Ráadásul rögtön dupla történettel van dolgunk. A kerettörténetben Léna olvasási próbálkozását követhetjük nyomon, míg a másik szálon az a mese bontakozik ki, amelyet a kislány épp olvas. Utóbbi történetben Morci cica és Bohó mackó ment meg egy padláson sírdogáló tündért. De Bogdán Viki csak a mese elejét és végét árulja el. Az olvasók fantáziájára van bízva, hogy kitöltsék a kettő között hagyott űrt. Ez lehetőséget adhat arra, hogy a gyerekolvasók történetmesélő, szövegalkotó képessége és verbalitása fejlődjön.

A kislánynak társai és segítői is akadnak az olvasási kalandban, ahogy ez egy meséhez illik. Első helyen Zsemle, Léna tacskója. De több olyan állat is megjelenik a kislány bátorítójaként, melyektől sok gyerek tart vagy fél, így a zöld és piros hernyócska, különböző rovarok: katica, méhecske, tücskök, meg egy zöld levelibéka. Bodgán Viki kedves, játékos ábrázolása segítséget nyújthat abban, hogy a gyerekek ezekkel a lényekkel szembeni esetleges ellenszenvüket, viszolygásukat legyőzzék.    

A Léna és a táncoló betűk diszlexiás gyerekek számára készült mesekönyv. Nem fejlesztő pedagógiai munka, csupán motivációs könyv. Hiszen Bogdán Viki sem fejlesztő pedagógus, hanem – amint ez a könyvhöz írt szerzői ajánlásból kiderül – egy olyan szerző, aki diszlexiásként maga is megküzdött, megküzd az olvasási nehézséggel. Mostanra sikerült ezt a tanulási hátrányát a javára fordítani: felismerte, hogy verbalitási gyengeségeit ellensúlyozza az erős vizuális látás. Ezért született meg az ötlet, hogy a betűkkel éppen ismerkedő gyerekkorú sorstársainak ír egy mesekönyvet, amely segítheti számukra az olvasás örömének felfedezését, és talán meg is szeretteti velük az olvasást.

De milyen is egy diszlexiás gyereknek készült jó mesekönyv? Milyen feltételeknek kell megfelelni az olvashatóság megkönnyítése érdekében? Milyen vizuális igényei vannak az ilyen tanulási nehézséggel küzdő gyerekeknek? Bár a Pagony Kiadó a fülszövegben csak annyit jelez, hogy diszlexiás gyerek számára kifejlesztett betűtípussal szedték a könyvet, a diszlexiások számára írt szövegeknek ennél több kritériumnak kell megfelelnie. Ezek között csak az egyik fontos elem a diszlexiabarát betűtípus használat. Ez lehet kifejezetten számukra kifejlesztett betűtípus, de a sans serif (ariel, verdana, helvetica, courier) is könnyen olvasható számukra.  Ezen betűtípusoknak ránézésre jellegzetessége az álló formátum és a betűk alsó harmadának vastagsága. Ám legalább ilyen fontos a legalább 14-es, de még inkább 16-os, 18-as betűméret használata. Valamint a szöveg elrendezése sem mindegy. Az olvasás segítéséhez a balra rendezett, nem sorkizárt szöveg a kedvező. A szabályos hosszúságú soroknak ugyanis az az ára, hogy a betűk közötti távolság nem egyenletes, ami zavart okozhat a diszlexiás olvasóknak. Hasonlóan célszerű kerülni az erős kontrasztot, fehér alapon fekete betűket, és fordítva. Helyette a krémszínű papír, illetve a fehér alapon színes betűk használata célszerű.

A könyvet lapozgatva látható, hogy Bogdán Viki a téma alapos ismerője. A betűtípuson kívül a betűméret, a szöveg elrendezése, a színhasználat is diszlexiabarát. Egyedül a Léna által olvasott meserészletek képeznek kivételt. Míg az alapszöveg krém, illetve halványkék alapra nyomtatott, addig ezek a betoldások fehér alapon olvashatóak fekete betűkkel, amelyek mintha egy leheletnyit megdőlnének. Nem tudni, ezzel a szerző azt kívánta érzékeltetni, milyen erőfeszítést is jelent Léna számára az olvasás, vagy apró figyelmetlenségről van szó.

Ahogy Bodgán Viki az utószóban is kiemeli, a verbalitás gyengeségét ellensúlyozza a diszlexiásoknál az erős vizualitás, a képekben való gondolkodás. Többnyire élesebb perifériális látással rendelkeznek, így gyorsan átfogják az egész környezetüket, amely fejlettebb térlátással is párosul. Ugyanakkor a képeken gyorsan megtalálják az oda nem illő részeket, felismerik a lehetetlen alakzatokat, erős a mintafelismerési képességük. Könyvének illusztrációjánál Bodgán Viki épít ezekre a diszlexiásokra jellemző képességekre. A kép középpontjában nagy színes foltokat alkalmazva meséli el Léna történetét, míg a háttér apró vonalas rajzaiban sormintaként tér vissza számtalan tárgy: virágcserép, falon függő fényképek, képek, játék mackó, könyv, ceruza, tollasütő, kisasztal, teáskanna és csésze, amelyek megtalálása alkalmat adhat olvasás közbeni szókincsbővítő játékra. De néhány, amolyan kakukktojás tárgy vagy élőlény is megjelenik a képeken, mint a pamutgombolyag és a zöld vagy piros színben pompázó hernyócska. Ez a két képi elem ráadásul mindig más betű formáját ölti, jó lehetőséget adva betűkereső, betűfelismerő játékra. Hasonlóan a párából rajzolt szavakhoz, amelyek hol a teáscsésze gőzéből szállnak fel, hol a játékmozdony füstjéből, hol pedig az égen szálldosó rovarok írják fel őket a levegőbe. A sok apró rajzos ötlet a diszlexiás gyerekolvasók számára a játékos felfedezés örömét nyújtja a szöveggel való küzdelem során. 

Bár Bogdán Viki mesekönyve motivációs céllal készült, akár érdemes lett volna továbbfejlesztve, a gyerekolvasók interaktivitására hangsúlyosabban építve, a diszlexiás gyerekek olvasástanulását segítő segédkönyvé fejleszteni. Természetesen így is hiánypótló munka a Léna és a táncoló betűk, amelynek segítségével remélhetőleg az érintett gyerekek könnyebben veszik majd az olvasási nehézségekből fakadó tanulási akadályokat, és nagyobb eséllyel lesz számukra is öröm az olvasás. 

Bogdán Viki: Léna és a táncoló betűk
Pagony Kiadó, Budapest, 2024.        
Képek forrása: Bogdán Viki facebook oldala