bezár
 

építészet

2023. 02. 28.
Modern kórház, modern halál
Interjú Monika Karczmarczykkal
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Monika Karczmarczyk 2020 óta a krakkói Pedagógiai Egyetem Művészeti Karának PhD-hallgatója. 2017-ben a varsói Képzőművészeti Akadémia Mirosław Bałka által vezetett Spacial Activites Stúdiójában szerzett diplomát. Jelenleg Berlinben él és dolgozik, 2022-ben a budapesti AQB rezidense volt.

PRAE.HU: Hogy kerül egy lengyel művész az AQB-be?

Egy magyar barátomtól hallottam az AQB-ről, amikor néhány évvel ezelőtt egy berlini rezidencián vettem részt, és azóta szemmel tartom a helyet. Akkoriban halállal kapcsolatos helyszíneket kerestem, ahol terepkutatást végezhetek a PhD projektemhez. A munka címe Tanatoarchitecture: Rehearsing to mortality, ez az építészetnek, pontosabban annak anyagának és térszervezésének a testre gyakorolt hatására reflektál a betegség és a haldoklás folyamatában.

Először arra gondoltam, hogy egy lengyelországi kórházban fogok kutatni, de aztán rájöttem, hogy amit keresek, azt valójában Budapesten is megtalálhatom, mert a kórházi terek esztétikája mindkét helyen hasonló. A művészrezidencia pedig teret és időt ad arra, hogy teljes mértékben elkötelezd magad a projekt mellett. Így hát felvettem a kapcsolatot az AQB-vel, ők pedig együttműködést javasoltak a Semmelweis Egyetemmel. Végül a Nemzetközi Visegrádi Alap támogatásával nyertem el a három hónapos rezidenciát az AQB-ben.

Monika Karczmarczyk

Állókép a Coreography of Care című videóból / kétcsatornás videóinstalláció / HD, 16:9, loop / 2022

PRAE.HU: A rezidenciádat videómunkák készítésével töltötted. Honnan jött az ötlet?

A projektjeim során gyakran használok archív anyagokat kiindulópontként, most is így tettem. A budapesti kutatás során találtam néhány nagyon érdekes, oktató jellegű archív felvételt, amiken ápolónők voltak, amint egy beteg testet emelnek fel és helyeznek át. Ugyanebben az évben a Granadai Egyetemen is kutattam, onnan is gyűjtöttem archív videókat a témában.

Sikerült együttműködést kialakítanom a Geriátriai Klinika és Ápolástudományi Intézettel, ami a Semmelweis része, így hét napig részt vehettem a klinika életében. Megfigyeltem és dokumentáltam az ápolók és gyógytornászok munkáját, az emberi test gesztusainak és aspektusainak elemzésére összpontosítva a térben. Betekintést nyertem a kórházi életbe, amely úgyszólván egy külön világ, a „valódi világtól” eltérő kultúra, mondhatni a normális élet fordítottja, ami az egészségesek előtt rejtett és hozzáférhetetlen.

A megfigyelések és az archív anyagok együtt vezettek arra, hogy két nagyszerű budapesti koreográfussal – Vadas Tamara Zsófiával és Vavra Júliával – együttműködve videót készítsek.

Doktori munkámnak ebben a részében elsősorban Juhani Pallasmaa finn építész és teoretikus gondolataira hivatkozom, aki jelentős mértékben hozzájárult az építészetelmélethez, hiszen ő vezette be az emberi test multiszenzoros érzékelésének fenomenológiai szempontjait. Az építészetet itt nem beton és falak együtteseként kell felfogni, hanem inkább testek, tárgyak és gesztusok formájában. Gondoljunk rá úgy, mint egy találkozásra, ami magában foglalja a beteg test körüli összes mozdulatot. Minden találkozás alkalmával más, mivel az emberi aktusok definiálják.

A Choreography of Care egyszerre munka és tanulmány, amelynek eredményei lehetővé teszik számomra, hogy a beteg test és környezetének kapcsolatával foglalkozó projektem következő szakaszába kezdjek.

PRAE.HU: A klinika látogatáson kívül mi tartozott még a felkészüléshez?

Elég hosszú folyamat volt. A terepkutatással párhuzamosan olyan embereket kerestem, akik szerettek volna együttműködni velem a projekten. Mivel az AQB egy olyan hely, ahol különböző területekről érkező emberek dolgoznak, és mivel az intézmény működtetői aktívan részt vettek a folyamatban, sikerült megtalálnom Vadas Tamarát, akinek ott van műterme. Tamara pedig meghívta Vavra Júliát. Együtt dolgoztunk a videó koreográfiájának végleges formáján. A jelmezeknél a semleges színek és a sportos stílus kombinációjában állapodtunk meg, erősen monokróm hatással. Malgo, aki az operatőri munkáért felelt, Párizsból jött Budapestre.

PRAE.HU: A rezidenciád végén tartott prezentációd során említetted az építészet és az emberek közötti kapcsolatot, főleg azt, hogy a kórházi környezet hogyan határozza meg a betegek vagy haldoklók érzéseit. Ezt kifejtenéd?

Az orvostudomány fejlődésével a 19–20. század fordulóján a haldoklás folyamata a házakból és a lakásokból a kórházi szobákba került. A haldoklás mintája is megváltozott. A „hagyományos halál” helyébe a „modern halál” lépett – egy olyan modell, amelyben maga a haldoklás folyamata kiszorult a kollektív tudatból, és a láthatóság mezején kívülre került. 
Annak, hogy hogyan halunk meg, lényeges része, hogy hol halunk meg. A halálhoz kapcsolódó helyek építészete azonban úgy tűnik, hogy egy olyan térbeli elrendezést követ, amely teljesen elszakadt a távozás döntő pillanatát kísérő érzelmektől. 
A proxemika területén végzett tudományos kutatások azt bizonyítják, hogy az építészet és annak elemei erősíthetik vagy elnyomhatják az emberben az érzelmeket. Az építészet pszichológiája azt mutatja, hogy a felhasznált anyagok típusa, a ritmus, a térbeli rend, a színek és a világítás együttesen hozzák létre az adott térhez való viszonyunkat. A tér, a hang, a szag és a taktilis érzetek (hőmérséklet, páratartalom, légáramlás) határozzák meg, hogy mennyire érezzük magunkat kényelmesen.

Monika Karczmarczyk

Állókép a Still Point című videóból / ötcsatornás videóinstalláció / HD, 16:9, loop / 2021


Az említett kutatási eredmények alapját képezhetik olyan további, bővebb kutatásoknak, melyek az építészetnek a testre, az érzékszervekre és az érzésekre gyakorolt hatását vizsgálják haldoklás közben. A halál és az annak szentelt tér viszonya olyan egyetemes kérdés, amely láthatóságot igényel. A megfelelő elemzések hiánya, különösen a művészeti kutatás kontextusában, tág teret nyit a művészeti tevékenységek előtt. Projektem fő hipotézise szerint a művészeti kutatás, valamint a művészet olyan diskurzus, amely bővíti ismereteinket és fejleszti az antropológiai reflexiót az építészet és a halál megélésének kapcsolatáról.

PRAE.HU: Hatással volt rád, hogy kvázi vendégként töltöttél időt kórházakban?

Igen, természetesen. Nagyon nehéz, de értékes tapasztalat volt. Nagyon rossz mentális és fizikai állapotban lévő embereket láttam, többnyire időseket. Feltűnt, hogy minden gondozó másképp dolgozik. Emlékszem, hogy amikor a 4. vagy 5. napon megérkeztem oda, észrevettem, hogy két ágy üres. Akkor már ismertem az összes beteget az osztályon, így aggódtam, viszont azoknak, akik mindennap az osztályon dolgoznak, ez teljesen érzelemmentes és normális volt. Emlékszem egy szép jelenetre is, amikor a kórházi vizitek során a nővérek higiéniai feladatokat végeztek, és az egyikük énekelni kezdett, majd a többiek is csatlakoztak hozzá. Megőriztek valamiféle erőt és örömöt, annak ellenére, hogy a helyzet meglehetősen felzaklatónak tűnt. Sokat gondolkodtam azon az időn, amit ott töltöttem, ahol az emberek meghalnak, és arra jutottam, hogy ez szükséges tapasztalat volt számomra. És minden látszat ellenére a betegséggel és a halállal való kapcsolat megtisztító és terápiás volt.

PRAE.HU: A prezentációd elején levetítettél néhányat az összegyűjtött archív felvételek közül. Az az érzésem volt, hogy a nővérek inkább egy tárgyat mozgatnak, mint egy testet, főleg azért, mert annyira kiszámítottak és profik voltak. A videómunkádban a táncosok nagyon elvont módon utánozzák ezeket a mozdulatokat. De nincs beteg. Miért?

A táncosok utánozzák a mozdulatokat, de a koreográfia inkább értelmezés, mint a beteg test körüli mozgások rekonstrukciója a térben. Tamarával és Júliával kivontunk tíz komponenst az összes anyagból, aztán ebből építettünk fel egy koreográfiát. Néhány pozíciót módosítottunk. Például volt egy olyan póz, amelyben két ápoló segített egy betegnek felállni. Egyikük a másikat támasztotta, ami külső szemszögből úgy nézett ki, mintha körben állnának. Ezért erre összpontosítottunk, ismétlést és játékosságot adva a pozícióhoz. 

A videómunkám szembesít az érintés látványával, amely általában rejtve van a szemünk elől. Teljes mértékben a beteg test körüli mozdulatokra, az érintésre és a gondoskodásra akartam koncentrálni, arra, hogy a gondoskodás hogyan jeleníthető meg a gesztusokban. Ha eltávolítjuk a testet, és megmaradunk az absztrakciónál, amely nyugodt és lágy mozdulatokkal végrehajtva igazán szép lehet, akkor bizonyos értelemben láthatóbbá és erősebbé válik.

PRAE.HU: A táncosokat egy white cube-szerű térben vetted fel, és ennek sterilitása egy kórházra emlékeztet, de összességében mégis sokkal intimebb, mint egy kórterem. Talán a mérete miatt, talán mert nemcsak tiszta, de új is. Szándékodban volt kommentálni ezeknek az intézményeknek az állapotát, vagy próbáltál megmaradni egy semlegesebb olvasatnál?

Határozottan egy semleges olvasathoz próbáltam ragaszkodni. Pont akkoriban stúdiókat újítottak fel az AQB-ban, és az egyik ilyen szerkezetileg semleges, gyönyörű fénnyel rendelkező stúdió tökéletesnek bizonyult a videóhoz. A beteg test körüli mozdulatokra akartam koncentrálni, ezért nagyon fontos volt, hogy a tér csak háttérként szolgáljon, és magának a koreográfiának adjon láthatóságot.

Monika Karczmarczyk

Állókép a Still Point című videóból / ötcsatornás videóinstalláció / HD, 16:9, loop / 2021

PRAE.HU: A kórházak szerkezetében és funkciójában van valami börtönszerű. Ha másképp lennének tervezve, humánusabb élményt nyújtanának? 

Ez egy nagyon átfogó kérdés. Nehéz rá röviden válaszolni, és azt hiszem, az eszközeim sincsenek meg hozzá. Az egyértelmű, hogy a kórházak esztétikailag nem a legbarátságosabb terek. Egy beteg ember biztonságban érzi magát a megszokott környezetében: otthon és a szerettei jelenlétében. Ebben a törékeny állapotban hevesen reagálnak a világra, és gyermeki intenzitással szemlélik azt. Ilyenkor az egész test reagál az építészeti elemekre. Épp szembenézünk a végtelennel, de kénytelenek vagyunk azokkal a rendszerekkel foglalkozni, amelyekben működünk, és amelyek felülről szervezik az életünket.

Allison Killing, egy építész, akinek a munkái a nappali ellátás tervezésének határait feszegetik, azt állítja, hogy a kórházi építészet nem volt mindig ilyen. Emlékszik az „ártatlanok kórházára”, ahol minden szoba tágas volt, magas ablakokkal és kijárattal az udvarra, ami napfényt és friss levegőt jelentett. Tehát valahogy elfelejtettük, hogy ez lehetséges. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, beszélni kell róla, és mi nem beszélünk a halálról. Nyilvánvalóan vannak kész megoldások, hogy a kórházakat hogyan kellene másképp építeni: például a világítás intenzitása, amely a higiénia és a tisztaság benyomását hivatott kelteni, de a betegeknek kényelmetlenséget okozhat, és végső soron negatívan befolyásolhatja a pszichológiai élményüket. Hogy Plasmát idézzem: „Az állandó vakító világítás hatékony módszer a mentális kínzásra.” De említhetném a tér akusztikáját, a felhasznált anyagokat, amelyek kevésbé klinikai érzést kelthetnének, vagy egyszerűen azt, hogy teret adhatnának a magánéletnek.

Monika Karczmarczyk

Állókép a Coreography of Care című videóból / kétcsatornás videóinstalláció / HD, 16:9, loop / 2022

PRAE.HU: A másik bemutatott videómunkádon egy kéz a kötözés miatt válik láthatóvá.  Mintha a seb ápolása a másik „felépítése” lenne. A testre struktúraként gondolsz?

Ebben a konkrét munkában a testet struktúraként lehet felfogni. Formát ad a láthatatlannak. Az említett videó egy ötcsatornás installáció része, amelyben minden egyes videó egy digitálisan generált kötést mutat, amely egy meghatározatlan térben lebeg. A szöveg, amit egy női hang olvas fel, egy Derrida-esszé parafrázisa: „Bármi is történjék, mi itt maradunk, jelzőket fogva, melyek leváltak jelentésükről, és azt kérdezzük, mit jelentenek, és hol van a test. Ez az értelmezés ideje, a köztes idő, mielőtt még tudnánk, mit jelent, mert jelez valamit, de mit?”

Számomra a 3D modellel utánzott kötés a halál kortárs képét teremti meg a videóban, formát adva annak, ami láthatatlan és kulturálisan elfojtott, mert a halott test régi ábrázolásai túl vannak a kortárs tapasztalatunkon és érzékelésünkön. A holttest hiánya egy „sajátos negatív”, mivel a holttest a kötszerrel való eltakarásban válik láthatóvá, az ad formát a halálnak, miközben éppen annak jeleit rejti el az élők szeme elől.

nyomtat

Szerzők

-- Fülöp Tímea --


További írások a rovatból

építészet

Interjú Monika Karczmarczykkal
építészet

Reflexió a girlscanscan Tripping on Modernist Monuments című kiállításáról
Egy látogatásra érdemes új célpont
építészet

Kis szelet a Látkép 2021 - Művészettörténeti Fesztiválból

Más művészeti ágakról

Todd Haynes melodrámája Cannes-ban
Tanulmány Víkingur Ólafsson videóklipjéről
Békés Pál meseregényei a Jelenkornál


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés