Kuriózumként említhető Papp Tibor, aki 1994-ben megalkotta a Disztichon Alfa[1] című versgenerátort, amely „enyhén abszurd vagy pornográf” disztichonokat ír. Azonban a számítógép lehetőségeit kisebb vagy nagyobb mértékben kihasználó digitális, generatív, elektronikus költészeti munkát, amely saját magát hasonlóképpen pozícionálja, magyar szerzőtől nem igen találhatunk.

A digitális költészetet kronológiailag négy generációra bonthatjuk:

1. generáció – az 1950-es évektől, a WWW előtt, lényegében ekkorra tehető  a generatív költészet megszületése. Ezek a számítógépes költemények a nyilvánosság számára nem voltak elérhetőek, kutatóintézetek keretein belül készültek;

2. generáció – az 1980-as évektől, amikor a személyi számítógép (PC) elterjedt a fogyasztók között. Ekkor kinetikus és hipertext (az animációt, virtuális, digitális teret, internetes linkeket kihasználó) költemények is megjelentek, a különböző adathordozókon való terjedésük is lehetővé vált szélesebb felhasználói köröknek.

A 3. generáció a WWW felemelkedésével kezdődött, amikor a HTML, Javascript, Flash alapú webes felületek is elérhetővé váltak. Az ekkor létrejött digitális költemények már használtak multimédiás eszközöket, animációt, képet, hangot, interaktív elemeket ötvöztek. A felhasználók száma növekedett, egyre több ember lett képes felhasználói szinten is élvezhető aktivitásra az interneten, továbbá a videójátékok elterjedése is megkezdődött. 

A 4. generáció lényege, hogy a felhasználó már kép, hang, és a valós környezet információit képes bevinni egy adott programba kamera, mikrofon segítségével, amely ezek alapján alkot, elmossa a virtuális és a fizikális világ határait.[2] Továbbá számos alműfajt is kitermelt magából, például: generatív költészet, kódköltészet, multimédia-költészet, interaktív költészet. A legrégebbi ezek közül a generatív költészet, amely egy megadott adatbázisból válogatva különböző algoritmusok alapján állít össze szöveget. A kódköltészet a programozási nyelv elemeit használja fel, azokkal egészíti ki a versszöveget, így a gép által olvasandó szöveget az emberi olvasó számára esztétikai élményként kínálja fel az irodalom keretein belül. A multimédia-költészet a digitalitás eszközeivel kombinálja a hangot, képet és szöveget. Az interaktív költészet pedig olyan kiegészítő elemeket tartalmaz, amelyek lehetővé teszik, hogy a befogadó által bevitt adatok, szöveg stb. alapján alakuljon a költemény szöveges, képi, hangbeli része.[3]

Én elsősorban nem a neoavantgárd, a generatív költészet vagy a programozás felől csöppentem bele ebbe a világba.

A doktori kutatási témám, a poszthumanizmus és az irodalomelmélet kapcsolatainak vizsgálata során merült fel bennem a kérdés, hogy a poszthumán líra poszthumán mibenléte nem csupán a szöveg tematikus, jelentést érintő rétegében számíthat kérdésnek, hanem az alkotói ágencia felől is. Tehát rá kell kérdezzünk arra is, hogy az alkotó és az alkotás milyen módon lehet maga is poszthumán. Így jutottam el André Ferenc aki másnak verset ás – androidok, tékilencek –[4] című ciklusából kiindulva egészen Nick Monfort generatív költészetéig[5], valamint később Papp Tibor művéig. Mivel nem vagyok programozó, és valószínűleg a legcsekélyebb tehetséggel rendelkezem ennek a területnek az elsajátításához, néhány hozzáértő barátom segítséget kérve személyes és online ötletelések és kódelemzések közepette sikerült megértenem néhány alapvető generatív darabot, így például Nick Monfort Taroko Gorge[6] című alkotását is. Bölcsész létemre persze a dolog irodalomelméleti és filozófiai tétjei érdekelnek, valamint az a nyelvi működés, amely generatív potenciált hordoz magában. [7]

Így érkezünk el Mezei Gábor natúr öntvény című kötetéhez, amelynek első ciklusa, a monstrorum historia különböző szörnyek testének leírásaként olvasható.[8]

Ezek a leírások az egyes testrészekre fókuszálnak, így nyelvileg viszonylag homogén szövegekről beszélhetünk (például: „pikkelyes, emlős, csillogása fémes”, monstrum7, 15.; „bőre pikkelytelen, hártyás végtagjai csökevényesek”, monstrum11, 17.). A nominális stílus a mondatrészek mellérendeltségével párosulva töredezett testi identitású lényeket teremt, a monstrum-verseket egyben látva pedig az lehet a benyomásunk, a versek egyetlen lényről szólnak, vagy akár annak folyamatos átváltozásaként működnek. Mivel a nyomtatott könyv statikus, így egy vágyott, az átváltozást véghez vivő, dinamikus környezet a szöveg anyagisága felől is megvalósíthatná az átváltozást. Ehhez hívhatjuk segítségül az algoritmusokat és a számítógépet.

Nick Monfort kisebb generatív projektjeit böngészve egy hasonló szemantikával és céllal rendelkező alkotást, a The Bug[9] címűt (Milton Läuferrel közösen jegyzik) már ismertem, így az általam kutatott elméleti kontextushoz is illeszkedő alkotást kívántam létrehozni Mezei verseiből. A bogár című digitális költemény három szöveg átváltozása, a szövegek pedig maguk is az átváltozásról szólnak: szerves, állati és emberi testek leírása alakul át egymásba, mintha egyik a másik fordítása lenne, de valójában csak valós időben keverednek össze a digitális technológia segítségével. Franz Kafka férge, Julio Cortázar axolotlja és George Langelaan legye egy olyan immerzív költemény részeként tárul elénk, amely egyszerre viszi színre tematikus és formai, nyelvi szinten is az átváltozást. Ez volt tehát a Monstrorum Infinitumot ihlető projekt.

1. ábra - Részlet a kódból

Ez a generatív vers is hasonlóképpen egy fix szövegkorpusszal dolgozik, ugyanakkor a teljes szövegek mondatrészekre, olykor szintagmákra szétbontva lettek hozzáadva a kódhoz, amely ezekből random módon választva generál egy folytonos, egy versszaknak tekinthető szöveget. Továbbá azt is kombinálja, hogy a mondatrészek végén milyen írásjel (pont vagy vessző) szerepeljen, további szemantikai rétegzettséget hozzáadva ezzel a szöveghez. A vers nem interaktív, egyelőre nem multimediális, tehát a korábbi kategorizáció alapján a legelső generáció generatív költészeti hagyományát viszi tovább. Legelső verziója egy Pythonban írt kód, amely .exe fájlként önállóan is futtatható, és tartozik hozzá egy hanggenerátor-funkció is, amely minden karakter megjelenésekor egy általam megalkotott és betöltött hangmintát játszik le.[10] A webes alkalmazásba csak a szöveggenerátor funkció került be.

2. ábra - A futtatott program szövegmegjelenítője.

A webes alkalmazás megjelenítője már kellemesebb, modernebb dizájnnal rendelkezik, mindez azonban annak köszönhető, hogy az alkalmazás tervezését nem egyedül végeztem el. Nem értek a programozáshoz, így a program prototípusát is mesterséges intelligenciával asszisztálva tudtam életre kelteni, és a webes verzió is hasonlóképp készült. Az URL-ben (monstrorum-infinitum.replit.app) is jelölt .replit azt a vállalatot (Replit) szignalizálja, amely egy – mára már mesterséges intelligenciával asszisztált – online fejlesztői környezetet hozott létre, amelyben egy chatbotszerűen működő asszisztens segítségével weben futó alkalmazásokat is létre lehet hozni.

3. ábra - A webes alkalmazás megjelenítője

4. ábra - A fejlesztői felület, amely az alkalmazáshoz használt fájlokat, az asszisztenssel folytatott csevegést és az alkalmazás előnézetét jeleníti meg

Ahogy Monfort és Läufer alkotásában, itt is a szöveg változásával alakul a lény. Ebben azonban van egy plusz izgalom, amely Mezei szövegeinek alapvető erénye: a bizonytalan testi identitású monstrum sejtelmességét tovább képes fokozni a szöveggeneráló logika. A testet leíró és megképző nyelvi elemek szabadon kombinálódnak, amely a hermeneutikai és nem-hermeneutikai átváltozáshoz is elvezethet. Egymást módosítják a sorok, más hangsúlyt adnak egy-egy jellegzetességnek, más sorrendben jelennek meg a képernyőn is. Ez a rekontextualizáció, amely egyben remedializáció is, számomra új teret nyit a nyomtatott kötet értelmezése kapcsán. A nyelvi működés felfedi, hogy Mezei mint alkotó a nominalitás kombinatorikus lehetőségeivel játszik, ezt a potenciált azonban a nyomtatással történő rögzülés limitálja. Ezt megnyitva nagyobb fókusz kerül magára a nyelvre, és a generativitás nem véges, de végtelennek tűnő véletlenszerűsége az emberitől megszabaduló kontrollnélküliség illúzióját is megteremti.

Ezen túl pedig valahol kérdésessé válik, hogy mennyiben a szöveg alkotója az emberi ágens. Köztes pozíciónak tűnik a szövegalkotás szabályainak meghatározása, amelyben lényegébe az irányítás irányítása történik meg. A véletlenszerűség pedig azért érték számomra, mert hozzáadja a szöveghez az emberen túlit, mivel megvalósítja azt, amihez se kapacitásom, se elég türelmem nem lenne. Ha arra vagyok kíváncsi, hogy Mezei sorai milyen viszonyban vannak egymással, akkor jelen esetben csak szemlélnem kell a képernyő kontrasztjainak változását, és nem pedig magam kigyűjteni és kombinálni az adott sorokat. A végső mű megalkotásában ilyen formán én nem is igazán az alkotó akarok lenni, hanem az alkotás legelső kiélvezője a konkrét írást jelentő alkotói munka terhe nélkül.

Ennek a fajta alkotásnak más terhei vannak, legalábbis a terhek fókuszában más áll. Ha a kittleri értelemben a művet egy nagy technológiai és társadalmi apparátus részeként képzeljük el, akkor a megjelenés infrastruktúrát jelent.[11]

A szöveget nyomtatni kell, tördelni, szerkeszteni, és anyagilag is támogatni a nyomtatást. Az online térben pedig tárhelyet kell bérelni, valahogy az adatforgalmat bonyolító technológiát anyagilag fedezni. Ebben a specifikus esetben az MI-asszisztens minden egyes produktív folyamatát, valamint az online működéshez szükséges CPU és RAM használatot. Ennek a mű befogadói oldaláról kevés jelentősége lehet, ugyanakkor a vers „fogyasztása”, infrastrukturális és valószínűleg környezeti terhelése ezáltal a mérőszámokkal élővé válik az alkotó számára, amely egyfajta elidegenítő szereppel bírhat. Ez azt erősíti bennem, hogy az irodalom antropocentrikus szféráiból nem csak a jelentések kapcsán tudtam kimerészkedni ezzel az apró projekttel, hanem annak anyagisága is egy nem-emberközpontú hálózatba ágyazódik be.

Ami „irodalmon túliként” érdekes aspektusa volt az alkotásnak, az a technikai részletekkel kapcsolatos kiszolgáltatottság. A programot eredetileg úgy terveztem volna, hogy hangot is generál szinkronban a karakterek megjelenésével, azonban a hangminták adatbázisból való betöltését nem sikerült helyesen konfigurálnom. A generatív zenei alap Mezei szövegeinek a hangulatára kívánt volna reflektálni. Ahogy a Pécsen megalkotott projekt lábjegyzetben elérhető linkjei is hallhatóvá teszi, nyugtalan, egyszerre természeti és indusztriális környezetekre emlékeztető atmoszférát kívántam volna hozzáadni a szöveghez (ennek a megvalósítása folyamatban van).

Összegezve a kommentárjaimat, az irodalom határterületein járni, a médium jelentette komfortzónából kizökkenni egyértelmű esztétikai többletet nyújt. Ugyanakkor ez a projekt nem a technológia és a líra határait feszegeti, sokkal inkább egy első lépés, szárnypróbálgatás, továbbá annak a feltérképezése, hogy a kutatói munka tárgyához kapcsolódó alkotói tapasztalat miként bővítheti a tudományos látókört. A bölcsészet és az irodalom digitalitás felőli interdiszciplinaritása újabb experimentális megközelítésekre ad lehetőséget, így például a code poetry (kódköltészet) és a mesterséges intelligencia témájában és asszisztenciájával készült szövegek[12] gyakoribbá válását is megfigyelhetjük, ugyanakkor a szöveg statikusságát megbontó, a líra formanyelvét igazán megújító megoldások mintha még váratnának magukra.

Képek: Bordás Máté

[1] Papp Tibor, Disztichon Alfa. Első magyar versgenerátor, Párizs–Bécs–Budapest, Magyar Műhely, 1994.

[2] Leonardo Flores 2014-ben írta ezt a szócikket, ő ekkorra teszi a harmadik generációt. 2024-ben, 10 évvel később az MI és a virtuális valóság korában kijelenthető, hogy elérkezett a digitális költemények 4. generációja. A ChatGPT akár felfogható ennek a termékeként is.

[3] Leonardo Flores, „Digital Poetry”, In.: Marie-Laure Ryan–Lori Emerson–Benjamin J. Robertson (szerk.), The Johns Hopkins Guide to Digital Media, Baltimore, Johns Hopkins University Press, 2014, 155-160.

[4] André Ferenc, szótagadó, Jelenkor, Bp., 2018, 113-141.; a ciklusban André az androidos okostelefon T9 szövegbeviteli rendszerének prediktív szövegbeviteli funkciójából fakadó véletlenszerűségek avantgárd esztétikáját használja ki. A szerzői ágencia így némiképpen megoszlik a szerző és a program között. Bővebben erről: Osztroluczky Sarolta–Rédai Gergely, Versanimáció és versösvény. A líra közvetítésének új útjai, Kortárs, 2019/12, 54-65.

[5] Ehhez lásd: https://nickm.com/poems/

[6] Nick Monfort, Taroko Gorge, 2009. hozzáférés: 2025.08.01. https://nickm.com/taroko_gorge/

[7] A generatív költészetről ebben a tanulmányban írok bővebben is: Bordás Máté, Generatív zene és generatív líra: a szerzői ágencia megosztásának poszthumán jellege, Tempevölgy, 2024/3, 54-67.

[8] Mezei Gábor, natúr öntvény, Kalligram, Bp., 2016, 7-22.

[9] Milton Läufer–Nick Monfort, The Bug, 2021. hozzáférés: 2025.08.01. https://nickm.com/laufer_montfort/the_bug/index.html

[10] Ennek egy fejlettebb zeneiséggel és hanggeneráló mechanizmussal rendelkező változatát elkészítettem 2024 nyarán a Pécsi Tudományegyetem egyhetes elektronikus zenei szabadegyetemén. A projekt kimeneti produktuma itt megnézhető és meghallgatható, valamint egy részletes leírás is olvasható róla: https://www.youtube.com/watch?v=Cv_rhE_876A

[11] Ehhez lásd bővebben: Friedrich Kittler, Lejegyzőrendszerek 1800/1900. Előszó, PRAE 4, 2014, 19-26.

[12] Závada Péter: Éngép, Balaskó Ákos: A perceptron gyermekei; vagy az egyik személyes kedvencem, Forgó Petra: Afázia című szövege a szifonline-on: https://www.szifonline.hu/pestext/pestext-2022/2700-afazia-2022-07-25?fbclid=IwAR0A8HNOkVapSI-WOF_R4CRrSFe_TtocBIN2POJrcmLjUkCzR-2YitE1dzY