bezár
 

irodalom

2024. 05. 23.
Jó út a vers felé, csak kell hozzá egy jó cipő
Hegymegi Flóra és Horváth Florencia beszélgetése a Kötetlenül sorozat keretében
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Május 3-án este ismét megtelt a Kis Présház egy igazán jó hangulatú beszélgetésre. A Kötetlenül című beszélgetés-sorozat vendége ezúttal Hegymegi Flóra szépíró és műfordító volt. Az eseményen szóba került a belső hang motivációja, a publikációs szorongás és persze a fiatal szerző műveihez való személyes viszonya is.

A beszélgetést Horváth egy szokatlan, de érdekes felütéssel kezdte. Felolvasott egy üzenetet, melyet Hegymegi küldött neki az esemény előtt, és amelyben a szerző felsorolta, mi az, amit csinál, milyen témák foglalkoztatják az íráson belül:

prae.hu

„Ami van: traumairodalom, groteszk születés, anyaság lírában, slamből hogy lesz vers, klasszikus formák kontra szabadvers, noname antológiák és egyéb publikációk, hogyan írjunk tiniregényt és csináljunk mindent egymagunk.”

Horváth kérdésére pedig, hogy ezek hogyan épülnek egymásra, mi köztük a kapcsolat, a szerző a kis belső hang kényszerét válaszolta, mely a fordítási munkákat is ösztönzi, sőt kényszeríti, hiszen elmondása alapján ez a belső hajtóerő nem hagyja nyugodni, lelki higiéniai kérdéssé téve az írást, a ventillálás egy módjaként.

Horváth következő kérdése Hegymegi vizuális művészetekhez való vonzódására irányult, hiszen először a festészet felé indult el. A szerző elmesélte, párban jött az életébe a kettő. Hétéves volt, mikor először beleszeretett La Fontaine állatmeséibe, és ezeken inspirálódva megírta első mesekönyvét, a Kis Vödör történetét, melyet ő is illusztrált. Később, már gimnazistaként hasonló projektre adta a fejét. Elmesélte, mikor a 2010-es évek hatalmas népszerűségnek örvendő young adult románcait olvasta, dühös lett, mert úgy érezte, hogy ezek a vámpíros, vérfarkasos történetek nem is írják le megfelelően a korabeli tinédzserek világlátását, vágyait, törekvéseit, ezért megírta a saját verzióját. 

A mű elkészülte után megmutatta a magyartanárának, aki lelkiismeretesen végigrágta magát mind a 150 oldalon, majd lelkesen szorgalmazta, hogy ezt ki kell adni. Tanára segített a szerkesztésben, Hegymegi pedig maga készített illusztrációkat a regényhez, a kiadást pedig az iskola karolta fel, saját projektjének tekintetve a könyvet. A szerző nosztalgiával, hálával, ugyanakkor végig finom önirónival emlékezett vissza a kezében tartott példányával erre a projektre. Hozzátette, hogy ez az eset jól mutatja, mennyi időt és energiát igényel egy amúgy is leterhelt tanártól a tehetséggondozás. Örömmel vitt teher, de mégis az.

Hegymegi F.

Horváth Florencia ezután Hegymegi tanulmányaira és a húszas éveinek legmeghatározóbb irodalmi élményeire kérdezett rá. Megtudtuk, hogy bármennyire is vonzotta az alkotás, a szövegekkel való foglalkozás, az anyagi biztonság érdekében Anglisztika szakra ment, feltételezve, hogy egy világnyelv magas szintű ismeretével sokféle munkahelyen megtalálhatja majd a számítását.

Elmesélte, az erősítette meg végleg abban, hogy jó döntést hozott, mikor az egyetem első évében Virginia Woolftól olvasta a Mrs. Dalloway című regényt. Teljesen lenyűgözte az írónő tudatfolyama és stílusának gazdagsága.

Elmondta, tinédzserkorában Ady és Kosztolányi novellái, majd később Thomas Mann és az egyetemen a nagy angol-amerikai klasszikusok voltak rá hatással, például T. S. Eliot.

A következő egységben a fordítás gyakorlatát taglalták a beszélgetőpartnerek. Horváth kérdésére, hogy mi alapján választ fordítandó anyagot, Hegymegi a textus döntő szerepét válaszolta, a hatást, hogy őt az olvasás során mennyire ragadja meg a szöveg, hiszen feltételezi, hogy jó munkával ez az effektus a fordításban is eléri a későbbi befogadókat. Elárulta, hogy sokszor a New Yorker, vagy más angolszász médiumok kulturális rovatait nézegeti, illetve, hogy mostanság a kortárs ír próza vonzza leginkább.

Hegymegi F.

Szóba került továbbá Raphael Bob-Waksberg kötete, az Aki még romjaidban is szeret, (melynek szerzője a Bojack Horseman című nagysikerű felnőtt animációs sorozat készítője), és amelyből magyar kiadásában két hosszabb szöveg jelent meg az ő fordításában. Hegymegi elmesélte, a Facebooknak hála talált rá erre a lehetőségre, szerinte ez is egyike a „sorsszerű találkozásoknak”, mert éppen valami izgalmas, de megugorható fordítói munkát keresett az egyetemi tanulmányai befejezése után, mellyel bemutatkozat. Rövid próbafeladat után pedig meg is kapta a lehetőséget, melyet nagy örömmel végzett. Hozzátette, nem teljesen ez volt az első izgalmas kihívása, hiszen korábban az Országos Idegennyelvi Könyvtár fordítói versenyén egy 19. századi norvég költő versét kellett lefordítani, melyet egy alakalmi kiadványban meg is jelentettek. Ekkor tapasztalta meg először, milyen komplex feladat egy művet átültetni a célnyelvre, mennyi kihívással és kompromisszummal jár ez a folyamat. A szerző ezután felolvasta egyik saját versét, egy kulturális utalásokkal gazdagon átszőtt szöveget.

Horváth ehhez kapcsolódva tette fel a kérdést, hogy hol, hogyan válik el benne, egy mű verses vagy prózai formát kap-e végül. Hegymegi egyrészt a már emlegetett, kényszerítő kis hang jelenlétét válaszolta, mely a kifejezés adekvát módját is sugalmazza, másrészt elárulta, hogy a próza esetén sokszor a történet indikátora egy-egy különös karakter elképzelése. Vonzódik az abszurdhoz, a képtelenhez; elmesélte például, hogy elképzelte már, kik és miért adják a fejüket arra, hogy szuterénlakást béreljenek, majd arra jutott, hogy egy lábfétisesnek biztos maga a gyönyör a járdára néző kis ablakokon keresztül megfigyelni az emberek lábfejét, bokáját, talpboltozatát járás közben, ez a szereplő pedig szerinte jó kiindulópont volt egy novellához.

A beszélgetés következő egységében Horváth a traumaírás és a slam poetry gyakorlatáról kérdezte Hegymegit,

hogyan van jelen nála a személyiséget megrendítő nehézségek nyelvbe öntése, hogyan jelenik ez meg a slamben, illetve saját munkáiban hol látja ennek a gyakorlatnak és költészetének a határait.

Hegymegi elárulta, hogy természetesen vannak „terápiás” szövegei, de számára fontos, hogy el tudjon távolodni a rá hatással lévő primer élménytől, mert szeretne valami pozitív végkicsengést, megoldási lehetőséget felvillantani, azzal együtt, hogy ezek az írások saját, belső szakadásainak gyógyítására is szolgálnak. Egyetértett azzal, hogy a slamet erősen jellemzi ez a fajta önfeltárulkozás és őszinteség. Saját első slam estjére visszaemlékezve felidézte, mennyire felszabadító tud lenni egy hasonló esemény, hiszen ott tényleg személyes és közösségi igazságok, érzelmek törnek felszínre. Úgy véli, a slam jó alap valami kimunkáltabb költészet műveléséhez. Frappánsan megjegyezte: „jó út a vers felé, csak kell hozzá egy jó cipő”.

Szerinte nem lehet, és nem is érdemes éles határt húzni populáris és magasművészet között. Ennek kapcsán visszaemlékezett, a szakdolgozatában is ennek az elválaszthatóságnak a kérdését vizsgálta, például Beatles szövegek esetében, és arra jutott, hogy az irodalom nem redukálható le ilyesfajta kategóriákra.

A beszélgetés a publikációs szorongás személyes és általános megjelenésének témájával zárult. Hegymegi visszaemlékezett, hogy lelkes fiatal költőként, Egerben volt, mert megjelentek a munkái, nagyjából 5-6 publikáció, de ezt jutalomnak, váratlanul jött örömnek élte meg, nem volt  tudatos építkezés, hiszen egyáltalán nem ismerte a folyóiratkultúrát.

Elmondta, nincs állandó közléskényszere, illetve, hogy személyes magánéleti nehézségei és a sok munka mellett korábban  a kiégéshez közeli időszakokat  is megtapasztalt, amikor egyáltalán nem tudott alkotni. Ebből elmondása alapján a Covid időszaka mozdította ki, és az olyan pályázatok, mint a 100 szóban Budapest Poket kötet, vagy az Aposztrof Kiadó antológiája. Elmesélte, hogy később a Fiatal Írók Szövetsége segítségével már jobban belelátott a publikálás világába, azonban általános problémának találja, hogy hiába küldenek ezeknek a lapoknak szövegeket a fiatal szerzők, ha semmilyen választ nem kapnak tőlük, az még inkább növeli bennük a feszültséget. Hegymegi úgy látja, hogy a fiatalabb, Z generáció könnyebben veszi ezt az akadályt, és bátrabb a művei elküldésében, szemben az Y-osokkal, akik hajlamosabbak tépelődni, és újra elővenni, kényszeresen átdolgozni a szövegeiket.

Az informatív, családias légkörű, hangulatos beszélgetést Hegymegi Flóra saját beszédstílusához is közel álló humoros, abszurd novellájának felolvasásával zárta, melyben egy idős színvak férfi bálnává változik, mert csak így tudja feldolgozni a traumát, hogy egy szemműtét révén elkezdte látni színeket.

nyomtat

Szerzők

-- Pap Rebeka --


További írások a rovatból

Kemény Lili Nem című kötetéről a miskolci bemutatón Moklovsky Rékával beszélgetett
irodalom

Hegymegi Flóra és Horváth Florencia beszélgetése a Kötetlenül sorozat keretében
Mi köze mindehhez Nádas Péternek?
Kovács Dominik és Kovács Viktor Lesz majd minden című regényéről

Más művészeti ágakról

Luke Korem és Simon Verhoeven Milli Vanilli – Az évszázad botránya című filmjeiről
A Budapesti Fotófesztivál Női fókusz című kiállításáról
art&design

Mátrai Erik AIR című kiállításáról
Szinvai Dániel: Párhuzam


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés