bezár
 

irodalom

2023. 07. 24.
Bezárt testek - kitárt lelkek
Interjú Cser Kovács Ágnessel első regénye, a Zárvatermők kertje apropóján
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Cser Kovács Ágnes formabontó családregénnyel tört be a magyar könyvpiacra szépíróként (is). „Az én figuráim sokat bajoskodnak a testükkel, és persze azzal még többet, hogy hogyan is beszéljenek erről, a saját testükről, meg a másikéról” - állítja Ágnes, aki nem hisz a női regényekben, Esterházy-idézetekben beszélget a hétköznapjaiban és Zalatnay Saroltát bömböltet a kocsijában. Cser Kovács Ágnessel Mosza Diána beszélgetett.  

PRAE.HU: Ottlik-kutatóként, a szövegek másik oldalán álló tudósemberként ismertelek meg, meg is lepett, amikor 2019-ben először mondtad, hogy szépirodalmi szövegen is dolgozol. Aztán amikor elolvastam a regényedet, éreztem benne, mögötte azt a kutatót, akinek ismerlek. Pontos, kiszámított gondolatvezetéseid, árnyalt szimbólumhasználatod felmutatják értelmezői, elemzői múltadat. Sok idő volt, mire a feltörekvő mondanivaló ebbe a szerkezetbe kristályosodott?

Igen és nem. Egyfelől elmondható, hogy gyorsan írtam ezt a regényt, 2018. decembere és 2019. februárja között, szinte kifakadt belőlem, így tehát hamar elkészültem vele. Minden éjjel dolgoztam a szövegen. Másfelől pedig lassan készült, mert sokszor átírtam. Előbb belső késztetésből, aztán meg a szerkesztőmmel. Tóth–Czifra Júliával azt szerettük volna, hogy a könyv „teljes pompájában” jelenjen meg! A vágyam az volt, hogy ne csak legyen egy könyvem,  könyvet akartam írni. A történetek részben készen voltak a fejemben, a szerkezetről pedig tudtam, hogy ezt a mozaikszerű építkezést szeretném, azt is tudtam, hogyan álljon össze a könyv végére az egész. Irodalomtörténészként regényt írni azért is nehéz, mert az ember hosszú évtizedeken át tanulja, mitől jó egy szöveg. Elemez, értelmez, gondolkodik, kritizál. Szorosan olvas, igyekszik mindenre figyelni. Aztán ír egy kéziratot, és egyfelől dédelgeti, növeszti, építi, másfelől meg le kell rombolnia, szét kell írnia, ha azt akarja, hogy jó legyen, és míg elméleti emberként tudja, mások szövege miért jó, a sajátjával szerzőként esetenként tanácstalan, bizonytalan, időnként megtorpan, küzd, mint bárki más. Írás közben jönnek a szép váratlanságok, és ez rendjén van így. A nyelvvel birkóztam, kíváncsi voltam rá, hogy pontosan el tudom-e mondani azt, amit akarok. Újszerűen, másként akartam beszélni életről, halálról, szerelemről, veszteségről. Minden nap meg kell küzdenie a szerzőnek a saját mondataival. A „kéziratfejlesztés” idején – ahogyan Júlia nevezi a munkás hónapokat – rengeteget változott a szöveg a mondatok és a szavak szintjén, de a történeten és a szerkezeten nem változtattunk.

PRAE.HU: A Zárvatermők kertje számos narrátorral dolgozik, részint a fikció szerint is fiktív hangokkal, részint a regény valóságában lehorgonyzottakkal. Miért döntöttél a többszólamúság mellett? A létezés, a testben létezés és az ezen keresztüli társadalmi determináltság tapasztalatait kívántad több irányból bemutatni vagy valami egészen más vitt ebbe az irányba? 

Az eredeti kéziratban E/3. személyű narrációt használtam a betéttörténeteknél, az egyes szereplők saját történeteinél, tehát minden figurát távolsággal szemlélhetett az olvasó. A kerettörténet, amelynek az elbeszélője egy harmincas évei közepén járó nő, viszont már akkor is E/1-ben volt. Az ő szólama elég intenzív, sodró lendületűnek indult, fájdalmas és bonyolult élethelyzetből szólalt meg, talán kicsit túlcsorgott benne akkoriban az önsajnálat… A problémáit közvetlen hangnemben mondta el, mai nyelven, majd ezt a szólamot meg-megszakították a különböző figurákról szóló történetek, amelyeket meg egy külső nézőpontból láthatott az olvasó. Júlia javaslatára tettünk egy kísérletet arra, hogy megcseréljük az elbeszélői pozíciókat. A keretet helyenként átírtam E/3-ba, és néhány betéttörténet meg E/1-be tettem kísérletképpen, de egyikünknek sem tetszett úgy, inkább abban maradtunk, legyen ez a könyv monológok láncolata, egy füzér, ahol a sokféle beszélő saját nyelvén mondja el a saját történetét. Mindkettőnket az érdekelt leginkább, milyen az a beszédmód, amelyen hitelesen szólalhat meg egy hang az abortuszbizottság előtt, az öregek otthonában, vagy a halál torkában, egy karjára nőtt hatalmas daganattal. Amikor átírtam ezeket a szövegeket, sokkal hatásosabbak lettek, ha úgy tetszik a figurák élettel teltek meg, mondataik E/1-ben súlyosabban szóltak, mint amikor E/3-ban voltak olvashatók. Hogy ez a testben létezéssel összefüggésben van-e? Igen. Abszolút igennel válaszolok a kérdésre. A test, ahogyan József Attila mondja, olyan lett itt, mint a „kelme” ezt a bomlást, lebomlást, szétesést, szertefoszlást, akartam megírni, ahogyan valaki kimegy az életből, ahogy a platánfa termése, amely apró kis repítőszőrős aszmagokra hullik, vékonyka szőrszálvékonyságúra. Azt akartam megmutatni, hogy az emberi test milyen védtelen, gyenge, kétségbeejtően törékeny, és egyúttal milyen vitális, gyönyörű és hatalmas is tud lenni. Hogy mi a különbség az erő és a gyengeség között, az akarat és a sodródás között.

PRAE.HU: A kezdetektől ebben a sorrendben voltak a fejezetek? Sokszor volt olyan benyomásom, hogy működhetne dobozregényként is, ahol csak megrázzuk dobozt, aztán a fejezeteket alkotó ívek ilyen vagy olyan esetleges sorrendben landolnak egymáson, mégis valami nagyon hasonlót rajzolnak ki minden alkalommal. Mesélnél a szerkesztési folyamatról?

Ez a dobozregény hasonlat találó! Kár, hogy nem nekem jutott eszembe, hogy így nevezzem, de tényleg működhet így is a Zárvatermők kertje! A történet megépülése tényleg ebben a sorrendben történt már a kézirat készülésekor is. Elkezdtem írni a szöveget, és így következtek egymás után a sztorik, csak kicsit változtattunk. Júlia egy egész fejezetet kidobott a könyvből. Küzdöttem érte, volt, hogy megírtam valamit kiegészítésként és „cserébe” szerettem volna megtartani a fejezetet, de végül mennie kellett, és talán jobb is így, utólag belátom. Volt ugyanis egy erős szólam, egy nő mesélte el a saját történetét, bűnhődéstörténet volt ez, vezeklés, bibliai szöveghelyekkel megtámogatott konfesszió. Szerettem írni. A nő meghalt egy borzalmas (nem kezelt) betegségben, de a halálos ágyán – miután kiszállt belőle az élet – is folytatta a monológját és beszélt, csak beszélt tovább az életéről és a haláláról. Ezt kihúztuk és két fejezet sorrendjét cseréltük meg a linearitás jegyében, egy – a történeti idő múlása szerint korábban megesett – sztorit előbbre hoztunk, mert az a háború után játszódott, és hátrébb tettük a 80-as évekbeli szülők életéről szóló fejezetet, de az idővel trükköztünk kicsit, mert a folyamatos jelen idő és a sok múlt idő egymásba játszatása eleve koncepció volt. Kenyeres Zoltán, egykori doktori témavezetőm ki is emelte ennek az egyidejűsített történetmondásnak a jelentőségét. A tanulmánya, amit a Magyar Naplóban publikált, sokat jelent nekem. Nemcsak mert a professzorom írta, nála védtem meg a doktori értekezésemet, de mert rendkívül érzékeny olvasata ez a Zárvatermők kertjének. A szerkesztésnél az játszott szerepet, hogy csupán apró jelenetekből, szóhasználatból, gesztusból, vagy tárgyszerű leírásból lehessen következtetni a történet végére, arra, hogy itt tulajdonképpen egyetlen család életét mondja el a könyv. Hogy a kerettörténet elbeszélője, aki egyben szerző is, valójában minden fejezetben benne van, csak egyikben unoka, másikban gyermek vagy éppen unokatestvér. Nem szólal meg, jelenlétének, szemtanúságának, tapasztalatának helye és súlya van, a kerettörténetben meg hát eleve mondja a magáét… Igen, az is igaz, hogy „valami hasonlót rajzolnak ki”, hiszen ennyi hiábavaló élet ritkán csúszik össze egy családba, de valójában azt szerettem volna felmutatni, hogy a figurák – sokszínűségük ellenére – önsorsrontó, rossz mintázatot követnek. A kerettörténet volt a pillér, amire felhúztuk a betéttörténeteket. Azért mondom mindig többesszámban, mert jó volt a kéziratról folyamatosan beszélni a szerkesztőmmel, aki pontosan értette mit akarok mondani. Nélküle nem lenne ilyen ez a szöveg. Nem ilyen lenne. És én ilyennek szeretem. Az írás magányos foglalatosság, ha beszélni lehet valakivel a küzdelem legkeményebb időszakaiban, az megfizethetetlen! És akárkivel nem lehet. A szöveg egyes rétegei, a motivikus háló, a szóhasználat, az időkezelés mind ezt a célt szolgálta, hogy minden különállónak tűnő szólam összeálljon egy erős történetté.

Zárvetermők kertje

PRAE.HU: A Zárvatermők kertje a test éledésének (foganásának) és pusztulásának végpontjai közé feszíti ki szereplői életét. Rendre minden hősöd és elbeszélőd valamilyen módon rabja a testben létezésnek. Ez a perspektíva nem idegen a kortárs prózától, vannak szerzők, akik jobban inspiráltak, mint mások?

Engem minden inspirál! Egész életemben olvastam, most is folyamatosan olvasok, így nehéz megmondani, ki mindenki volt rám hatással, közben pedig a munkám miatt iszonyú sokat beszélek, beszélgetek, műsorokat vezetek, interjúkat írok és forgatok, művészekkel, tudósokkal és hétköznapi emberekkel is, szóval elképesztő mennyiségű sorstörténetet hallgatok meg minden nap. Most, hogy a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetében dolgozom kutatóként és kommunikációsként, egyfelől az Agota Kristóf Kutatóműhely tagjaként egy szerző szövegeit olvasom elég intenzíven, másfelől sokat is írok. Nyilván a könyvre, amin most dolgozom, vélhetően megint csak hatással lesz ez a fajta intenzív olvasás, írás, pont ezeké a szövegeké. De hogy a kérdésedre válaszoljak: a Zárvatermők kertje írása közben sokat jártak a fejemben Kundera és Tolsztoj, Nádas Péter és Weöres Sándor, Jelinek meg García Márquez, Füst Milán, Kosztolányi, és persze Joyce Carol Oates, Sylvia Plath, Ottlik Géza, és a legeslegtöbbet Esterházy Péter szövegei. Az ő könyvei amúgy is mindig, mindenkor. Idézem a mondatait a hétköznapokban, a legegyszerűbb, legbanálisabb helyzetekben is, hol lehivatkozom, hol egyáltalán nem, biztonságot ad, ha úgy tetszik, szavatol a saját biztonságomért. Nehéz egy magamfajtának válogatni ilyenkor, hiszen ott szól a fejemben az a rengeteg szerző, mondat, történet, amit elolvastam, írtam róla, tanítottam éveken át… így talán egyszer ösztönös, máskor tudatos, hogy kitől mit idézek… Csodálom köztük azokat, akik a kimondás erejében hisznek és azokat is, akik meg az elhallgatáséban. A Zárvatermőkben igyekeztem a legtisztább hangot megtalálni, sallangmentesen és szikáran akartam beszélni a testről. A test szakralizálása, birtoklása, áldozatként felmutatása és elrejtése, vagy akár a felbomlása, bűzös rothadása, az erről való gondolkodás és beszéd mind azt mutatja meg, ahogyan érzékeljük a világot, magunkat, a másikat és igen, még magát a transzcendenst is. Csodálatos a Hrabal könyve, az Egy nő, ezért én egyébként is sokat gondolkodom ezekről, de az Anna Kareninán és A zongoratanárnőn, a Száz év magányon meg A pátriárka alkonyán is jár az agyam. Ezeket a könyveket sokszor el is olvasom. Egyébként pedig mindig izgatott a test ábrázolásának lehetősége. A romlékonysága, a szépsége, a sebezhetősége, és a róla való beszéd Foucault-tól, Kristeván és Butleren át mondjuk Merleau Pontyig.

PRAE.HU: Sok tabut érintesz és mutatsz fel nyíltan a történeteidben, teszed mindezt egy közeli és határozott hangon, kertelés és félrenézés nélkül. Mindig ilyen evidens volt számodra, hogy ez az az írói nyelv, amin meg fogod szólaltani egyszer az elbeszélőidet? 

Azt hiszem, igen. Evidens volt. Így akartam. Amíg E/3-ban írtam, tulajdonképpen „róluk”, és akkor még nem „őket”, addig könnyebb volt, mert nem volt hangjuk, csak arcuk, testük, történetük, múltjuk. Aztán ahogy meg kellett szólaltatni őket, muszáj volt vállalniuk önmagukat. Ez minden szereplőnél más és más lett, ez az önfelmutatás. Aztán persze talán az elbeszélő bátrabb, határozottabb lett, és nem kertel, amikor a fájdalmáról, mondjuk a vetéléséről beszél, egy másik figurám meg szemérmesebbnek tűnik, pedig egyáltalán nem az, csak szenvtelen, nem tulajdonít nagy ügyet a veszteségnek, kikapartatja a magzatát, aztán rágyújt, lezuhanyoz és csak nézi a férjét a sötétben, aki mit sem sejt arról, hogy magára hagyja a feleségét a döntés pillanatában, aki meg azzal védekezik, hogy nem csinál nagy ügyet a dologból. Így aztán az abortusz után lehet menni aludni. Másként fogalmaznak ezek a figurák, és másként is éreznek. Az olvasóban történik meg valójában a sztori, az ő fejében és szívében születik meg a megértés. Hogy vajon egy férfi vagy egy nő miért dönt így vagy úgy, miként lehetséges, hogy egyik szisztematikusan a vesztébe fut, vagy, hogy nem képes a boldogság megélésére, mert nem tudja, mi lehet az, nem ismeri fel, hiszen nincsen mintája a szeretetről.

PRAE.HU: Zavarba ejtő ez a sok én, ez a sok egyes számú mondat, sok-sok egyes számú tapasztalat. Az olvasónak sem hagysz teret félrenézni, kikapaszkodni a medence szélére a fájdalmak hullámaiból. Nem féltettél minket? Tudatos volt ez a szintű berántás és rabul ejtés?

Van Kern Andrásnak egy filmje: a Sztracsatella, ott Eszenyi Enikő, a szerető elmegy Udvaros Dorottyához, a feleséghez, aki egy fogász. Miután ez a fogász megtudja, hogy a férje szeretője ül ott nála a székben, nem fejezi be a beavatkozást, és amikor a szerető reklamál, hogy akkor most így hagyja a kifúrt fogát, és nem tömi be… Udvaros azt mondja neki: Fájjon magának is valami! Szóval nem, nem féltem az olvasót. Ha fájni kell, hadd fájjon! Mondhatnám nem túl barátságosan: Fájjon neki is valami!  Ez persze csak provokáció. Nyilván hatni akartam az olvasóra, de amikor ír az ember, nem foglalkozik azzal, ki és mit mond majd a munkájára. Nem az olvasóra gondol, hanem a szövegre. Amikor egy szöveg készül, átírom, szerkesztem, húzom, és a szerkesztő is dolgoztatja a szerzőt, de mindig a szöveg az első. Hogy jó legyen, hogy a lehető legjobban sikerült állapotában jusson a nyomdába. Sok érdekes visszajelzést kapok. Írnak, hívnak, bemutatókon mesélnek, hát eszerint igazad van: nem hagyom félrenézni őket, vagy ahogyan ilyen szépen megfogalmaztad, kikapaszkodni őket a medence szélére. Nincs idő. Ez a könyv olyan lett, azt hiszem, ami magával sodor, letaglóz. Van, akinek túl sok, jobban fáj, másoknak kevésbé. Nyilván az fogja elolvasni, aki bírja, hogy átrohan rajta egy csorda. Leírták már a könyvemről, hogy női regény. De persze nem az. Nincs is ilyen, szerintem. A férfi olvasók, különösen az idősebb férfiak megdöbbentő dolgokat mondanak róla. Átgondolják ugyanis, azt hiszem, a saját életüket, lányaikkal, és szeretőikkel, sőt még az anyjukkal átélteket is. Mert ez nem egy női regény, keményen jelen vannak benne a férfiak is. Akkor is, ha a figurák maguk súlytalanok néhol. Ha valaki nem beszél, nem cselekszik, nem vesz részt az eseményben, az is cselekvés. Ha egy női hang mondja el a történetét, ott szól mögötte a férfié is. A hallgatás is hang. A csendé. Borzasztó súlya van ugyanis a hallgatásnak, a kivonulásnak, a részvétlenségnek. A berántás tehát tudatos, a rabul ejtés talán kegyelmi állapot.

PRAE.HU: Sok a zenei betét, a különféle előadókra utalás. Zalatnay Cini, Szécsi Pál, Cseh Tamás, Edith Piaf. Hogyan kapcsolódnak ezek a fősodorhoz? Kik ők neked vagy elbeszélőidnek? 

Talán tudom, mit szeret enni, és milyen zenét hallgat szívesen egy szereplőm, még akkor is, ha ők szövegnők és szövegférfiak. Emília szenvedélyes dohányos, imád öltözködni, Mária viszont nem nassolós, és a ruhák sem érdeklik. Azt gondolom, sokat tudok róla. Hogy egyiknek hol kéklik át az ér a bőrén, miként viselkedik egy helyzetben, milyen ruhát húzna, ha moziba megy, és milyet, ha randira, de mégsem így van ez. A mondatai érdekelnek és a mondatai mögött ott zúg az óceán, benne minden általa elolvasott könyv, film, amit megnézett, és a zene, amit a fejében dúdol, amikor altatja a gyereket, hámozza a krumplit, vagy, hogy a férfi szereplőkről is essen szó: esti edzésen belerúg a labdába, vagy vagányságból ellop valamit a boltból. Zalatnay dalai sokat jelentenek nekem, mert anyám kedvence volt, így aztán éjjel-nappal őt hallgatta és énekelte, fújom az összes dalt, az egyik szereplőm is így tesz. Most is szeretem hangosan hallgatni a kocsiban, de Stinget és Edith Piafot is. Azt hiszem, a legerősebb embléma a könyvben: Santana, aki az apa kedvence, ő kellett, a gitárja miatt, hiszen Misu gitározik, meg a Boss (Bruce Springsteen), aki meg Andrisé, ő az, aki mutatványos lesz a könyvben. Ő Amerika és a szabadság hangja a könyvemben. Nekem majdnem mindegyikük kedvencem, ismerem a dalaikat, a Boss lemezeire vezetek reggelente Szombathelytől Kőszegig, néha Barry White bömböl, máskor meg a Harmonia Caelestist hallgatom hangoskönyvként. A szereplőimről is sokat elmond nyilván, milyen zenét hallgatnak. Az anya az utolsó fejezetben szerelmi vallomásként ordítja a világba, hogy „Várlak még, ahogy a nap fényét tavasszal hívja az eső és a reszkető virág.” Azt üzeni ez a dal, szerintem, hogy bármilyen rohadt is az élet, bármennyire is elveszítettük egymást, elcsattant pár pofon, megcsaltál, kisemmiztél, még mindig szeretlek. Ezt nem kell az olvasónak elmagyarázni, mert ezek a dalok annyira ismertek, hogy mindenki érti. Vagy van emléke róla. Szereti, vagy ki nem állhatja. Ha meg épp nem ismer egy Charlie Parker-nótát, vagy egy régi olasz slágert, az sem baj. Nincs tudományos jelentősége a figurák megértése szempontjából, hiszen néha ők sem értik saját magukat, némelyik meg pláne zsigerből, az ösztönei legmélyéről cselekszik. Egy barátnőm, akivel együtt jártunk egyetemre, rám írt a neten, hogy hetek óta azokat a dalokat hallgatja, amiket a Zárvatermők kertjében olvasott, és volt olyan, amit még sose hallott, de tetszik neki. Kíváncsi volt rá, mit hallgat az Andris nevű szereplőm, vagy a dementálódó nagymama az öregek otthonában. A slágerek, dalszövegek részei annak a szöveguniverzumnak, amelyben ezek a figurák, és mi mindannyian jövünk-megyünk sok-sok évtized óta.

Borító

PRAE.HU: Utolsó kérdésként pedig visszaugranék a könyv elejére. A cím is, a borító is erőteljes motivikát jelez – a természet jól működő valóját idézi fel. A szövegeid mégis minduntalan a diszfunkcionáló testekre, testkapcsolatokra futnak ki. A kert tere egyszerre hívja elő a virágzást, a termékeny anyai öl képzetét és a temető sivár bekerítettségét. Még mi mindent rejt számodra ez a cím és kép?

A könyv címe eredetileg kevésbé jelentéses volt: Mindenki így él volt a munkacím. Ez a mondat el is hangzik a regényben. Az apa mondja halála előtt, magát védve ezzel, hogy hát ő is rossz apa volt, egy gyenge jellem, de hát ez van, mert más is az. Az eredeti cím sem a kiadóm, a Kalligram vezetőjének, Mészáros Sándornak, sem Júliának nem tetszett igazán, talán még nekem sem. Rengeteg – rossznál rosszabb – címvariációnk volt. A Zárvatermők nekem jutott eszembe, és családi segítséggel forrasztottam hozzá a kertje szót. Bár féltem, hogy ez a kert szó túl erős kép, mindenféle képzeteket társítanak hozzá, nem is beszélve az irodalmi előképekről. Titkos kertA varázsló kertje stb. De sikere lett. Szerették. A kritikákban, tanulmányokban, cikkekben kiemelték pont ezt a sokféle olvasási lehetőséget. A zárvatermők szó nyilván utal a platánra, a magzatra, minden olyan motívumra, amely erős jelként tematizálódik a könyvben. Igen, és nagyon jól látod, a természet jól működik, hogyan lehet akkor, hogy a test – és benne a lélek – meg nem. Hát ez az óriási titok, amiről olyan keveset tudunk. Hogy az ember miért tesz néha olyan dolgokat, amelyeket valójában nem akar megtenni? Miért köt olyan alkukat, amelyeket nem kellene megkötnie? Az emberi érzelmek irracionalitásáról szól ez, ami nekem személyesen is rengeteg fejtörést okoz. Hogy ha az életben megvan a szép körforgás, a ciklikusság, a virágzás és az elhalás ideje, az emberi cselekedetek vajon miért ilyen értelem nélküliek néha. A természetben rend van, igen. A kertben is. Nekem a kert egyszerre jelenti a biztonságot nyújtó édent és az elvágyódást onnan. A bizonytalanba. A kíváncsiságot, a keresést, a megértés vágyát. Az elrugaszkodás helyét, ahonnét el lehet indulni a kalandok felé, a tudás felé, az élet felé… Mint ahogyan ez a kép ezt jelentheti sokezer, és millió olvasónak szerte a világon. Ez a kert persze egy vitális környezet, ezzel a viharvert családfával, amelynek tagjait megismerhetik, akik elolvassák a könyvemet, és talán megérthetnek belőle valamit, amiről addig talán nem is gondolkodtak.

Fotók: Zergi Borbála

nyomtat

Szerzők

-- Mosza Diána --

Az ELTE irodalomtudomány doktori iskolájának doktorandusza. Kiemelt kutatási területe a vizuális narráció és a testpoétika, korábban Ottlik Géza Iskola a határonjával foglalkozott. Jelenleg a narratológia és a test összefüggései állnak érdeklődése homlokterében, mellette pedig igyekszik képben lenni a kortárs magyar lírában és prózában. 


További írások a rovatból

Mi köze mindehhez Nádas Péternek?
Kovács Dominik és Kovács Viktor Lesz majd minden című regényéről
Roy Jacobsen: A láthatatlanok című regényéről
irodalom

A Jelenkor Kiadó új költészeti kiadványainak bemutatója

Más művészeti ágakról

art&design

Megnyitószöveg KristofLab Still Life című kiállításához
art&design

Enyedi Zsolt a Szófiai Liszt Intézet rezidenciaprogramján rendezett kiállításáról
gyerek

Családi program 2024. június elsején


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés