bezár
 

irodalom

2023. 06. 19.
A test emancipációjától a növényi radikális közösségig
Széplaky Gerda Sem Isten, sem állat című kötetének bemutatójáról
Tartalom értékelése (5 vélemény alapján):
A Prae Kiadó első könyvheti eseménye keretében a Kis Présházban június 8-án 19 órától mutatták be Széplaky Gerda új könyvét, a görög-keresztény áldozati kultúrát vallási-teológiai, filozófiai és művészeti manifesztációi felől egyaránt vizsgáló és dekonstruáló, ugyanakkor a poszthumanizmus problémafelvetéseihez is kapcsolódó Sem Isten, sem állat című esszékötetet. A szerzővel Horváth Márk filozófus, esztéta beszélgetett, aki bevezetés gyanánt egy, a könyvet a teoretikus mezőben elhelyező, laudáló esszéjét is felolvasta.

Széplaky munkája eszerint számos 20. és 21. századi, az áldozat kérdéséről gondolkodó filozófus munkájához csatlakozik vagy csatlakoztatható. A szent tékozlás gondolatát is bevezető Georges Bataille egzisztenciális téttel bíró írásaiban például az áldozat és a transzgesszió aktusainak konstitutív, társadalomstrukturáló mivoltával szembesülhetünk, a modernitás fordulatával pedig, mint Horváth kiemelte, épp e konstitutív jelleg is fokozottan láthatóvá válik, hiszen az áldozati tevékenységek a szekularizálódás hatására nem szűntek meg, csak mechanizálódtak, rítusaik helyét a modern, racionalizált erőszak vette át.

Horváth Márk

Az abszolút igazságok hiányában a feláldozhatóság „definíciója” képlékennyé válik, s a paranoid, skiozoid bűnbakgyártás közepette mindenki szentségtelen, csupasz életté válhat, bármikor megsemmisíthető egyeddé, azaz – Agamben szavával élve – afféle homo sacerré. René Girard ugyanakkor Bataille-hoz hasonlóan a bizonyos fokú bűnbakképzés szükségességére, konstitutív mivoltára hívja fel a figyelmet, az áldozati kultúra letagadására, teljes kiiktatására tett kísérletek ugyanis végzetes katasztrófákhoz vezethetnek. Azonban míg Girard és például Dennis King Keenan az áldozati ösztön megszelídítésének lehetőségét a krisztusi önfeláldozás mozzanatában és/vagy ennek ritualizálásában, az Eukarisztia általi szimulációjában látja, addig Jean-Luc Nancy a valójában „üres” áldozati gesztustól való távolságtartást tartja inkább járható útnak. Széplaky akár ezen gondolati kontextusok felől is megközelíthető filozófiája azonban, mint Horváth fogalmazott, egy olyan poszthumanisztikus etika lehetőségét veti fel, melyben az áldozathozatal épp az emberségünkről, vagy annak statikussá szilárdult, modern és humanista elképzeléséről történő lemondás lenne egy non-hierarchikus, a növényi létezés által (is) inspirált közösségiség irányába való elmozdulás jegyében.

Horváth Márk

Ezen, a napjainkban a környezeti katasztrófák miatt is különös aktualitással bíró témaválasztás és posztantropocentrikus orientáció kapcsán Horváth első, a szerzőhöz intézett kérdése arra irányult, hogy milyen motivációk álltak a kötet megírásának hátterében. Széplaky válaszában azt emelte ki, hogy mivel korábbi könyveiben is központi szerepet játszott a különféle hierarchikus mintázatok vizsgálata, viszonylag természetes, szerves módon adódott számára az áldozati kultúra ökológiai kérdéseket is felvető témája, hangsúlyozta ugyanakkor, hogy jelen kötetében az ember-természet viszonyon túl (vagy innen) – Krisztus sebeinek ábrázolása, illetve Mária Magdolna (apokrif) evangéliuma és testfilozófiája kapcsán – többek között a test-szellem, nő-férfi viszonyra vonatkozó szubverzív olvasatok lehetősége is fókuszba kerül, a könyv tehát az ökológiai kérdést semmiképp sem mint önmagában állót, hanem hangsúlyosan mint a hierarchikus szerveződés egyik, de nem egyetlen manifesztációját kezeli.

Horváth ezt követően Széplaky könyvének az apokaliptikussághoz való kettős viszonyára terelte a szót, ugyanis, mint mondta, a kötet bár bőséggel sorakoztatja fel a különféle – így például a (társadalmi) nemek vagy az ökológia kérdéseit érintő – válságnarratívákat, Hellerre és Derridára hivatkozva mégis az apokaliptikus hangnemtől való távolságtartás fontosságát hangsúlyozza.

