A ’70-es évek Franciaországában – azaz nagyjából Neige Sinno születésével egyidejűleg – szélsőséges liberalizációs folyamatok mentek végbe a kiskorúak szabad szexuális életét illetően. A vállaltan pedofil francia író, Gabriel Matzneff bírósági botrányát követően született meg az a petíció, amely a szexuális aktusban való szabad részvételt nem kötné többé életkorhoz. E petícióhoz a korabeli értelmiség olyan nagy alakjai is nevüket adták, mint Roland Barthes, Simone de Beauvoir vagy Michelle Foucault, ezzel lényegében dekriminalizálva a pedofíliát. 2021-ig nem történt lényegi jogi változás, ekkor vezették be ugyanis a szexuális aktusba való szabad beleegyezés életkori határát. A jelenlegi jogszabályok szerint 15 éves kor alatt automatikusan pedofíliának minősíti a kiskorúakkal folytatott szexuális együttlétet. Ez a 44 éven keresztül regnáló törvény azonban – amely a szabad beleegyezés jogát hirdette – pedofilok százainak nyújtott menekülési lehetőséget az igazszolgáltatás elől.

Nem véletlen tehát, hogy a francia irodalomban ennyire reprezentált ez a téma, gondoljunk csak Vanessa Springora Beleegyezésére, Camille Kouchner La familia grande (A nagy család) vagy Christine Angot L’Inceste (Vérfertőzés) című munkájára. Ezt a vonalat erősíti Neige Sinno Nyomorult tigris című önéletrajzi regénye, amely Kiss Kornélia fordításában immár magyar nyelven is olvasható. Mint az a beszélgetésből és a regényből egyaránt kiderült, Sinnót nyolcéves korától kezdve egészen kamaszkoráig molesztálta nevelőapja, éveken át tartó szexuális abúzus áldozata volt. Ezt dolgozza fel a Nyomorult tigrisben.

„Bármennyit is olvasson az ember a témában, ehhez az irodalomhoz nem lehet hozzászokni” – mondta a fordító a kötet bemutatóján. Ehhez igazodva a Park Könyvkiadó és a Francia Intézet szervezésében megvalósuló bemutató is azt tűzte ki célul, hogy a meglehetősen nehéz témájú, szikár nyelvezetű mű befogadása minél könnyebb legyen. Sinno regénye rendkívül sokrétű, így számos megközelítésmód társítható hozzá, hiszen mind műfajilag, mind esztétikailag gazdag regény. Témájából és önéletrajzi jellegéből fakadóan azonban felmerül a traumairodalom kérdésköre is, amely a bemutatón kiemelt szerepet kapott. Sinno műve ezáltal a könyvespolcról egycsapásra a terápiás fotelbe került.

Bár az író a regényben határozottan elutasítja az irodalmat és az írást mint terápiás lehetőséget, saját bevallása szerint pedig soha nem vett részt terápiás üléseken, a mű végső céljával mégis egybevág az analitikus szemlélet. Az írás egyik fő hajtóereje ugyanis a megértés vágya: a bántalmazás miértjének, a gyógyulás mikéntjének, a környezet szerepének a megértése.

A cselekmény óhatatlanul az olvasóban is kérdéseket ébreszt: hogyan válik valaki bántalmazóvá, miért tűri egy gyerek éveken át szó nélkül az abúzust, és amikor bíróság elé kerül az ügy, miért tanúskodnak a családi barátok, szomszédok a vádlott mellett. Terék Anna pszichológiai oldalról megközelítve igyekezett feltárni a bántalmazás lélektanát, így olyan fontos szakmai kijelentések hangoztak el, amelyek kidomborítják a mű társadalmi jelentőségét. Többek között elmondta, hogy

a bántalmazók jelentős hányada gyerekként szintén fizikai bántalmazást vagy szexuális abúzust szenvedett el. Azt is hangsúlyozta, hogy mindez nem mentesít egy felnőttet sem a felelősség súlya alól, hiszen minden gyerekkori trauma ellenére ekkor már tudatos az agresszor szerepének felvétele. Ezzel szemben a bántalmazott gyerekek – különösen, ha az abuzáló felnőtt egy szülő, közeli családtag – a legtöbb esetben csendben tűrnek,

mivel a szülőkhöz való kötődés ebben a korban rendkívül erős. Sokszor a szülők, családtagok irányába érzett lojalitás miatt évekig nem derül fény a bántalmazásra. De mivel magyarázható, hogy az ügy hivatalossá válásakor, a vádlott vallomása után a közvetlen környezet mégis az erőszaktevő mellett tanúskodik? A válasz a kognitív disszonancia, hiszen

nehéz elhinni, hogy a segítő szomszédra, remek családapára, a közösség köztiszteletben álló tagjára egyik pillanatról a másikra azt kiáltják, hogy bántalmazó. Ennek azonnali elfogadása egyet jellent annak az elismerésével, hogy a közös múlt hazugságra épült.

Ezt az alapvetően egészséges családból származó, mentális betegséggel nem rendelkező személyeknek olykor különösen nehéz elfogadni, hiszen egy ilyen horderejű bűncselekménnyel szembesülni egyet jelent a közvetlen környezet fedhetetlenségéről alkotott kép darabokra hullásával. Elsőre tehát kézenfekvőbb a hárítás, magyarázta pszichológus.

A beszélgetést időnként gondosan válogatott szövegbetétek felolvasásával szakították meg, hogy a közönség is teljes képet kaphasson Sinno világáról. Ezeket elemezve Ott Anna és Terék Anna arra is kitért, hogy az áldozatszerep kihat az elbeszélésre, a mű stilisztikai jegyeire. A Nyomorult tigris cselekménye ugyanis nem lineáris, a szöveg maga pedig meglehetősen fragmentált, széttöredezett, ami gyakori azoknál az áldozatoknál is, akik a pszichoterápiás kezelés részeként naplót vezetnek, visszaemlékezést írnak. Ugyanígy

megjelenik a műben az erőteljes disszociáció: a jelenkori én szétválasztása a bántalmazott éntől, az íróasztal elkülönítése a mostohaapa hálószobájától, a gyógyult nő elkülönítése a sebzett kislánytól.

Kiss Kornélia, aki a fordítás miatt a szerzővel is kapcsolatban állt, láttatta a szerzői szándékot a szöveg töredezettsége, a nyelvezet szikársága kapcsán. Sinno ugyanis írt egy levelet a fordítói számára, amelyben részletesen elmagyarázta, hogy

a dokumentarista stílus, a nehézkes szintaktikai szerkezet és a fejezetek szegmentáltsága mind szándékos. Egy ilyen témáról ugyanis nem lehet másképp beszámolni, mint a lehető legélesebb pontossággal.

Ez azt eredményezi, hogy Sinno beengedi az olvasót a gyerekszobájába, a bírósági tárgyalóterembe, sőt, még az íróasztala mellé is odaférkőzhetünk – mindezt idegen tárgyilagossággal, leíró jelleggel, szokatlan átmenetet képezve a tényirodalom és a memoár műfaja között.

Jóllehet a dokumentarista stílus mellett nem fér meg a klasszikus esztétizálás, Sinno mégis remek lehetőségeket talál a hagyományokhoz való kapcsolódásra. Bár idő szűkében a kötetbemutatón csak részben érintették a kérdést, a Nyomorult tigrisben rengeteg parafrazálásra, intertextualitásra vagy egyéb szövegközi kapcsolatokra figyelhet fel az olvasó, amelyek új értelmezési horizontokat nyithatnak. A francia irodalom nagyjai mellett

a két legfontosabb irodalmi mű, amit az elbeszélő lépten nyomon megidéz, az William Blake A tigris című munkája, illetve Vladimir Nabokov Lolitája. Már a címben és a mottóban is megjelenik a két klasszikus, mintegy megerősítve a szerzői intenciót és a mű célját: megérteni a körülményeket, a bántalmazót és a következményeket.

Blake tigrise tulajdonképpen a bántalmazó allegóriája, vagyis egy titokzatos, kiszámíthatatlan, erős, leselkedő ragadozó, akinek kiállása mégis tekintélyt parancsol. A költemény legfontosabb szervezőelve az egymásra halmozódó, ám megválaszolatlan kérdések sorozata, ami bizonytalan vershelyzetet eredményez; erre épült később Sinno retorikája is.

Ezzel szemben a Lolita egészen más szerepet tölt be: az elbeszélés egy olyan betéttel indít, amely megpróbálja a bántalmazó szemszögéből láttatni az eseményeket – akárcsak a Lolita elbeszélője. Ez filmes hatást eredményez a narratív struktúrában, a képkockák egymásutánjához hasonlóan sűrűn váltják egymást a bántalmazott és a bántalmazó szemszögéből írt jelenetek. Mindeközben az elbeszélő folyamatosan reflektál a Lolita-típusú narratívák veszélyeire, rákérdezve arra, mit jelent elbeszélni egy traumát, egyáltalán kinek van joga elbeszélni, és hogyan torzulhat az igazság a narráció által.

Bórítókép: Park Könyvkiadó