Az új film rengeteg olyan nézőt fog magába szippantani, akiket eddig a legkevésbé sem érdekelt Superman. A problémák abból a felvetésből indulnak ki, hogy eleve kevés, illetve egyre kevesebb embert érdekel a hős. A film arra törekszik, hogy ez később ne így legyen – erősen kiérződik a millenniumi és a Z generáció megszólításának igénye. A klasszikusabb vonal kedvelői mintha csak kisebb-nagyobb dózisú jutalomfalatokat kapnának, mikor a főhős néha-néha, rövid időre kicsit epikus lehet. A minderre fogékonyabb, csalódásaikat elengedő régivonalasok pedig felismerhetik az új szimbolikus jelentéstartalmat, ami pont az epikusság hiányában értelmeződik.

Superman azáltal válik a nevénél mélyebbé, hogy közben se kevesebb, se több annál, amit a neve jelent. Hogy önmagában, mindenféle komplex narratív és materiális szerkezetek, szétfeszített univerzumok és lehetetlen technikai innovációk nélkül testesíti meg a szuperhős koncepció lényegét: a csodát.

Önmagában, mert túl van a külső keretek közt meghatározódó földi léten és annak anyagi kiszolgáltatottságán; önmagában, mert puszta lénye szimbóluma a földön túlinak. Superman biblikus. Anyja, Martha meteoritban talált, vagyis szűzen fogant gyermeke. Égi beavatkozás. És nem a vallási párhuzam, hanem az archetipikus lényeg a kulcs. A krisztusi olvasatot erősíti, hogy sok alapsztori (pl. az 1978-as, Donner-féle film) szerint is a hőst, Kal-Elt szülei az emberiség megváltására küldték, azonban az archetípus, az ős-hős már önmagában megváltás – földöntúli tartalmat ígér, és legyőzi a halált. Túl van az örök romláson, hisz megsemmisíthetetlen. Túl van az anyagon – égi létét csak égi erők fenyegetik, egyetlen gyengéje az idegen anyag, a kriptonit.

Ősi, mert utána minden hőskoncepció csak formázza, nyúzza, színezi az alapokat. Superman nem egy szuperhőssztori, hanem A Szuperhős.

Miután ezt látszólag Snyder is így gondolta, és elkészítette Az acélembert (2013), egyre egyértelműbbé vált, hogy Superman absztrakt, szimbolikus lehetőségei keveseket érdekelnek. Ha már az archetípus fogalmát behoztuk, fontos megemlítenünk, hogy a szuperhőstörténetekben elég jelentősen le lehet modellezni a tömegkultúra tudományos mélységeit; magukba sűrítenek egy lényegi vitát, ami egyszerre összegezhező azzal az állásfoglalással, hogy: igen, a szuperhősfilmek – ahogyan általában a tömegkultúra – fontosak az egész kultúrára nézve, és segítenek megérteni az embert. A klasszikus, megváltó Superman például a tiszta jóság szimbólumaként egyszerre emeli be a jóság filozófiai problémáját. A szimbólum viszont makulátlan – a klasszikus Superman relativizálhatatlan. A trolley problemre válaszként megállítja a vonatot. A lényeg: kikezdhetetlen, megmásíthatatlan jót ígér. Elveti a kérdést, hogy A vagy B helyzet miben különbözik – ő a jó válasz, fogadd el. A tiszta jó pedig nem reális: égi csoda.

Gunn ehhez képest mintha a Bojack Horsemanből ismerős gondolatok mentén építkezne; mikor Bojack felveti, hogy ő – minden mocska ellenére – „deep down” jó ember, a sorozat összegzi egyik üzenetét. Diane erre olyasmit válaszol, hogy ilyen nincs, vagy jó dolgokat teszel, vagy rosszakat. Nincs „deep down”. A láthatatlanról – a mélyben vagy az égben levőről – átterelődik a figyelem a láthatóra. Cselekedj! A Succession első epizódjában is hallunk ilyesmit: „In the end, you are what you do, Logan.” Ha nincs A Hős, hanem kapunk egy új Zöld Lámpást, meg mindenféle metahumán arcokat, a befuccsolt Justice League helyett Justice Ganget – röviden: egy szuperhős-multiverzumot (az új Lex Luthor még zsebuniverzumot is gyárt, hogy biztosak legyenek az alapok) –, akkor a szuperhősfilm tömegkultúra-tudomány szempontjából értelmezhető ősüzenete is megváltozik: nincs égi csoda, mi vagyunk a csodák – te és te és te –, és nem megváltódás lesz, hanem megpróbálunk minél jobb döntéseket hozni. Vagyis viselkedjetek minél jobban, Justice Gang, mert még sok filmet készülünk eladni veletek! De ez már csak fanyalgás – a koncepció működik.

Működik, mert Gunn nem söpri félre a filozófiai mélységet – sőt. A változtatások szépen illeszkednek a többi karakter formálódásához is; a Snyder-féle filmekben Eisenberg Lex Luthorja az istenszerű Superman legmélyebb számonkérhetőségét vetette fel, ahogy egy félmondat erejéig bedobta, hogy mégis hol volt A Hős, mikor verte Luthort az apja gyerekkorában.