Horváth és Széplaky

A kérdés kapcsán, hogy ennek az ambiguitásnak mi a funkciója, jelent(het)-e esetleg inspirációs forrást is, Széplaky arra az alapvető belátásra hívta fel a figyelmet, mely szerint a poszthumanizmus fogalma maga is egy önellentmondásra épül, erről az önellentmondásról pedig semmiképp sem lenne szerencsés megfeledkezni. Ahogy nem létezhet – az ember számára legalábbis – ember, illetve emberi perspektíva nélküli világérzékelés, úgy, amint azt Derrida is kifejti, az apokalipszis kimondása sem lehetséges. Mindemellett azonban, mint megjegyezte, Derrida írása negyven évvel ezelőtt született, s akkor még nem voltak ennyire katasztrofális, ennyire figyelmen kívül hagyhatatlan jelzései a klímaválságnak, joggal lehet tehát beszélni egyfajta új, s bizonyos szempontból sürgetőbb, a lehetséges végbe való előretekintést minden eddiginél jobban megkövetelő helyzetről. Az ezen lehetséges vég kimondhatatlanságában rejlő feszültség ilyen értelemben tehát számára nem annyira inspirációs forrás, hanem inkább egy olyan, nem kis feladatot jelentő kihívás velejárója, melynek tétje, amint az a könyv bevezetőjében is áll, az új kezdet, a heideggeri értelemben vett létfelejtés meghaladásának a lehetősége, nem kevesebb tehát, mint az, hogy miképpen lehetne, miképpen volna érdemes új alapokra helyezni a nyugati kultúrát.

Sem Isten, sem állat

Horváth ezután a vég gondolatkörénél maradva arra kérdezett rá, hogy vajon milyen lehetőségei vannak ma a végfilozófiáknak, sikeresen irányíthatják-e rá a figyelmet korunk válságaira, produktívak lehetnek-e, vagy válságközpontúságuk pont hogy megnehezítheti érvényesülésüket, intézményesülésüket. Széplaky, mint mondta, azért több fenntartással kezeli a poszthumanizmust és a posztantropocentrikus elméleteket, mint a témában többedmagával könyvet is író Horváth, méghozzá pont a fent említett, körültekintéssel kezelendő önellentmondásosság miatt, ezzel együtt azonban az utóbbi évtizedek legfontosabb kultúratudományos, bölcseleti fordulatának tartja a benne körvonalazódó perspektívaváltást. Részint erre – tehát az önellentmondásosság kérdésére – is reflektálva Horváth a különféle poszthumanista – így a korai ökológiai, illetve az antropocén vagy épp a kapitalocén fogalmai köré építő – irányzatok kapcsán az azok közötti vitában gyakran megfigyelhető leegyszerűsítő érvelésekre, illetve a humanizmusra irányuló, gyakran szintén felszínes leírásokra hívta fel a figyelmet, megjegyezve, hogy a Sem Isten, sem állat egyik legfőbb erénye épp e felszínesség sikeres elkerülése.

Széplaky Gerda

A fogalomkezelés nem a definíciós rigiditás, hanem a problémaérzékenység szolgálatában áll, a szövegegyüttes pedig – mint ennek kapcsán a szerző is fogalmazott – nem szándékszik igazságot tenni a számos különféle humanizmuselmélet között, a célja ugyanis inkább az, hogy megvizsgálja, a humanista kultúrá(k)ban hol vannak azok a specifikus hangsúlyok és tévedések, amelyek a mai kor válságaiig elvezettek. A hierarchián alapuló áldozati gyakorlatok ráadásul, mint Széplaky Horváth kérdésére – s vele egyetértve – kifejtettte, a szekularizáció által a legkevésbé sem számolódtak fel, hisz a különbség csak annyi, hogy az isteni horizont már nem látszik. Ez azonban pont az elnyomást erősíti fel, mert az áldozatot már nincs mi – Rudolf Otto kifejezésével élve – numinózussá tegye, a kizsigerelés tehát üressé, s így egyúttal határtalanná válik. A könyv utolsó írása a radikális közösség Karen Houle nyomán kidolgozott fogalmával épp e kizsákmányoló létezésnek próbálja egy lehetséges alternatíváját felmutatni, egy, a növényi együttélés mintájára elképzelt, nem haszonelvűségen alapuló társas lét körvonalazásával.

Széplaky

Mint Horváth ennek kapcsán megjegyezte, a radikális közösség fogalma egy, a politikumon, a racionalitáson, a logoszon, ha tetszik, a fallogocentrizmuson túli létmódot látszik tételezni, e létmód kérdéséhez pedig egy másik, az oktalan állat fogalmának szubverzív potenciáljával foglalkozó esszé is erősen kapcsolódik. Mint Széplaky kifejtette, a Bibliában (is) szereplő fogalom hagyományosan egy, a racionalitást nélkülöző, s így az embernek alárendelt létezőt asszociál, ő azonban egy másik értelmezési teret nyit meg. Azt veti fel, hogy az állat mint oktalan, tehát mint ok nélküli létező miképpen adódhat nem csupán mint nem alárendelt, de akár épp mint egy, az istenhez nem a hiányélményen át, hanem közvetlen(ebb)ül kötődő létező. A könyvben emellett a közvetlen kapcsolódás konstitutív tulajdonsága a női kertész alakjának is, akinek az absztraháló, haszonelvű, patriarchális attitűd helyett, mint Széplaky fogalmazott, egy szenzuális, fenomenológiai érzékelésen és (együtt)érzésen – empátián, sőt, (nem okkult értelemben vett) telepátián – alapul a csak töredékesen, részleteiben észlelhető természethez való viszonya.

Széplaky

Horváth e természetkép kapcsán arra is rákérdezett, hogy az vajon az állatjogi vagy inkább az ökocentrista modellhez áll-e közelebb, a szerző szerint azonban egyik modell se felel meg igazán annak a természetkoncepciónak és vonatkozó etikának, amit megragadni igyekezett. Az állatjogihoz ugyan talán közelebb áll, ám nem elégséges az sem, hiszen ha az „érző lény” fogalmát tesszük meg mérvadónak – ahogy az például Peter Singer etikájában is történik –, akkor úgy tűnhet, hogy – bár a leopoldi föld-etikához hasonló elképzelések totalizáló hajlamát kikerültük – megint csak egy igen kizáró és kizárólagos szisztémához jutunk. Albert Schweitzernek az élet tiszteletére építő, kevésbé pszichologizáló etikai koncepciója már közelebb áll a kötetben körvonalazódó elképzeléshez, ám, mint Széplaky fogalmazott, mivel ő még ebben is érez némi individualizmust, az arisztotelészi dynamis koncepciójából kiindulva inkább a növekedést tette meg központi fogalomnak a növényi etika hazánkban még igencsak frissnek számító diskurzusához is csatlakozva.

Horváth

Az est végén a közönség soraiból is érkeztek hozzászólások, Lovász Ádám például – Horváth-hoz is kapcsolódva – arról kérdezte a szerzőt, hogy életközpontú etikája lehet-e, ha igen, miképpen lehet válasz arra a kissé talán xenofób, kirekesztő, ökocentrikus diskurzusra, ami invazívként bélyegez meg egy-egy állat- vagy növényfajt. Mint Széplaky elmondta, konkrét ökoetikai választ, cselekvési tervet ezzel kapcsolatban nem ad a kötet, azonban fontos látni, hogy a kultúránkat átható hierarchizáló tendenciák és gondolati premisszák e kultúra legeklatánsabb szövegeiből, így akár a Biblia történeteiből kiindulva is destabilizálhatók, hiszen a növények kapcsán – ahogy azt a könyv is megteszi – elég például az Énekek énekének világát feleleveníteni, ahol a gaz és a kultúrnövény teljesen egyenrangúként konceptualizálódik, az ember maga pedig szintén növényként, növényi alakot öltve jelenik meg. A Sem Isten, sem állat tehát – mely, mint a szerző kiemelte, elsősorban nem (öko)politikai, hanem filozófiai, ontológiai horizonton mozog – inkább az alapokhoz, és az azokhoz kapcsolódó előfeltevésekhez igyekszik visszanyúlni, hogy lehetővé tegye ezek produktív felülvizsgálatát, és utat nyisson a rögzült gondolati és attitűdbeli sémák fellazítása előtt.

Fotó: Mariia Kashtanova

nyomtat

Szerzők

-- Pintér Leila --

Szegeden született 1985-ben, az ELTE magyar szakán végzett. Újságíró, műfordító.


További írások a rovatból

Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
irodalom

Fehér Enikő Az analóg ember című könyvének bemutatója
Határátkelés címen rendezték meg a Kis Présházban öt kortárs költő közös estjét
irodalom

Vaktérkép


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés