Miről szól az Oidipusz? Szeretetről? Vagy nyomozásról, a múlttal való könyörtelen szembenézésről? A vezető felelősségéről, azaz politikai dráma, vagy családi tragédiákról, azaz privát érzések állnak a középpontban? Erről is, arról is. Mint minden jó mű, az Oidipusz gazdag, több irányba nyitott, és többféle egyszerre érvényes kérdésfelvetést tesz lehetővé. Most, 2025 Budapestjén, Szikszai Rémusz rendezésében is érvényesen szól az „itt és mostról". Hiába régi a történet maga, a néző ugyanúgy gondolatokkal tele indul haza, mint a hajdani athéni polgár.

Mind a rendezői koncepció, mind az eredeti angol átirat Upor László-féle kiváló fordítása változtat persze a történeten. Nem is az az igazán lényeges, hogy a modernizált király napjainkban inkább politikus, aki épp kampánya végén jár, és izgatottan várja az eredményeket családjával, akik egyben kampányának hajtóerejét is jelentik. Ami igazán fontos igazítás, az a privátszféra felerősítése – itt nem a várost pusztító dögvész elhárítása miatt vállal a felelős vezető olyan nyomozást, mely a vesztét okozza. Az egyébként szimpatikus, bár néha populista, népszerűséghajhász vonásokat is mutató Oidipusz (Pál András) OID nevű pártja „Jövőt teremtünk” szlogennel reklámozza magát, és a győzelem küszöbén épp emiatt hirdeti meg, hogy kinyomoz egy régi halálesetet: úgy akar jövőt teremteni, hogy tiszta legyen a múlt. Meggyőző a többszörös embernagyságban kivetített kép (itt a livestream vetítés kiválóan működik eszközként): azt az idealista politikust látjuk élő egyenes adásban, aki ezt komolyan is gondolja. Csakhogy ezt nem beszélte meg azokkal, akik többet tudnak nála a múltról – saját családjával. Sógora, a beszédeit író Kreón nem véletlenül hordja le ezért, és László Zsolt alakításából már itt kisejlik, hogy Kreón nemcsak egyenrangú ellenpontja és potenciális riválisa Oidipusznak, hanem többet tud nála a múltról. Hogy mit, nem árulja el, de karakterének összetettségéhez hozzájárul e tudás mellett az is, hogy épp az igazmondó Antigoné (Kozma Veronika) iránt érez gyengéd érzelmeket – bár ez sosem teljesül be, de az erre utaló finom jelzések felerősítik a vérfertőző alaptörténet problémáit.

Ez a család politikus család: nemcsak magánemberként, de beszédírással, politikai tanáccsal vagy máshogyan, de mindenképp aktívan segítik Oidipuszt. Kreón mellett Jokaszté (Kováts Adél) tökéletes First Ladyt játszik már a győzelem előtt, okos és szerető, sőt, szenvedélyes feleségként mindenben támasza és segítője, szinte „anyja” a férfinek. Az előadás csodálatosan játszik a drámai iróniával: ugyan csak viccből hívja „kisfiamnak” a férfit, aki egy „ezer évvel öregebb nőt” vett el, de az előadás végére ezek a szavak egészen más értelmet és súlyt nyernek. 

Az átirat felnagyít kis szerepeket és behoz új szereplőket is, hogy még inkább a családra essék a hangsúly. Az akaratlan vérfertőzésből fogant gyerekek, akik az eredeti drámában csak röviden vagy egyáltalán nem jelentek meg, itt komoly súlyt és saját történetszálat kapnak, így ellenpontozva a felnőtt generáció tragédiáját.

Főként Antigoné emelkedik ki, aki Kozma Veronika meggyőző alakításában egy kicsit lázadó Hamlet, egy kicsit igazmondó Cordelia – apjának kampányát fotózással segíti, de közben távolságot is tart a felnőttek gyanúsan korrumpálhatónak, romlottnak tűnő világától.

Hajviselete, ékszerei, ruhája hitelesen jelzi sok mai fiatal érzelmeit (jelmez: Szelei Mónika). A két fiú, Eteoklész (Szirony Kornél) és Polüneikész (Major Erik) itt csak testvéri civakodásba bonyolódik, még nem értek meg a véres testvérháborúra, de önálló problémákat is jelez alakjuk. Eteoklész a férfiassággal, Polüneikész a homoszexuális párkapcsolat problémáival küzd. Fontos szerepet kap Meropé, Oidipusz anyja, aki Martin Márta alakításában szótlanul is súlyos jelenség, előbb néma türelme, majd kifakadásai révén érzelmi ellenpontot biztosít Oidipusz dühkitöréseinek. A családhoz tartozik még Korin, aki a múlt néma követeként hallgat az utolsó utáni pillanatig – de Schneider Zoltán erőteljes színpadi jelenléte még akkor is jelez némi fenyegetést alakjában, mikor a háttérben könyvet olvas.

A legfontosabb páros azonban Oidipusz és Jokaszté (Kováts Adél). Hamar egyértelművé válik, hogy

ez a két ember nem tud meglenni egymás nélkül, tényleg egymásnak teremtette őket a sors. Játékosan szenvedélyes szexualitásuk, egymás iránti szerelmük őszinte és magával ragadó. A szophoklészi királyné-anya itt a férfi egyenrangú partnerévé emelkedik, önálló tragédiaszállal, mely lassan bomlik ki

(ezt most nem spoilerezem el), de a végén közös összeomlásuk így nyer igazi értelmet: itt nincsenek bűnösök, csak áldozatok. Az előadás talán legerősebb pillanata, amikor már mindketten tudják, mi történt a múltban, mégis lassan felöltöznek egymás mellett, egymást segítve, gépiesen, dermedten a döbbenettől. Ennél csak az szívfacsaróbb, amikor az eddig erős, férfias Oidipusz kisgyermekké válik, hangja elvékonyul, úgy kér tanácsot a feleség-anyától. A történetet keretbe foglaló kisfiú-alak is így nyer értelmet: egyszerre tanú és tükörkép.

Szikszai Rémusz rendezésében minden apró fogaskerék együtt, egymást segítve forog: nagyzenekari összhangnak vagyunk tanúi a színészekkel és minden egyéb összetevővel együtt. A zenei betétek megválasztása, akárcsak a minden részletében gondosan kitalált díszlet a kék-fehér pártlogókkal egyszerre kommentál és illusztrál. A kampányiroda folyamatosan zajló  lebontása nemcsak racionális valóság, hanem szimbolikus jelentéssel bír: az iroda, a színpad fokozatosan lecsupaszodik, és az igazság már a kopott fekete falak közt világlik ki. Hogy mit viszünk mindebből haza magunknak? Ki mit. Talán kicsit sok itt a mai világunkban sajnos túl jól ismert családi vagy magántragédia: gyermekbántalmazás, „coming out” kérdés a családban, pedofília, fiatal anyától elvett újszülött, kamaszkori akaratlan gyilkosság, az örökbefogadás kérdései. Ennek ellenére

az előadás hatásos így, ahogy van, és a katarzis nem megkerülhető a végén: a jövőt nem, de a tragikus múltat megteremtette Oidipusz és Jokaszté: együtt, egymásért, de belepusztulva az igazságba.

Robert Icke: Oidipusz
Fordító: Upor László
Oidipusz: Pál András
Jokaszté: Kováts Adél
Kreón, Oidipusz kampányfőnöke, Jokaszté öccse: László Zsolt
Meropé, Oidipusz anyja: Martin Márta
Korin, Jokaszté testőre: Schneider Zoltán
Likhász, Oidipusz személyi titkára: Berényi Nóra Blanka
Tiréziász: Bálint András
Antigoné, Oidipusz és Jokaszté lánya: Kozma Veronika
Eteoklész, Oidipusz és Jokaszté fia: Szirony Kornél
Polüneikész, Oidipusz és Jokaszté fia: Major Erik
Sofőr: Gazsó György
Gyerek, Tiréziász kísérője: Szikszai Gáspár / Varga Frigyes
Valamint a költöztetők: Balogh András, Németh József, Szabó Sándor, Vágány Attila
Dramaturg: Hárs Anna és Szikszai Rémusz
Díszlettervező: Zöldy Z Gergely
Jelmeztervező: Szelei Mónika
Media design és pártarculat: Varga Vince
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező munkatársa: Ari Zsófi
Rendező: Szikszai Rémusz
Radnóti Miklós Színház, 2025. június 12.
(Forrás: színlap a színház honlapjáról, a fotó Dömölky Dánieltől a színház honlapján és az interneten.)