Izgalmas jelenség a klasszicista Vas István költészetében a szabadvers-szerűség időnkénti felbukkanása, mondhatni már egészen korán. De elődeinél is találunk ilyesmit, még Babitsnál is. Okai egyfelől az irodalmi kordivatban keresendők, mely alól ezek szerint Vas sem tudta kivonni magát, másfelől viszont felfogható az időskori egyszerűsödés tünetének, és egyszerű alkati sajátosságnak is.

Ide tartozik, hogy Vast minden ellenpélda mellett sem tartom túlzottan metrumcentrikus költőnek, versei nem túl dallamosak, és nem dalszerűek.

(Ha Vasról és a dalról beszélünk nem hagyható figyelmen kívül a Ráérünk-kötet Anakreoni dalok című, óklasszikai formát használó ciklusa, mely Vashoz képest meglehetősen zenei verseket foglal magába, ám a jambusok feszességén itt is sokat lazít a viszonylag gyakori pirrichiusok és trocheusok használata.)

Különben mind a Medárdot, mind a Novemberi helyzetképet kedvelem, de különösen az utóbbi ragad magával, még akkor is, ha említett formai lazaságai időnként zavarnak. A Medárd elég feszesnek mondható, ott egy sor lóg csak ki, a hatodik, ám ezt írhatjuk akár az anapesztizálás számlájára is, de talán mégsem az, mégis csak egy szimplán kilógó sor.

Vas vonzódott a kevésbé lírai megfogalmazásokhoz. Ennek egyik legszebb példáit akkor nyújtotta, amikor például az időjárásról írt.

Más költőnél a köd természeti tünemény, csoda, vagy egy lelkiállapot kivetülése, Vasnál viszont egy nagyon egzaktan leírt légköri front eredménye: „A köd. A híd közepén / Puha meleg csomó. Ez még a símogató / Délkeleti szél. Még nem fenyeget Észak. (…) Ez még az enyheség, ez még mindig az a magas / páratartalmú mérsékelt égövi ciklon.” Meglepődünk, hogy Vas mennyire ért a meteorológiához (biztosan sokat hallgatta a rádióban, vagy olvasta az újságokban az időjárásjelentéseket). Ami más költőnél köd, nála „magas páratartalmú, mérsékelt égövi ciklon.” Csodálatos! Különösen a sorvégi „égövi ciklon” tátiti tátás hexametert, vagy adóniszi kólont idéző végződésével. Jellemző Vasra, hogy szeret a jelenségek mögé látni. Sokat ír a ködről, pedig költészete ‒ szerencsére! ‒ ritkán ködös. A meteorológiai előrejelzés egyébként szövegszerűen is visszatér a műben: „Harapós hideget, hosszú havazást ígér a meteorológia.”

Ezután térjünk át a korábbi versre, a jambikus Medárdra, amelyben még bámulatosabb meteorológiai jelentést kapunk lírába csomagolva, holott mindössze annyi történik, hogy borús az ég: „Az óceán meg a sztyepp szándékai / Megint egyszer fölöttünk csapnak össze: / Atlanti hűvös légtömeg a száraz- / Föld belsejét nyugtalanítva záport / Fakasztón fékezi forró nyarunkat. / Felhők fölött, légtömegek fölött / A sztyepp s az óceán küldöttei…” A vers végén megint időjárásjelentést kapunk, de jól működik a dolog, klasszikusan, antikizálva, többértelműen: „Medárd / Szele borzong az ónszínű folyón / És esőt jósol mélyebb szürkeséget (…) Majd elvonul, ahogy szokott.” Érdekes hatása van az idézett sorokban a vesszők elmaradásának, a költői helyesírásnak.

A Medárdban a szürkeség egyszer az izgalmas jelzőt kapja, másszor az izgatottat, és amikor a költő a fények tarkaságával veti össze, akkor a szürkeség kerül ki győztesen. Vas egyik legtisztább, legartisztikusabb ríme is a ködhöz kötődik, amikor A mámor tengerében a köd szót a szemöldököd szóval csengeti össze. A Kánikula, vihar, ősz című költeményében pedig a frontok idegrendszeri tünetéről ír: „Egy váratlan felhő kelet felé tört, / A keleti szél hirtelen megállt, / A súlyosodó, dúlt tébolyú légkör / Tán nyomta már az agy kérgét, magát.”

A jambikus vers, a Medárd egyébként csak az utolsó négy sorában rímel („de ha”–„jóslata”, „hónapok”–„nem vagyok”). A Medárd zárósora („Már nem vagyok kíváncsi. Nem vagyok.”) azért válhat súlyossá, mert megismétlődik benne a „nem vagyok” szókapcsolat, mely először pusztán a kíváncsiságra vonatkozik, majd második felbukkanásakor magára a létezésre, az életre.

A Novemberi helyzetkép a 11. sorától kezd következetes rímelésbe: páros rímeket használva, változó hosszúságú sorokban. Érdekes, hogy a vers vége felé nőrímet rímeltet össze hímrímmel („olyan szép”-„szürkeség”), amely nem cseng szépen, és nem is szabályos (ritkán, talán Erdélyi Józseftől átvett kortünetként Babitsnál is találunk ilyet). Ellenben milyen kifejező! Mármint az, hogy pont az „olyan szép” rész rímel nem olyan szépen. Mintha azt akarná kifejezni a költő, hogy a ködöt, a szürkeséget állítja be szépnek, amely akár csúnyának is nevezhető: vagyis szép is meg nem is.

A vers az egyik régi és szintén időjárási jelenséget megjelenítő versemlékünket idézve (Porka havak esedeznek…) így záródik: „Elcsúszom a jégen, eltűnök a porka havakban. / Maradj, novemberi pillanat, te visszatarthatatlan!” A „Porka havakban” részben megint visszatér a hexameter-vég, illetve az adóniszi kólon.

Líránk egyik magaspontja ez a vers, e verszárlat ‒ Vas István egyébként is a hatásos zárósorok elsőrangú művésze ‒, és ilyen, ha egy jó költőnk a meteorológiát is segítségül hívja a minél tisztább, érzékletesebb kifejezés érdekében.

Borítókép: Hunyady József / Fortepan