházban a Kötetlenül rendezvénysorozat karácsonyi kiadását

Más művészeti ágakról

Denis Villeneuve: Dűne – Második rész
A Hét komédia című Plautus-kötet bemutatója
Anna Hints: Smoke Sauna Sisterhood
gyerek

Már lehet nevezni a Pagony Kiadó gyerekirodalmi és illusztrációs pályázatára


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés