A Nemzeti Filmintézet Inkubátor Programjában támogatást nyert Valami madarak című film 2023. december 14-e óta megy a magyar mozikban, a Mozinet forgalmazásában. A kilencvenperces nagyjátékfilm az idősgondozás és a magány témáit állítja középpontba az otthonba kerülő Béla (Szacsvay László) és a tinédzser Zoé (Kizlinger Lilla) barátságán keresztül.

PRAE.HU: A decemberi mozibemutató öt év munka gyümölcse, tehát öt éve foglalkoztok a témával. Mi volt, ami megérintett titeket, és mi az oka annak, hogy kitartottatok a projekt mellett ennyi időn át?

Hevér Dániel: Van személyes indíttatása a történetnek. Láttam a nagymamáimon, hogy milyen nehéz megöregedni. Sem a szüleim, sem én, sem maguk a nagyszüleim nem találtak megoldást arra, hogyan kellene kezelni azt, amikor egy idős embernek segítségre van szüksége. Ott állsz széttárt karokkal, és nem tudod, hova fordulj, mert társadalmi szinten sincs válasz a kérdésre. Amikor megszületett az ötlet, tehát Béla és Zoé karakterei, valamint az idősek otthona mint helyszín, onnantól ez nagyon erős alapként szolgált. Aztán már csak a történetet kellett jól alakítani: mire fókuszáljunk, milyen legyen a többi karakter, mi történjen az otthonban? Az öt év inkább arra kellett, hogy megteremtsük a filmhez a finanszírozást.

PRAE.HU: Az ötletet a MIDPOINT Feature Launch keretein belül is fejlesztettétek, a pitchért fődíjjal jutalmazott titeket a zsűri. Onnan egyenes volt az Inkubátor Programig az út?

Kertész Zsanett: 2018-ban jelentkeztünk a MIDPOINT-ra, 2019-ben vettünk részt az éves programon és pitcheltük ennek zárásaként a filmtervet a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon. Utána pályáztunk többször is a Filmintézethez, meglovagolva a workshop sikerét, de akkor nem jártunk sikerrel sajnos. Kétszer-háromszor is beadtuk a tervet, teljes játékfilmes költségvetésre, illetve tévéfilmes formára is. Végül a 2021-es, 6.0-ás Inkubátor Programban fogadták el, akkor megkaptuk a támogatást. Hosszú idő volt, ez az öt év sok lejtmenetet foglal magában. Sok a nehézség, amíg végigcsinálod. De kitartasz, mert van annyira fontos.

Jelenetkép a filmből

PRAE.HU: Milyen tapasztalatok van az Inkubátor Programban való részvételről?

H. D.: Jó élmény volt, ez egy fontos kezdeményezés: külön világ a Filmintézeten belül, amely csak az első filmekkel foglalkozik. Különösen szerettem, hogy átlátható rendszer volt, amikor mi pályáztunk és pitcheltünk. Tartották a szakmai keretet, nem akartak beleszólni, hogy milyen legyen a film, nem próbáltak változtatni rajta, nem próbáltak kihúzni belőle, szabad kezet kaptunk.

K. Zs.: Az elkészült filmek igazolják, hogy ez a program miért volt jó, amíg függetlenül és átláthatóan tudott működni. Azt gondoljuk, hogy ez az összeg, amelyet biztosítanak az első nagyjátékfilm elkészítéséhez, igenis megfelelő: a Filmintézetnek játékpénz, nekünk, kezdő filmeseknek pedig óriási lehetőség.

PRAE.HU: Milyen módszerrel tártátok fel az idősgondozás szociális hátterét?

K. Zs.: Az idősek helyzete régi-új szinten probléma a fejlett társadalmakban. Keleten, főleg Japánban teljesen más pozícióban vannak. Ott még tart az a felfogás, hogy ők a bölcsek, akikhez tanácsért megyünk, fontos részei a világnak, amelyben létezünk. Nálunk nem ez az általános felfogás. Fontos volt, hogy minél hitelesebben, autentikusabban tudjuk bemutatni ezt a világot. Ezért a forgatókönyv-fejlesztés során felkerestünk otthonokat, hogy a mindennapokat megismerhessük. A Máltai Szeretetszolgálatnál majdnem egy teljes évre befogadtak minket, a napi programokban is részt tudtunk venni, láttuk, hogyan bontakoznak ki a legegyszerűbb szituációk. Jó kapcsolat alakult ki velük, sokat tanultunk az idősek és a gondozók, ápolók életéről is.

PRAE.HU: A filmbeli otthon inkább bentlakásos idősklub hangulatát kelti. Nem látunk elfekvő részleget, kórházi ágyakat, nem látunk demens embereket. Hogyan tudtátok meghúzni a határt?

H. D.: Minket éppen az a határhelyzet érdekelt, amikor egy korosodó embernél felmerül, hogy talán segítségre szorul. Hogy éli meg ezt ő maga, és hogy éli meg a családja, a környezete, akkor, amikor a helyzet még nem egyértelmű. A filmben Béla állapotán nézőként is elgondolkodunk. Vajon mi lenne a legmegfelelőbb megoldás a számára? Azt akartuk elérni, hogy erről többet beszéljünk, többet gondolkodjunk.

Jelenetkép a filmből

PRAE.HU: A filmben markáns szempont magáé az „alárendelté”, Béláé. Zoén, a tinédzserlányon kívül, akibe alkoholista, boldogtalan anyja kapaszkodik, senki sem áll Béla mellé. És bár ugyan Béla barátkozik bentlakó sorstársaival is, a bürokratikus adminisztráció és a megfásult személyzet közegében ők ketten, Béla és Zoé egymásra támaszkodva próbálnak boldogulni.

H. D.: Fontos volt, hogy Béla és Zoé jól tudjon kapcsolódni egymáshoz, aminek feltétele volt, hogy lássuk, mennyire magányosak a saját világukban. A környezetet valóságosan próbáltuk megmutatni, nem akartuk egyik irányba sem elbillenteni a mérleg nyelvét.

K. Zs.: Első ránézésre azt gondolnánk, nem lehet ennyire távol egymástól két karakter, egy idős férfi és egy fiatal tinédzser csaj. De a karakterek esszenciája azonos: teljesen kívülállók a környezetükben, bonyolult a kapcsolatuk a családjukkal. Ebben hasonlítanak, ez hozta össze ezt a két embert.

H. D.: Mátén (Valcz Péter alakítása), Béla fiának karakterén keresztül is inkább azt akartuk bemutatni, hogy nincsen egyetlen igazán jó megoldás. Ő maga is felvillant különböző opciókat, hogy mit lehetne csinálni. Remélem, hogy azt is látják a nézők, hogy Máté nem egy gonosz gyerek, aki nem törődik az apjával, és beküldi az otthonba. Máté aktívan keresi a megoldást – kiadni az apa lakását? ápolót felvenni mellé? elvinni Németországba magukkal? –, csak nincsen erre egy konkrét jó válasz.

Werkfotó, a képen Hevér Dániel, Kertész Zsanett és hátul Dreissiger László producer látható
(Fotókredit: Domokos Norbert)

PRAE.HU: Ezzel azért vitatkoznék. Amikor Máté, apja tudtán kívül, kipakolja annak lakását, aki vágyik oda hazamenni, és gondolataiban számára ez az egyetlen menedék, ennél szerintem nagyon kevés embertelenebb dolgot lehet megcsinálni hozzátartozóként.

K. Zs.: Ez sokkoló pillanat. Főleg Béla szempontjából. Ő még reménykedik abban, hogy kijuthat az otthonból és visszaköltözhet a saját lakásába. Mikor Zoé kíséretében hazamegy, és látja a kipakolt lakást, ennek a lehetetlenségével szembesül. Valóban nem ez Máté csúcspontja a történetben, nem ekkor szeretjük a legjobban. De ha a különböző karakterek nézőpontjába helyezkedünk, látjuk, hogy Máté ekkor máshol tart a helyzetről való gondolkodásban, mint Béla. „Apa már az otthonban lakik, megy tovább az élet.”

H. D.: Nekem az az érdekes Mátéval kapcsolatban, hogy a közönségtalálkozókon mennyire másként és másként értékelik őt. Van, aki szerint Máté gonoszabb Voldemortnál, más pedig kifejezetten pozitív karakternek érzékeli, aki megpróbál az apjáért mindent megtenni. Nekem ez azt jelenti, hogy eltaláltuk a középutat.

PRAE.HU: Az a valóságban is így megy, hogy egy idősotthonba beköltözve nem rendelkezel többet magad felett? Tehát lemondasz az önrendelkezésről? A vagyonodról? És még szabadon sem mozoghatsz?

K. Zs.: Az intézmény felelősséggel tartozik a bentlakók biztonságáért, mert számonkérhetők, ha történik valami az idős emberekkel, a bentlakókkal. Valóban léteznek ezek a papírok, ezek a formanyomtatványok, hogy az intézmény felel az életükért, épségükért. A gondozóknak muszáj figyelemmel kísérniük, hogy mi történik velük. Különböző otthonok léteznek abból a szempontból, hogy mennyire engedik ki a lakókat egyedül, ez az emberek állapotától is függ. Amit mi bemutatunk a filmben, hogy Béla kísérővel mehet ki, ez elég gyakori szituáció. A vizsgálat, amelyet Béla szeretne elérni, az is valóságos. Kérdeztük idősotthonokban, előfordulhat-e, hogy valaki azt mondja, haza akar menni. Elmondták, hogy ennek az a folyamata, hogy igazságügyi szakértők, pszichológusok és orvosok előtt kell bebizonyítania, tényleg képes önállóan élni. Nem gyakori, hogy valaki ezt a végtelenül bürokratikus utat végig tudja járni.

Werkfotó, a képen a Zoét alakító Kizlinger Lilla
(Fotókredit: Juhász Péter)

PRAE.HU: Milyen volt együtt élni ezzel a problémával öt éven át?

H. D.: Amikor dolgoztunk rajta, azt éreztük, hogy a problémával, a kérdéssel sokan tudnak azonosulni. Saját, személyes történeteket meséltek nekünk. Sokan szembesülnek ezzel a kihívással előbb-utóbb, mert eljutnak ebbe a korba a szüleik, nagyszüleik, csak nem beszélnek róla. Egyedül maradnak a dilemmával, pedig fontos lenne nyíltan beszélni róla, sokat segítene, ha lenne róla társadalmi diskurzus. De nekem nem volt nehéz ezen dolgozni. Nem visel meg érzelmileg, mert a szakmai oldalát látom. Van egy téma, ami fontos. Hogyan lehet ebből a legjobb filmet csinálni, ez érdekel. Ha nem tartanék tőle távolságot, nem tudnám megcsinálni a filmet.

K. Zs.: Engem megviselt. Íróként ez más. Szeretek a karakterek helyzetébe a lehető legjobban belehelyezkedni. Nem csak Béláról van szó, Zoéról is. Ki kell nyitni magadban félelmeket és szorongásokat ahhoz, hogy megértsd ezeket a szituációkat. Azóta sokkolóbb gondolkozni az öregedésről, vagy arról, hogy az emberek mennyire magányosak, a tinédzser Zoé is. De ezek jófajta nehézségek, előre viszik a történetet, a fejlesztést.

PRAE.HU: A filmnek nincs egyértelmű happy endje, pedig akár az is lehetett volna. Miért?

K. Zs.: Próbáltunk olyan helyzetet bemutatni, amely közel áll a valósághoz. Volt, aki azt kérdezte, mi lett volna, ha Béla és Zoé beköltöznek Béla lakásába. Gondolati szinten el lehet vele játszani, de a valóság az, hogy tarthatatlan állapot jött volna létre. Zoénak sem feladata, hogy Bélát ápolja. Inkább arra akartunk fókuszálni, hogyan lehet az elengedésig eljutni Béla részéről.

H. D.: Nekem fontos, hogy valódi, őszinte lezárása legyen a sztorinak. És az is, hogy Béla részéről ez ne csak lemondás legyen, hanem elfogadás. Az egész film azt kutatja, el lehet-e jutni arra a pontra, hogy kimondjuk: „megöregedtem, most már segítségre szorulok”.

PRAE.HU: Szacsvay László és Kizlinger Lilla emlékezetes párost alkotnak a vásznon. Hogy találtatok rájuk?

H. D.: Mindkettejüket a szereplőválogatás közben találtuk meg. Amikor az Inkubátor-pitchre készültünk, még nem gondolkoztunk azon, hogy kik játsszák a szerepeket, mert nehéz úgy mélyen benne lenni egy filmben, hogy nem tudom, elkészül-e. Konkrét dolgokra akkor szeretek gondolni, amikor már tudom, hogy biztosan lehet forgatni, és ilyen konkrétum a színészválasztás is. Hosszú folyamat volt a szereplőválogatás, de amikor először láttuk együtt Szacsit és Lillát, azonnal tudtuk, hogy szuperek lesznek.

Jelenetkép a filmből

PRAE.HU: Az idősotthon lakóit színészek játsszák. Felmerült, hogy idősotthonban lakó színészekkel forgassatok?

H. D.: Aki a valóságban idősek otthonában lakik, az nincs olyan állapotban, hogy forgatni lehessen vele. Egy forgatás fizikailag és lelkileg is megterhelő. Nagy kihívás volt olyan színészeket találni, akikről elhisszük, hogy idősek otthonában laknak, de fittek annyira, hogy tudják vállalni a forgatás nehézségeit. Amikor forgattunk, a COVID-járvány jelentős veszély volt még. Hamar eldöntöttük, hogy nem szeretnénk valódi idősek otthonába bemenni és veszélyeztetni az ott lakókat, ezért saját díszletet rendeztünk be.

K. Zs.: A teasert az Inkubátor pitch-hez a Máltaiaknál forgattuk, ott igazi idősotthonlakók vannak a háttérben. Az ő esetükben a rokonaikkal kell egyeztetni, hogy szerepelhetnek-e. Úgy voltunk vele, hogy megpróbálunk színészeket találni. Sikerült. Sokan közülük szinkronszínészek, a hangjukról lehetnek ismerősek.

PRAE.HU: Hogy érzitek magatokat most, hogy elkészült és mozikban a film?

H. D.: Öröm, hogy elkészült, hogy láthatják az emberek. Jó, hogy hat rájuk, hogy beszélnek róla. Fura elengedni egy projektet, hiszen évek telnek el úgy, hogy csak mi tudunk róla. És most már nemcsak a miénk, hanem mindenkié, aki megnézi. Nehéz érzés. De ez ilyen. Reméljük, hogy fesztiválokra is eljut.

K. Zs.: Reméljük, hogy sokféle beszélgetést indít el, és lesz utóélete. Ha minden jól megy, belevágunk a következőbe is. Ötletünk mindig van. Dolgozunk is rajta, talán nem öt évig fog tartani, hogy elkészüljön.

Borítókép: werkfotó Hevér Dánielről és Kizlinger Lilláról, készítette Domokos Norbert

Képek forrása: Mozinet