Mivel az új film – a jó döntések problematikája mentén is – az emberi mivolt lényegét keresi, a tudomány kereteit feszegető Luthor gyűlölete abban áll, hogy Superman állandóan emlékezteti őt a keretek meglétére; hogy mindegy, meddig gyúrjuk-alakítjuk a földi matériát, mindig gyengébbek leszünk, mint a földöntúli.

Nicholas Hoult Luthorja mesterien hozza a film egészére jellemző, gyakran túlzó-ironikus képregénymázba csomagolt, mégis valódi, emberi problémákat. A földöntúli most nem biblikus; eredete ismeretlen – ő maga számára is. És az, hogy Gunnál a régi filmekkel eltérően örök homály fedi a kriptoni szülők szándékait, erős párhuzamot von az aktuális médiaproblémákkal; a film egyszerre feszegeti a fake news, a cancel culture és az AI kérdéseit. Mintha azt mondaná: épp úgy nem tudhatjuk meg sosem, hogy Superman valójában miért van itt, ahogyan a mai világban már nem tudhatunk biztosra semmit sem. Az önmaga számára is tisztázatlan kilétű Superman viszont esendő. Egyfajta énkereső – David Corenswet jól hozza a szerepet, bár kissé háttérbe szorul, hisz nincs egyedül. Az új Lois Lane (Rachel Brosnahan) nincs kiszolgáltatva csodálatos izmainak – sőt, egyszer még meg is menti őt. Ott a Justice Gang: vicces, jópofa, pénzszagú. A Nathan Fillion-féle Green Lantern egész jó lett, a többi metahumán felejthető. A szuperkutya aranyos.

Az a Superman, amelyik nincs egyedül, már nem a „Super” mentén definiálódik, hanem földönkívüliként. Hősünk legmélyebb belső konfliktusa saját emberi mivoltának megtalálása.

Így neve többet jelent, mint ezelőtt bármikor. Ahogy az új Luthor mondja: „He’s not a man, he’s an it.” A Superman: Birthright című képregényben a hős úgy próbálja elnyerni az emberiség bizalmát, hogy ruhájához nem terveztet maszkot. Hasonlóan próbálja most is megtalálni és megmutatni legtisztább emberi oldalát. Míg Snydernél emberi (amerikai) létének bizonygatását letudja annyival, hogy „I grew up in Kansas”, itt nemcsak hogy emberségével folyamatosan ellen kell állnia a média által rárakott maszkoknak, de végső soron földi létéből nyeri a legnagyobb erőt. Űrbéli otthonát nem megismernie kell, hanem meghaladni. Az 1978-as filmben a kriptoni szülők egyik legfontosabb üzenete a megváltó-típusnak: „Sohasem szabad beavatkoznod az emberek történelmébe.” Vagyis vigyázz rájuk, de hagyd őket hibázni. Itt együtt hibázik velük. A ráció tartományában él, és beavatkozik a nemzetközi konfliktusokba, háborúkat állít meg – hasonlóan, ahogy az 1940-es évek első képregényeiben, nem kis propagandisztikus áthallással, szólt bele a II. világháború csatáiba. Csakhogy itt rendre emlékeztetik döntései súlyára; egy megállított háború újabb szörnyűségeket vonhat maga után. Ki ő, hogy önkényesen alakítson nemzetek sorsán? Mindez szintén nem mentes az aktuálpolitikai áthallásoktól.

Képregényfilmhez képest egész harmonikus arányban kapjuk a látványvilágot és a szépen építkező történetet. A fontosabb karakterek nem egysíkúak, a sztori pedig elég komplex módon építkezik – kicsit fejkapkodós, de a jó értelemben, mintha az újszerű stílus színesebb-szagosabb DC-kavalkádja pörögne a szemünk előtt, amiben érdekesebb a történet, mint a látvány. Utóbbinak inkább a színvilága figyelemreméltó; mintha reneszánszát élné ez a mázasabb, retróbb képregényvonal (lásd: A Fantasztikus Négyes: Első lépések). Az utókor biztos megjegyzi magának James Gunn ominózus irányváltását, amit sokan szeretni fognak. A fentiek értelmében kicsit furcsán hat a plakáton a „Nézz fel!” hívómondat – pontosabb lett volna a „Nézz körül!”, maradj a Földön: ami itt lent van, az is szuper, az is szép, az is jó; metahumánok nálunk is születnek, az átlagember is lehet jó – ugyanakkor ne felejtsük el: pénzből él.

Superman – színes, magyarul beszélő amerikai kalandfilm, 129 perc, 2025. Rendező: James Gunn. Forgatókönyv: James Gunn. Operatőr: Henry Braham. Zene: John Murphy. Szereplők: Anthony Carrigan, Beck Bennett, Bradley Cooper, David Corenswet, Edi Gathegi, Frank Grillo, Grace Chan, Isabela Merced, John Cena, María Gabriela de Faría, Michael Rooker, Mikaela Hoover, Nathan Fillion, Neva Howell, Nicholas Hoult, Pom Klementieff, Pruitt Taylor Vince, Rachel Brosnahan, Sara Sampaio, Sean Gunn, Skyler Gisondo, Stephen Blackehart, Terence Rosemore, Wendell Pierce, Zlatko Burić Forgalmazó: InterCom. Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott! Bemutató: 2025. július 10. 

Képek: InterCom