Végigkísérhetjük a főszereplő, (K) közeli felmenőinek történetét, amivel párhuzamosan az ő sorsát, tragédiáit és nőügyeit is. Ebből adódóan a regény ideje és helyszínei igen sokfélék, a teljesség igénye nélkül: 1914-ben járunk egy pesti táncmulatságban és átutazunk Vas megyéből egészen Beregsomba; 1944-ben megismerjük a már Kárpátok vonalában húzódó keleti front szörnyű hétköznapjait; egy fiatal fiú életét a Telepen és a városban a 60-as évek alatt; illetve a sorkatonaság alatt kialakult új ismeretségeket a 70-es évekből.

Mindezek ellenére azonban Kukorelly műve nem a megszokott módon szerveződő regény. Az egyik leginkább szembetűnő, hogy nem ad pontos korrajzot egyik helyszín vagy időszak kapcsán sem.

A szereplőkön, pontosabban az embereken van a hangsúly. A kapcsolataik, érzéseik, benyomásaik és legfőképp a gondolataik alapján tájékozódhat az olvasó a történésekről: ennek különleges részleteit később kifejtem. Csupán támpontokat adhat a narráció, a teljes képet nekünk kell összerakni.

A mű szerkezete a befogadót elsőre meghökkentheti. Habár három nagy fejezetre tagolódik (I. Ház. 2000. 1936. 1964.; II. Háború. 1972. 2021. 1944.; III. Halott. 1914. 1988. 1956.), ezek szövegei nem egybefüggőek, és főleg nem lineárisak. Töredékekből épül fel a regény, amelyekhez mindig tartozik egy-egy címke. Ezek általában főneve(ke)t és számo(ka)t/évszámo(ka)t tartalmaznak, gyakran többet. Az évszámok a különböző történetszálakhoz kapcsolódnak, kivéve a 0000., ami valószínűleg a regény sztoriján kívüli, mondhatni alapként értelmezhető. Így például, ha a könyvben egy címke az 1936-os évszámot tartalmazza, akkor tudjuk, hogy az (K) édesanyjának, Nyuszinak a gyermekkori történetéről fog szólni.

Emiatt érezheti a befogadó azt, hogy az azonos évszámú részeket egymás után kell olvasnia. Ezt azonban a legkevésbé termékeny módszernek tartom, sőt: a regény szerkezete nem véletlenül jelöli ki az egymás után haladó történetek sorrendjét; minden ott van, ahol lennie kell. Persze gyakran párhuzamba állíthatók, sőt van, hogy egymást folytatják, válaszolnak a feltett kérdésekre; ezáltal különleges kohézióval rendelkező, a lineáristól eltérő, de mégis gördülékeny olvasásélményt szolgáltat az olvasónak Kukorelly. Ez változás a szerző előző regényeihez képest, amiket túlságosan terjengősnek tartanak; most teljesebb a koncentráltság és fókuszáltság.

A már említett főnevek (címkék) tematikus határokat adnak, ezek pedig nem mások, mint a fizika, a polgári élet, a háború, a történelem, a politika és a szerelem. Az elsőre igen véletlenszerűnek hangzó címkék a könyv egyik mottójából, egy Ludwig Tieck-idézetből származnak. Ez a megoldás azonban – főként az évszámokkal együtt – nem igazán győzött meg. Ennek egyik oka, hogy felesleges bélyegzésnek érzem: ha az aktuális szöveghez van is valami köze, azt általában nagyon tág és metaforikus kontextusban kellett értelmezni. Például: „(Fizika. 1936.) Talál Nyuszi egy Browningot az anyja éjjeliszekrényének a fiókjában. / Mert kutat. / Azért kutat, mert nincs mit csinálnia. Mit csináljon! És hátha talál valamit. / És akkor már csinált valamit. / Először talál egy kulcsot, amit kipróbál az éjjeliszekrény fiókján. / Nini, nyitja! Nini, egy pisztoly! Nézi. Nézegeti. Csinos darab. Nem fog elsülni.” (38.o.) Ebben a töredékben a fizikához tartozik a Browning-pisztoly, azonban ha eltekintünk a szó konkrét jelentésétől, akkor metafizikai jelentésréteg is társulhat a szöveghez: az unalom metafizikai állapota. Másik oldalról viszont ennek a címkézős technikának lehet a várakozást fokozó hatása, motiváció az olvasó számára, hogy összekösse a szálakat, out of the box gondolkodjon a töredékekről. Viszont ez egy idő után unalmassá válik – a könyv utolsó oldalainál azon kaptam magam, hogy a címkék főneveit el sem olvasom.

A regényben nincs konkrét dialógus, de két elbeszélő is jelen van. Az első, aki a történeteket meséli, az egyszerű és a már megszokott narrátor, párhuzamba állítható a főszereplővel.

A második viszont kevésszer szólal meg, övéi a dőlt betűs sorok bizonyos szövegtöredékek között. Általában közvetlenül az olvasónak címezi mondandóját, legyen szó egy információ kijavításáról vagy E/2-es kiszólásokról, ami sokszor átcsap vallomásosságba: „Ez körülbelül stimmel. Majdnem igaz. Mindenesetre mulatságosan és vészesen közel van az igazsághoz.” (55.o.) A második fejezetben például útmutatást ad a könyv olvasásához, ami humorosan reflektál önmagára is, hiszen felszólítja az olvasót, hogy a kurzívval írt részeket ironikusan kell olvasnia. A könyv több részén el vannak különítve tipográfiailag az első narrátor által mesélt szövegek egyes elemei. Viszont egyszer-egyszer kiemel random szavakat, amivel rájátszik a posztmodern szokásra: ezt ironizálja és parodizálja. Egészen jól működik ez az elem, nincs túlhasználva, azonban a könyv rövidsége is hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó ne unjon rá erre a játékra. Jól működik a két narrátor „felosztása”: közös gondolkodás, „mentális kapcsolat” is kialakulhat az elbeszélők és az olvasó között. Konkrét példa az első fejezetben megjelenő pisztoly, ami nem fog elsülni (ld.: idézet az előző bekezdésben) – ennek később kifordított csehovi jellegét elmagyarázza az első narrátor: „(Történelem. 1936.) Nem minden pisztoly működik akképp, olyan szabályosan, mint Csehov elképzelte vagy előírta.” (49.o.)

A regény rengeteg témába, motívumba belekap, de igazán semmit sem jár körül.

Megismerkedhetünk a nemek közötti különbségekből fakadó konfliktusokkal a két világháború közötti időszakban, amelyet egészen napjainkig „kihúz” a szerző; genderrel és szexualitással, Nyuszi fiússágán és (K) nőkhöz való viszonyán keresztül; az idősödés következményeivel, amit szorosan összekapcsolt a propaganda hatásával; a klasszikus „mi” és „ők” dilemmájával a zsidóság kifejezetten túlhasznált példáján keresztül, amiről nem is tud igazán újat mondani a szerző. De még a szép és a csúnya, a tetszés mint a szereplők különböző ízlésvilágainak nagyon komoly ellentétei is előkerülnek.

Ez alól talán egy nagyobb téma a kivétel: a család, amelyet Kukorelly alaposan körüljár, az előbbi felsorolás sokszínűsége is valójában e köré szerveződik. (K) személyiségét és történetét a szerző folyamatosan párhuzamba állítja a felmenői tetteivel és gondolataival: kezdve az első fejezetben, Nyuszi beilleszkedési problémáival, saját szexualitásával kapcsolatos kérdéseivel és kalandvágyó lázadásával, ami nem igazán van jelen a főszereplő focizással töltött gyerekkorában. A másodikban (K) édesapjának katonamúltja jelenik meg, a háborús traumák, amik szinte megnémították a férfit, és előre eldöntötték fiával való kapcsolatát. Végül pedig Károly, azaz (K) nagyapjának elköteleződési gondjai tárulnak az olvasó elé, aki a Nagy Háborúban elesik, egyedül hagyva (K) nagyanyját kisfiúkkal – hozzá hasonlóan a főszereplő sem vállalja fel a szülői felelősséget, bár ő „csak” elmenekül. Így a mű egyszerre válik felnövés-, család- és generációs regénnyé.

Nekem üdítően hatott a 2021-es évszámmal jelzett cselekményszál, végre egy olyan idősík is jelen volt, ami „kilép a történelemből”. Kukorelly nyelvezete és stílusa tömörségével beszippantja az olvasót, és izgalmas, multigenerációs traumadömpinget ad át röpke 240 oldalával. Van, aki ezt nyögve-nyelősen, a sírhatnék teljes repertoárjával éli végig, de sokan csupán nevetnek az ironikus hangvételen: pont úgy, mint egy jó posztmodern viccnél.

Kukorelly Endre: Ház, háború, halott. Kalligram, 2024, 240 oldal, 3990 forint.