Az Opus jazzklub gondosan kitalált, disztingvált közegébe megérkezett a Decolonize Your Mind Society összeállítása, és felszabadította a nagyteremből egy kis nagyvilágiságra vágyó, púderillatú letévelygőinek az elméjét, és ha már ott voltak, rögtön a zsigereit is. Aki ismeri az Opust, tudja, milyen hangulata van a színes ledlámpákkal megvilágított, fa borítású, trendinek szánt jazzpincének, ahol épp szólt valami hangulatfestő lounge zene, amíg vártuk, hogy megérkezzen ez a hat álarcos baltás gyilkos.

Feltűnő maszkjaikkal az egyértelműen vizuálisan is hatni akaró formáció szótlanul beballagott, betántorgott, mint vészjósló, furcsa földönkívüliek, és szépen lassan elkezdték felzabálni a manírjainkat. Ugyan zakóban, félcipőben ültünk a rozé bor, meg a cézár saláta mellett, valójában egy Fővám téri titkos átjárón keresztül bújtunk be egy föld alatti lebujba, ahol amfetamint osztanak a vécé mellett, és a füstben mindenki izzadva hajlong erre a zajhalmazra, ami a srácok hangszereiből előszivárog.

A motívumokat általában a gitár (Szabó Bálint) vezeti, mintha egy óvodás próbálgatná az éppen csak kezébe kapott rosszul (?) hangolt hangszert, apa felvette videóra, és 22 évvel később, jópár joint és néhány diploma után, életközepi válsága közepén az egykori óvodás megtalálja a felvételt, és elhatározza, hogy megcsinálja azt, amit akkor még nem tudott, azóta meg nem mert, megfogalmazza a legbelső, legegyszerűbb érzéseit, nem is a saját érzéseit, hanem azt, ahogy az univerzum megszólal benne, unásig ismételve a néhány hangból alló egyszerű dallamot, elmosva minden részletet, és határt, megszüntetve a színeket, mert csak egy egyetemes fehér fény van, egybemosva mindannyiunk lelkét.

A basszusgitáros (Hock Ernő) nem tudom, mit játszott (nyilván vastag, szőrös alapot adott a többieknek), csak arra emlékszem, hogy torokhangú üvöltések törtek fel belőle, és úgy izgett-mozgott, dobolt, mint egy izgatott autista (amit imádtunk!). Volt egy billentyűs (Pozsár Máté), aki bolygóközi effektekkel teremtett hangulatot, semmilyen dallamra nem emlékszem (na jó, de), volt viszont minden más. Semmilyen énközpontúság nem vehette rá, hogy kimozduljon a tökéletes harmóniából. A dob (Porteleki Áron), a dob az néha hatalmas rock and roll volt, azt leszámítva, hogy a kettőnégyet hiába is kerestük volna, voltak viszont végetörött, lehetetlen lüktetésű sorok, amiket csak egy darabig számolgattam, meg egy olyan dobszóló, amikor elfelejtettem, hogy dobot hallok. Vagy hogy zenét.

Két fúvós telítette még a (disz)harmóniákat. Ritka kincsként a sok kataton kántálas közepette a tenortól (Kováts Gergő) egy darab, de annal szívbemarkolóbb szólót kaptunk (meg kell becsülni), a másik nádat (Váczi Dániel) meg nem is említem, mert olyan hangszer NINCS IS! (Nem viccelek, a zenész találta ki).  

Indián hordák énekelnek és ordítanak, miközben a felhőkarcolókkal teli városokban kergetnek egy csapat éhező patkányt az autók és buszok között, erdők harsannak fel, a végtelen tenger morajlik, és szikláknak veri magát, acélkohók, szeméttelepek mindenütt, olyan absztrakt egyvelege ez mindennek összehányva, mintha valami mesterséges intelligenciába beletáplálták volna az összes létező zajadatot a földön (és azon túl), hogy aztán szokatlan, semmihez sem hasonlítható, értelmetlen egységgé kovácsolódjon, amilyet még sohasem hallottál, de mégis belülről ismered minden hangját.

Nem tudom minek ücsörögtünk ott székeken, mikor kiabálva, sáros mezítlábbal kellett volna hajlonganunk az ősi ritmusra, feltépni egymás húsát, zabálni, táncolni, repülni, meghalni. Mit kerestek ezek a lények vajon egy fizetős jazzklubban, mikor egy elhagyott raktárépület omló kulisszái előtt kellett volna csöndben bámulniuk, ahogy a hallgatóság összeverekszik az illegális, titkos „rendezvény” miatt, a holding cég által odavezényelt szekusokkal, akik mégis csak szolgálatot teljesítenek, de akik, miután a közönség elkezdte megenni a főnököt, csak legyintve annyit mondanak, hogy „haggyad a gecibe robi, nem ér annyit”. Az Opusba különben sem fért volna be a füstgép, meg a pirotechnika, meg a lézershow, meg a könnygáz, amit ez a szeánsz abszolúte megkívánna.

De félreértés ne essék, ezek a fölénk tornyosuló félistenek nem óvodások, nem huligánok, hanem úgy amúgy a magyar jazzélet aktív, többé kevésbé (sajnos inkább kevésbé) elismert zsenijei, nem csokornyakkendős big band zenészek (akiket szintén imádok!), sznoboknak adva elő a kikényszerített slágereket, hanem olyan éhező hősök, akik széllel szemben pisálnak, ha kell, és meghajlítják a teret.

A DYMS ozora trip, a DYMS a kód, a DYMS intellektus és ösztön, a DYMS véres zsigerek, a DYMS drog, metál, jéghegy, mező, energia, őserő. Hat totemje zord, néma szoborként áll a színpadon, előttünk, mint leigázottak előtt, és nem hajlanak meg semmilyen kitörő tapsviharnak. Leigáznak, kizsigerelnek és felszabadítanak. Minden más olcsó képmutatás.

Honlap: https://decolonizeyourmind.net

Fotó: Szeles András