Kezdve onnan, hogy külön online kommunikációs csatornájuk van (WeChat), amit érdemes még itthon, előre letölteni. Egész Kínában kizárólag ez használható. (Igen, igen, se Facebook, se Instagram, Google és egyebek.) Én egyébként is olyan tagja vagyok az Y generációnak, aki hordoz boomer jegyeket. Szóval letölteni sikerült, beállítani nem. Ha nem Magyarország pekingi nagykövetségének meghívására látogatok ki, erősen bajban lettem volna. Így is úgy nézhettem ki, mint a Jöttünk, láttunk, visszamennénk című filmben Godefroy de Montmirail gróf.

Első nap

Május 25-én indultam. A kapukon régi barátom, Dávid kísért át, akivel együtt néptáncoltunk. Most határőr. A gépem 12:20-kor szállt fel. Az út meglepően gyorsan eltelt: dolgoztam, olvastam, és persze ettem. Vegetáriánusként vacsorára tofut, reggelire levest adtak. Érdekes módon senki más nem kért ilyet, és láthatóan a légiutas kísérők is meglepődtek a választásomon. Ekkor fogadtam meg, hogy hallgatok a bennem motoszkáló  gondolatra:  két hétre feladom a vegetáriánus étkezést és mindent meg fogok kóstolni. Utólag azt gondolom, sohasem bizonyosodhatok meg arról, hogy ez valóban jó döntés volt-e vagy sem.

A pekingi reptéren a vízummentességnek, meg annak hála, hogy a hajnali órákban alig volt sor, gyorsan áthaladtam az ellenőrzéseken. A poggyászhoz vivő vonatra tíz percet kellett várnom, ami Peking méreteihez képest szinte semmiség. Lulu – az itteni barátom, aki a Liszt Intézetben dolgozik, mint kulturális biztos – várt a reptéren. A város még aludt, és mivel mindketten rettentően fáradtak voltunk, amint hazaértünk, néhány órára mi is lefeküdtünk.

Második nap

Másnap protokolláris fogadás volt a nagykövetségen. Nagyon sokan biciklivel, robogóval járnak, mi is az utóbbival szeltük át a várost. A Liszt Intézetben megismerkedtem a csapattal: Andival, egy fiatal kínai nővel, aki a magyar nevét egy kalapból húzta ki, Robival, aki szintén kínai, valamint Mandulával, neki tényleg ez a neve, ráadásul ő magyar. Lulu vezeti őket, aki mindent kézben tart, mindent és mindenhez ért, főleg a multitaskinghoz. Beállította a telefonomon a szükséges dolgokat, többek között a VPN-t, amivel hozzáfértem a Kínában korlátozott tartalmakhoz, így már tudtam írni Messengeren az itthoniaknak.

A vacsora volt különösen emlékezetes. Lulu mindenfélét összeválogatott. A legkülönlegesebbnek a lótuszgyökeret találtam: főtt, narancssárga, édesburgonya állagú, a kukorica ízére emlékeztető, meglepően finom dolog. De volt még 100%-os görögdinnyelé, különféle zöldségek, húsok, leginkább marha.

Hazafelé, amikor már jóval kisebb volt a forgalom, én is biciklire mertem pattanni. Az utcák tiszták, a virágokat rendszeresen cserélik, amint elvirágzik valami, jön a következő fajta. Guggolva töltik cigiszüneteiket a dolgozók, és szinte egészen biztos, hogy a másik kezük sem szabad. Mindenki a telefonján lóg. Azon intézik a rendeléseiket, az utazásaikat, a fizetést.

Mindannyian tudjuk, Kína szocialista állam. De amit itt látok, az valami egészen más, mint amit gondoltam ennek az ideológiának a jelentéséről. Nem tagadom, a párt folyamatosan jelen van, kamerák vagy rendőrök kísérik minden lépésünket, mégis a kereskedelem, a piac,  a mindennapok lendülete egyértelműen kapitalista. Sőt, kapitalistább, mint amit bárhol máshol láttam. Robotok takarítanak a bevásárlóközpontokban, a hotelekben, szolgáltatások százai és ezrei közül válogathatunk, akár a digitális, akár az offline térben. Számomra nehéz ezt a működést felfogni, de hamar arra a következtetésre jutottam, Kína pont ettől izgalmas: többrétegű, sokszínű, erős, lendületes ország.

Harmadik nap

Kedden várakozással telve léptem be a Pekingi Idegennyelvi Egyetem kampuszára. Elsősorban ezért jöttem. Körülbelül húsz másodéves magyar szakos hallgató vár rám, hogy a nyelvről, versekről beszélgessünk. Rettentően izgultam, két éve nem tartottam magyarórát. 

Játékkal kezdtük, hogy oldjuk a feszültséget, szavakat keresgéltem én is, ők is, le is jegyezték. Bármit, ami eszükbe jutott. „Környezetbarát, kokárda, gyöngyözik, egyetlen, pattogatott kukorica.” Feltűnő, hogy a legtöbben milyen szépen írnak, és mégis mindannyian máshogy, más betűtípussal.

Rátértünk Petőfire. Kedvenc versük a Szabadság, szerelem!, az Anyám tyúkját nem ismerik. Mázli, mert pont ezzel készültem. Meghallgattuk magyarul, kínaiul, elemeztük. Nagyon tetszett nekik, szerintem ilyen szerencsés tyúkról még ők sem hallottak.

Kissé izgatottak lettek, amikor elmondtam, a feladatot: írjanak magyarul egy verset. Talán kicsit meg is ijedtek, de igyekeztem segíteni őket. Csöndes átmenet következett, relaxációval készítettük elő az automatikus írást. Láttam rajtuk, ahogy szép lassan megérkeznek önmagukhoz. Meghatott a figyelmük. Amikor kinyitották a szemüket, azonnal írni kezdtek, lap szélétől lap széléig, alapvetően magyarul, de van, aki átváltott a saját anyanyelvére. Hamar eltelt a rendelkezésre álló két óra, megbeszéltük, hogy a verseket másnap fejezzük be. Óra után a tanárokkal, a tanszékvezetővel beszélgettem, az épület előtt készítettünk egy közös fotót.

Negyedik nap

Másnap visszatértünk a megkezdett versekhez. A nyelv, mint mindig, egyszerre akadály és ajtó, de most különösen. Kölcsönösen félreértettük egymást, még akkor is, ha jól sejtettük, milyen érzést akartunk a sorokkal közvetíteni. Vitatkoztunk a szavak jelentésén, a költői képek pontosságán. A versírás csupa feszültség, néha rémület, máskor biztonság, és sokszor ezek egyszerre. Több vers elnyerte végleges formáját, de később megtudtam, néhányan még napokkal később is tovább dolgoztak a szövegeiken.

Elbúcsúztam a hallgatóktól, a tanáruktól, Csabától és becsatlakoztam a hömpölygő város ritmusába. Kipróbáltam az itteni bubble teát, pedig az otthoni nem tetszett. Itt persze minden más, például az elfogultságom is. Este, hogy megünnepeljük az elmúlt két nap sikereit, emelkedett hangulatban open mic-ra mentünk. Elfért egymás mellett a színpadon a mongol népdal meg az amerikai rock is.

Ötödik nap

Végre kialudtam magam. Szükségem is volt rá, mert az irodalmi estem következett egy újonnan nyitott helyen, amit épp úgy neveznek, mint én a macskámat: Bonjour. De előtte még Andi az otthonába invitált vacsorára. Kínai fondüt, vagy másképp hotpotot ettünk. Ez nem étel, hanem egy étkezési forma. Az asztal közepére tettek egy erre szolgáló edényt, amiben kétféle forró alaplébe (csípős / nem csípős) tettük az általunk elfogyasztani kívánt alapanyagokat: húsokat, halakat, tenger gyümölcseit, zöldségeket, gombákat, tofut. Egészen biztos voltam benne, hogy rohamosan gyarapszanak rajtam a kilók.

Az esten nagy volt az érdeklődés. Magyarok, kínaiak egyaránt kíváncsiak a 200 éve született Jókaira és a kortárs magyar irodalomra. Bevallom, előbbi nem állt eddig hozzám közel, de a fél év alatt, amit az ő műveinek olvasásával és életrajzának megismerésével töltöttem, ha nem is lopta be magát a szívembe, valamennyire megkedveltem. Azáltal, hogy érteni kezdtem. Ezt persze nem először tapasztaltam: addig vagyunk szigorúak, elfogultak valakivel vagy valamivel szemben, amíg meg nem ismerjük, amíg közelebb nem engedjük magunkhoz.

Jókai után kései (és folyamatban lévő) pályakezdésemről meséltem, majd felolvastam néhány kortárs költő szövege mellett a sajátjaimat és a készülő regényem egy részletét is. Az estet személyes beszélgetésekkel zártuk, de a rám váró izgalmak korántsem értek véget. Igazán nagy vágyam volt, hogy színházi dolgozóként láthassak egyet a híres operák közül. Végül az egyik legismertebb darabra, A fehér kígyó legendájára sikerült jegyet szereznünk a Chang’An Grand Theatre-ben. Az wu opera stílusában megrendezett előadás egy kínai népmese alapján készült, elképesztő látvány, hangulat társult hozzá. Számomra a közönség reakciói is élményszámba tartoztak. Ha valami nagyon tetszik az embereknek, egy HO! kiáltással fejezik ki, és az sem akadály, hogy az előadásról felvételeket készítsenek.

Hatodik és hetedik nap

Szombaton sem értek véget a kulturális programok. Egy hangversenyt hallgattunk meg a Pekingi Koncertteremben, a Guangdong Nemzeti Zenekar játszott. A színpadon a hegedűk, a fuvolák, és az ütősök mellett ennek a távoli kultúrának a hangszereiből sem volt hiány. Láthattam (már amikor nem csukott szemmel élveztem a koncertet) és hallhattam csunghut, kohut, kucsenget, meg olyanokat, amiknek képtelen voltam megjegyezni a nevét. A hétvégén egyébként a gyereknappal egybekötött Sárkányhajó-fesztivál zajlott. Nagy ünnep ez, hétfőn még a kínaiak sem mennek dolgozni. Néhány napra elutaztunk Pinghuba, Peking county-level city részére. Sokat sétáltunk az ünnepi forgatagban. A parkban idősek taichiztak egy hatalmas kivetítő előtt, csoportosan táncoltak, én is beszálltam néhány percre. Nagyon megsajnáltam az utcán árult kölyök kutyákat, macskákat.

Reggel Pinghu fölött egy kis hegyi kávézóban ráérősen kezdjük a napot, de este már az „alsónadrág felhőkarcoló” – így hívják a Jin-a Taproom épületét a CBD-ben – fényei alatt isszuk a sörválogatást.

Nyolcadik, kilencedik és tizedik nap

Persze semmi pénzért nem hagytam volna ki a nagy fal évszázados köveit. Kevés időt töltöttünk rajta, de azalatt teljes jelenlétemmel ott voltam. Megpróbáltam átérezni a lehetséges jelentéseit: védelem, kitartás, emlék, a történelem súlya. Aztán visszakapcsoltunk kínai tempóba, Lulunak még aznap dolgoznia kellett, de este pekingi kacsával kárpótolt a rohanásért.

Kevés olyan ízélményben volt részem, mint aznap este, és nem gondoltam volna, hogy a képeket, amiket a vacsoráról készítettem, hamarosan kitörlöm a telefonomból, ha már az emlékezetemből nem tudom, ugyanis olyan beteg lettem  (mint addig még sehol máshol a világban), hogy nem csak enni nem voltam képes, de még rá gondolni sem. Két napig tartott a magas lázzal járó hasmenés és hányás, ezért az arra a napokra tervezett programok elmaradtak.

Az utolsó napok

Hálás vagyok a testemnek, hogy ezután össze tudta szedni magát annyira, hogy kibírjam a négy órás vonatutat Sanghajba, ahol Szilágyi Gyula adott orgonakoncertet. Sanghaj más ritmust és más hangulatot hozott magával, és igazán már nem tudtam átadni magam neki. Ahogy kezdtem jobban lenni, egyre inkább vágytam haza, egyre jobban vágytam az itthoni ízekre, a levegőre, az otthoni léptékre, tempóra. Kína nagyon élhető, de olyan gyorsan fejlődő ország, amit én hosszú távon nehezen emésztek meg,  akárcsak Godefroy de Montmirail gróf. Másoknak ez a boldogabb hely, képesek beleszeretni az új világba, és akár minden nehézség, honvágy ellenére ott maradni (lásd Jacques-Foches a már említett filmben).

Feltöltődni sikerült, „kínai módra” beállítódni nem, akárcsak a Wechatet. Alig vártam, hogy a harminc órás út után magamhoz öleljem a macskámat, akit nem piacon vettem, és nem is adnám el semmi pénzért, még akkor sem, ha a hosszú két hét alatt, amit egymás nélkül töltöttünk, kicsit ő is megváltozott.

Fotó: Pásztor Andrea