bezár
 

film

2024. 04. 06.
A testőröktől a mediátorokig
A 14. Frankofón Filmnapokról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az idei évben 14. alkalommal válogathatott a közönség a legújabb frankofón filmekből, amelyeket ezúttal főleg a Frankofón Filmnapoknak kezdetek óta otthont adó Uránia Nemzeti Filmszínházban, valamint kiegészítő helyszínként a Francia Intézetben vetítettek. A Filmnapok két kiemelt vendége Jean-Bernard Marlin és Anna Luif rendezők voltak, de Marlint főszereplője, Oumar Moindjie is elkísérte, a vásznon pedig akár Romain Duris-vel, Vincent Cassel-lel, Eva Greennel, Catherine Deneuve-vel, Léa Seydoux-val és Virginie Efirával is találkozhattak a nézők. A február 28-tól március 10-ig tartó budapesti vetítéssorozat később vidéki városokban folytatódott.

A programba huszonnégy alkotás került. Több közülük már nemzetközi filmfesztiválokon is sikeresen szerepelt, illetve ebben az évben is jellemző volt a műfaji sokszínűség, a paletta a dokumentarista munkáktól az animációkon át egészen a fantasztikus műfajkeverékekig terjedt.

A 14. Frankofón Filmnapok ezúttal is a Frankofón Fesztiválon belül kapott megérdemelt helyet, bemutatva a frankofón országok filmes aktualitásait. A Franciaországból, Belgiumból, Kanadából, Görögországból, Romániából, Svájcból és Tunéziából érkező ritkaságok között több fesztiválsiker és díjazott alkotás szerepelt, illetve mint azt az utóbbi években megfigyelhettük, az egyébként is színes és színvonalas program a műfajok tekintetében egyre összetettebb.

Az állandó résztvevő vígjátékok, drámák, romantikus és bűnügyi filmek mellett egyre nagyobb szerepet kap a fantasztikum, így idén megjelent a katasztrófafilm (Just Philippot: Sav), a biohorror (Thomas Caillet: Mutánsok) és a kevert műfajú sci-fi (Bertrand Bonello: Vadállat), illetve a fesztiválra ellátogatott Jean-Bernard Marlin Salem című, alapvetően egyéni és társadalmi történetet feldolgozó drámáját is áthatják a fantasztikus elemek. A furcsa témák és műfajok kuriózuma mellett több olyan alkotást láthattunk, amelyekben a romantika vagy a dráma is szintet lépett. Így tett Kaouther Ben Hania Négy nővére, mely a fikció és a dokumentum keveredésével válik a néző szeme láttára metafilmmé, Stéphane Brizé Őszi sanzonja, mely a keserédes romantikát helyezi letisztult, klasszikus alapokra, Luc és Jean-Pierre Dardenne Tori és Lokitája, mely objektív stílusban is a legszemélyesebben képes mesélni, illetve a fesztiválon szintén részt vett Anna Luif Liv S. szerelmei című filmje, mely megújítja, személyesebbé teszi a ledér francia nő sztereotípiáját.

Mint minden évben, most is készítettünk egy filmválogatást, amelyben változatosan szerettük volna érzékeltetni a Frankofón Filmnapok idei fő irányvonalait, és így átadni a számunkra legemlékezetesebb alkotások élményét.

Léa Domenach: Bernadette – A főnökasszony

 

Klasszikus nyitány – Martin Bourboulon: Les trois mousquetaires: Milady / A három testőr: Milady

Igazi francia klasszikussal, az Alexandre Dumas-regényből adaptált A három testőr: Milady (Les trois mousquetaires: Milady) című akció-kalandfilmmel nyitott a 14. Frankofón Filmnapok. Martin Bourboulon epikus szerkezetű, festői látványvilágú folytatásfilmje – melynek első részét, A három testőr: D’Artagnant tavaly mutatták be – hősies, nagy ívű stílusban kezdte meg a fesztivált, emellett egyedinek is számított, mert hasonló műfajú, stílusú film idén nem szerepelt a programban.

Bourboulon témájában, szellemiségében hagyományőrző, ám modern eszközökkel, időszerű gondolatokkal kiegészített látványmozija olyan francia és nemzetközi hírességeket vonultat fel, mint Vincent Cassel, Romain Duris, Louis Garrel, Eva Green vagy Vicky Krieps, akikkel igen széles közönséget lehet moziba csábítani. A két rész különös érdeme azonban nem a sztársereg vagy a professzionalitás, hanem inkább az, hogy A három testőr: D’Artagnan és A három testőr: Milady – a sok amerikai adaptáción túl – végre tényleg francia alkotó munkája. A Frankofón Filmnapokon kapott kiemelt helyét az irodalmi klasszikus mozivásznon visszaszerzett „franciasága” mellett indokolhatja még, hogy Bourboulon mindkét rendezése egyszerre szól a kasszasikerek és a szerzői filmek kedvelőinek, de egyben ez volt A három testőr: Milady premier előtti vetítése is. Hiányérzetünk mindössze azért maradhat a film láttán, mert megelégszik azzal, hogy korrekt módon elkészített, szerzői kreativitásáról lemondó adaptáció marad. (Bemutató dátuma: 2024. március 7.; Forgalmazó: Fórum Hungary)

Martin Bourboulon: A három testőr: Milady  - (c) Ben King

 

Formajáték és családtragédia Tunéziából – Kaouther Ben Hania: Négy nővér / Les filles d’Olfa

Nehéz és fájdalmas játékot játszik Kaouther Ben Hania tunéziai író-rendezőnő a Négy nővér című, dokumentarista és fikciós elemeket ötvöző, de mindezeken túl is mutató filmjében, mert a súlyos téma feldolgozása mellett betekintést enged az alkotói folyamatba. Vagy mégsem? Látszatra a szemünk előtt dolgozza fel Olfa Hamrouni és négy lánya történetét, akik közül kettőt iszlám fanatista csoportok kebeleztek be, avagy felfalta őket a dzsihád farkasa.

A kiindulópont egy forgatás a forgatásban szituáció, amelyben maga Kaouther Ben Hania és stábja készít filmet Olfáról és a megmaradt két lányról (Eya és Tayssir Chikhaoui), mindeközben az eltűnt lányokat, illetve az érzékenyebb helyzetekben Olfát is egy-egy profi színésszel (Nour Karoui, Ichrak Matar) helyettesíti. A módszer érdekessége, hogy a fókusz megmarad a valós szereplőkön, Olfán és két jelen lévő lányán, a színészek pedig helyettesek maradnak, ám a természetes és profi színészek bizonyos jelenetekben mégis családdá olvadnak össze, emellett szokatlan hatásuk van a színészcseréknek is. A valóság és a fikció ilyen módon történő keverése – ahogy Olfa és a lányok eljátsszák saját vagy kölcsön kapott sorsukat – néha elviselhetetlenül fájó, néha felszabadultan vidám lelki utazás, s egyben az alkotók módszertani bravúrja.

Olfa és két szabad lánya olyannyira filmre való, arcuk olyan kifejező, természetes játékuk olyan megkapó, hogy a rajtuk bőven elidőző kamera szinte igazi színészekké avatja őket, ami a néző számára különösen zavarba ejtő lehet, de pont ez a lényeg. A Négy nővérben a valóság is lehet fikció, de a fikció mindig valóság is egyben, mert a legnehezebb témákról csak úgy lehet filmet forgatni, ha a valóságot hagyja az alkotó kibontakozni a maga teljességében.

A fesztivállátogató közönség számára Kaouther Ben Hania már ismert lehet, mert a Frankofón Filmnapokon korábban két filmje, az Éjszaka Tunéziában és A férfi, aki vásárra vitte a bőrét is szerepelt. Mindkét filmben fontos szerepet szánt az ember elnyomásának, kiszolgáltatottságának egy megerőszakolt tunéziai lány és egy szürreális helyzetbe kerülő szír bevándorló történetén keresztül.

A legjobb dokumentumfilm kategóriájában César-díjat nyert Négy nővért Oscar-díjra is jelölték, ám végül nem kapott szobrot. Érdemes viszont Kaouther Ben Haniára figyelni, ugyanis végtelenül tehetséges, innovatív filmalkotó, aki egyszerre gondolkodik az arab világ társadalmi és történelmi-politikai tragédiáiról, valamint egyetemes emberi problémákról. (Bemutató dátuma: 2024. február 8.; Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)

Kaouther Ben Hania: Négy nővér / Les filles d’Olfa @TANIT FILMS

 

Tiszta érzelem, letisztult stílus – Stéphane Brizé: Őszi sanzon / Hors-saison

A 14. Frankofón Filmnapok egyik legkidolgozottabb filmje az emberi lélek és emberi érzelmek elegáns ábrázolásának legavatottabb francia szakértőjétől, Stéphane Brizétől érkezett. A Guillaume Canet főszereplésével készült Őszi sanzon – eredeti, kifejezőbb címén Hors-saison, vagyis Szezonon kívül – meglepően átgondolt és újszerű, eszközeivel mégis klasszicizáló mozi egy elmulasztott szerelemről, melynek elmesélése szívbemarkoló, de véletlenül sem érzelgős.

Az Őszi sanzon szerelmes nosztalgiafilm, de legalább ennyire szól a művészi kiégésről és az életközépi válságról is.

Mathieu (Guillaume Canet) híres filmszínész, aki éppen megfutamodott egy korábban elvállalt színházi szereptől, és egy apró tengerparti város szállodájába utazik feltöltődni. Régi szerelme, a zenetanár Alice (Alba Rohrwacher) pont ebben a városkában éldegél férjével és lányával, és mihelyst megtudja, hogy a filmsztár ide látogatott, felkeresi őt, és titokban találkozik vele. Kiszakadva a futurisztikus szálloda thalasso terápiáiból, Mathieu Alice társaságában fedezi fel a kisváros vendéglőit, tengerpartját, és még egy nem szokványos, ám rendkívüli felszabadító hatással bíró esküvői vacsorához is csatlakozik, ahol két idős hölgy köt házasságot.

Brizé filmjének esszenciája az érzelmek tisztasága, amely magát a filmstílust is tisztává, letisztulttá teszi: fakó színű (szinte monokróm), geometrikus környezet, csiszolt és intellektuális elbeszélés jellemzi, az üres és tartalmas lét között hánykolódik, akárcsak a főhősöket körülvevő beláthatatlan tenger. Összetettsége az érzelmek széles skáláján való lassú átvonulás mellett filmes hivatkozásaiban is tetten érhető, újszerű történetét a modern francia képzőművészet, a Jacques Tati-féle burleszk és számos melankolikus-romantikus előzmény színesíti. A film felejthetetlen pillanatai közé tartozik, amikor Canet Tatihoz méltó szenvtelenséggel küzd az automata, ám érintésre mégsem reagáló kávéfőzővel, vagy amikor Canet és Rohrwacher állítólag félig improvizálva préseli ki magából az első találkozás amúgy is kínosra tervezett párbeszédét.

Az Őszi sanzon minden túlzás nélkül kétórányi, kristálytiszta műalkotás Stéphane Brizé és Marie Drucker forgatókönyvéből, Brizé rendezői megvalósításában, két remek színész eszköztelennek tűnő játékával. A filmet a Velencei Filmfesztivál versenyprogramjában mutatták be. (Bemutató dátuma: 2024. március 21.; Forgalmazó: Cirko Film)

Stéphane Brizé: Őszi sanzon

 

Csodavárás a marseille-i gettóban – Jean-Bernard Marlin: Salem

Jean-Bernard Marlin Salem című filmjéhez kapcsolódott a 14. Frankofón Filmnapok egyik közönségtalálkozója, amelyen a rendező és a felnőtt főszerepet játszó Oumar Moindjie vett részt, és sok személyes tapasztalattal egészítette ki ezt a kemény szépségű történetet, hogy segítse annak további értelmezését. A 2018-as Seherezádé rendezője a Salemben újra a saját gyermekkorának marseille-i alvilágába, a turistaparadicsom kevésbé ismert bugyraiba kalauzol el egy allegorikus love story kedvéért, amelyből valami teljesen mást hoz ki, mint amire gondolnánk.

A Salem vadromantikus, újkori Rómeó és Júlia-feldolgozásként kezdődik, melynek kamasz szerelmesei marseille-i rivális bűnbandák tagjaiként szeretnek egymásba a veszélyekkel teli gettó kellős közepén.

A fekete Djibril (fiatal: Dalil Abdourahim; felnőtt: Oumar Moindjie) és a roma Camilla (fiatal: Maryssa Bakoum; felnőtt: Inès Bouzid) a kegyetlen rivalizálás miatt titkolják szerelmüket és szerelmük gyümölcsét. Mivel a bandák nem keveredhetnek egymással, a fiú tragikus tettre szánja el magát. Marlin ezúttal is természetes szereplőkkel dolgozott, mert elmondása szerint általában azt a még érintetlen tisztaságot keresi, amely a nem professzionális színészekben első szerepjátszásuk során megszületik.

A rendező a beszélgetésen továbbá megosztotta a közönséggel, hogy a vallási megszállott Djibril alakját – aki gyógyít és feltámaszt a filmben, lányában pedig a megváltót látja – saját édesapjáról mintázta. Megtudhattuk azt is, hogy bár a film tele van biblikus utalásokkal (ilyen maga a cím is), a benne felfedezhető vallási motívumok inkább egyetemesek, több vallásból, kultúrából származtathatóak, nem kizárólag a keresztény kultúrkörből. Jean-Bernard Marlin alkotása két síkon forog, egyszerre mutatja be a marseille-i alvilág mocskát, néha már a nézői tűréshatárokat túlfeszítő jelenetekkel, és egyszerre allegorikus, így tisztasága, emelkedettsége menekvést nyújthat a főhős számára az ép ésszel felfoghatatlan realitásból. Beleláthatjuk ezt az ellenpontozást is a filmbe, ám a rendező saját bevallása szerint nem szerette volna egyértelművé tenni, hogy Djibril valóban képes csodákat tenni, vagy csak a képzelete játszik vele, s ugyanígy a szimbólumok is lehetnek simán a hétköznapi tapasztalat jelentéktelen részletei. A fantasztikum mégis mesterien szép megvalósítással hatja át a cselekmény minden apró részletét, akárcsak a Marseille-t ellepő rejtélyes sáskák.

A Salem a tavalyi Cannes-i Filmfesztivál Un Certain Regard szekciójában szerepelt és mutatkozott be a közönségnek.

Jean-Bernard Marlin: Salem

 

Szétmart világ – Just Philippot: Sav / Acide

Savas esőről katasztrófafilmet készíteni nagy vállalás, mert a sav olyan, szó szerint mindent szétmaró vegyület, amelytől szinte a legnehezebb megmenteni és a film végéig életben tartani a főhősöket. Talán ezért nem éppen a leggyakrabban használt katasztrófaelem, Just Philippot legújabb rendezésében viszont megmutatja, hogy okos alkotói hozzáállással nem is olyan nehéz bánni vele, persze a túlélés ezúttal sem garantált.

A Sav című film nem hollywoodi mintára, töméntelen mennyiségű CGI alkalmazásával készült, sőt, inkább van benne ötlet és kreativitás, mint túlzásba vitt technika. Mégis képes fenntartani a történet dinamikáját, emellett a valósághoz közelítő audiovizuális effektek – melyekért a filmet César-díjra jelölték – szintén elegendőnek bizonyulnak az erőteljes hatáshoz. Ugyanis Just Philippot forgatókönyvíró-rendező inkább a természeti elemek, a fények és a hangok, egyszóval az atmoszféra erejét használja fel a speciális hatás és hangulat megteremtéséhez, ami adódik a film természet ihlette témájából, és tökéletesen illik is hozzá. Guillaume Canet ebben a filmben tűnt fel második alkalommal a 14. Frankofón Filmnapokon, szikár játékával pedig markánsan támogatta meg Philippot alkotásának nyomasztó légkörét.

A Sav rövid ideig tartó, de annál intenzívebb versenyfutást mutat be, a Franciaországra zúduló, mindent elpusztító savas esőtől való fékevesztett menekülés történetét, melyben a 15 éves Selma (Patience Munchenbach) és elvált szülei (Laetitia Dosch és Guillaume Canet) kénytelenek összefogni a túlélésért. Hamisítatlan szerzői katasztrófamozi, Guillaume Canet, Laetitia Dosch és a második filmjében feltűnő Patience Munchenbach erős, tragikus alakításával, amely remekül összecseng a savas eső sújtotta Franciaország szétmart kietlenségével és a sztori akcióban bővelkedő, ám kétségbeesett küzdelmeivel.

Philippot 2018-ban hasonló témával és azonos címmel már egy rövidfilmet is készített, mostani nagyjátékfilmjében pedig lehetősége volt továbbgondolni és kibontani a savaseső-témát. Előző munkáit látva úgy tűnik, hogy Just Philippot egyelőre elkötelezte magát a fantasztikus műfajok mellett, amint azt a Sav rövid és hosszú verziója, valamint a 2022-es Sáskaraj is mutatja, amely a biológiai horror zsánerébe sorolható, de katasztrófaelemekkel is dolgozik.

A katasztrófafilm ugyan nem ismeretlen műfaj a francia filmgyártásban – például 2018-ban Romain Duris főszereplésével készült a mérgező gázokkal viaskodó Egy lélegzetnyire című mozi , de egyáltalán nem gyakori, így a Sav nem kizárólag az idei frankofón programban egyedülálló.

Just Philippot: Sav (© BONNE PIOCHE CINEMA, PATHE FILMS, UMEDIA PRODUCTION SERVICES - PHOTO LAURENT THURIN)

 

Francia elnökfeleség akcióban – Léa Domenach: Bernadette – A főnökasszony

Friss hangvételű politikai vígjátékot hozott össze Léa Domenach a hajdani francia elnök, Jacques Chirac feleségéről, amelyet látva talán nem is gondolnánk, hogy a Bernadette – A főnökasszony egy elsőfilmes rendező bemutatkozó munkája. Mégpedig olyan bemutatkozás, amelyet pont a legjobb első film kategóriájában jelöltek César-díjra, főszerepét pedig a sokadik jutalomjátékát játszó Catherine Deneuve vállalta el, aki a 80. életévén túl is lendületesen komédiázza végig a filmet.

Léa Domenach nem véletlen nyúlt a Chirac-témához, szinte készen kapta hozzá a háttéranyagot, édesapja ugyanis Nicolas Domenach politikai újságíró, egyben Jacques Chirac életrajzírója. A Bernadette – A főnökasszony viszont egyáltalán nem száraz politikai szatíra lett, hanem vígjátékba oltott feminista életrajzi mozi, amelyben Catherine-Bernadette jól megmutatja férjének, hogy őt nem lehet csak úgy mellőzni, s végül maga is komolyabb politikai karrierbe kezd. Hasznos segítői egy egész kollekciónyi Lagerfeld-ruha, egy korszerű ötletekkel szolgáló asszisztens, valamint férje nagy ellenlábasa, a saját politikai előmenetelét erőszakosan építgető Nicolas Sarkozy.

Domenach úgy forgatott vígjátékot, hogy közben a drámai elemeket sem spórolta ki. A komikus hangvételt így néha megakasztja Madame Chirac és családtagjai életének nehezebb pillanataival, melyek ugyanakkor (nem feltétlenül jó értelemben, de őszintén) árnyalják Bernadette személyiségvonásait, amint az szükséges is a hiteles életrajzi filmhez. Emellett kifejezetten figyel arra, hogy az általa alkalmazott színjáték és főként a komikum minőségi, túlzásoktól mentes legyen, nem véletlen az sem, hogy a filmben hemzsegnek a rangos Comédie Française színészei: Denis Podalydès (Bernard Niquet, vagyis Bernadette asszisztense szerepében), Laurent Stocker (Nicolas Sarkozy) vagy Michel Vuillermoz (Jacques Chirac).

Catherine Deneuve szerepeltetése és Bernadette Chirac politikai személlyé válásának bemutatása, egyértelműen kuriózummá és várhatóan sikeressé teszi a filmet, intelligens és fanyar humora pedig kiragadja a filmes életrajzok sorából. Ha pedig ezen a jó ötleten Léa Domenach még többet csiszolt volna, talán nem ülne le néhány jelenetnél a sztori, amely egyébként így is kellemesen elszórakoztat. (Bemutató dátuma: 2024. március 14.; Forgalmazó: ADS Service Kft.)

Léa Domenach: Bernadette – A főnökasszony

 

Ismerjük meg a mediátorokat – Jeanne Herry: Az arcuk mindig előttem lesz / Je verrai toujours vos visages

A 14. Frankofón Filmnapok Az arcuk mindig előttem lesz című társadalmi drámával zárult, mely egy kevéssé ismert szakterületről, a helyreállító igazságszolgáltatásról szól. A mediátori szakma súlyos témáiról nyíltan, hol felszabadítóan, hol megrendítően nyilatkozó filmet Miou-Miou (Sylvette Herry) színésznő lánya, Jeanne Herry írta és rendezte, aki nem mellékesen híres édesanyjának is adott egy fontos szerepet. Az idei, 49. César-díj átadóján a filmet kilenc kategóriában jelölték, és nem véletlenül kapott sok mellékszereplői jelölést, hiszen jellegénél fogva tobzódnak benne a színészeken múló, karakterközpontú szituációk. Ezek közül a legkiemelkedőbbek a gyermekkori szexuális bántalmazás áldozataként ábrázolt Adèle Exarchopoulos jelenetei, aki megrázóan őszinte játékával César-jelölését díjra is tudta váltani.

Herry két cselekményszállal dolgozik a filmben, egy kétszemélyes és egy csoportos szembesítésen keresztül mutatja be a mediáció folyamatát, és annak sikeres vagy sikertelen működését. Maga a film azonban nem kizárólag a mediátor szakma szemléltetésének eszköze, hanem egyéni történetek kontrollált halmaza, amelyet a mediátorság foglal kettős keretbe. Az egyik szálra Chloé (Adèle Exarchopoulos) és az őt gyermekkorában szexuálisan kihasználó bátyja, Benjamin (Raphaël Quenard) közeledésének nehézkes procedúráját fűzi fel, a másikra pedig egy csoportterápia szembesítő pillanatait, amelyben áldozatok találkoznak bűnelkövetőkkel. Kellően nehéz mindkét helyzet ahhoz, hogy átérezzük azok akadozó, döcögő jellegét, ami a helyreállító folyamatok lélektanát nézve megfelelő hatás. Azonban ez a film minőségén is nyomot hagy, ingadozik a zseniálisan végigvezetett és a közepesen lejátszott jelenetek között. Ettől eltekintve Az arcuk mindig előttem lesz erős hatású alkotás, melynek megismert drámáit a film után is magunkkal hordozzuk egy ideig, amint azt a cím is sugalmazza.

Amellett, hogy a bemutatott emberi történetek nem a megismertetett szakma szolgálatába állítva bontakoznak ki, a mediátori munka alapvető szervező erő a filmben, a szemszög is a mediátoroké. Elmondható tehát, hogy az alkotók számára fontos volt a filmen keresztül megismertetni ezt a szakterületet, Az arcuk mindig előttem lesz ennek ellenére mégsem didaktikus. Bár nem nélkülözi az ehhez közelítő elemeket, de mindezek jól illeszkednek a film szerkezetébe, mert szerepük inkább hozzáfűző, történetmesélő, mint tudományos. Így a bevezető és a záró jelenetek is mediátori szemmel adnak felütést és foglalnak össze a néző számára, történetmesélő szerepbe helyezve a mediátort, mediátorokat, akik mintha ezúttal is közvetítenének.

A film végén a mediátori narráció pedig szépen megfogalmazza azt a kételyt, amelyet a film közben végig érezhetünk, hogy vajon ennek az egész tevékenységnek van-e értelme, vagy csak illúzió az, hogy lehet bűnelkövető és áldozata között hidat építeni. Bármilyen kellemetlen, de Az arcuk mindig előttem lesz legőszintébb pillanatai azok, amikor Jeanne Herry és színészei hagyják ezt a kételyt megmutatkozni. (Filmről mediátor szerzőnk is írt, szövege itt található. Bemutató dátuma: 2024. június 6.; Forgalmazó: Cirko Film)

Jeanne Herry: Az arcuk mindig előttem lesz (Christophe_Brachet_c_2022_-_CHI-FOU-MI_PRODUCTIONS_-_TRESOR_FILMS_-_STUDIOCANAL_-_FRANCE_3_CINEMA_20230529111729771)

A 14. Frankofón Filmnapok programfilmjei közül a fesztivál óta már több alkotással találkozhatunk a mozikban is. A részletezett filmélmények esetében jelöltük, hogy melyek találtak már hazai forgalmazóra, mellettük viszont az alábbiak biztosan megtekinthetőek már moziforgalmazásban: Bonnard – Egy festő szerelme (r.: Martin Provost), Nemkívánatos személyek (r.: Ladj Ly), Robotálmok (r.: Pablo Berger).

 

A képek forrása: Francia Intézet

Borítókép, főoldali kép és négyzetes leadkép:
Kaouther Ben Hania:
Négy nővér / Les filles d’Olfa @TANIT FILMS

nyomtat

Szerzők

-- Bükki Linda --


További írások a rovatból

Jonathan Glazer: Érdekvédelmi terület
A legkülönbözőbb természetű titkok a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
Mehran Tamadon: Ahol nincs isten & Legrosszabb ellenségem

Más művészeti ágakról

színház

A Fővárosi Nagycirkusz szakmai délutánjáról
Haydn out, Muse in – múzsadilemmák
irodalom

A Gyász, hagyaték és túlélet József Attilánál alcímet viselő könyv a Kortárs Kiadó gondozásában látott napvilágot


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés