A független, alacsony költségvetésű és személyes filmek világából érkező Noah Baumbach a Házassági történet és a Fehér zaj után ismét a Netflix támogatásával forgatta le Jay Kelly című filmjét, mely George Clooney főszereplésével hollywoodi történet a munkájába belefásult színészről, aki egy spontán európai utazás során reflektál a múltjára, arra, hogy honnan jött, milyen áldozatokat hozott a karrierje érdekében, és kiket bántott meg. Az Oscar-díjas színész Jay Kelly megformálásával voltaképpen önmagát alakítja, ezért nem kellett megerőltetnie magát Noah Baumbach kamerája előtt; sármjával és tehetségével kényelmesen mozog a metatérben, a magánéleti aspektus teljesen fiktív, mégis nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a film címe akár George Clooney is lehetne. Baumbach visszatér a párbeszédekre és belső monológokra épülő elbeszélésre, mely az olykor felerősödő szentimentális tónus ellenére végig könnyed és humoros marad. 

Főhősünkkel először egy filmforgatáson találkozunk, ahogy éppen karaktere haláljelenetét veszik fel, ezzel rögtön az elején belecsöppenünk a hollywoodi filmgyártás feszített tempójú és izgalmas világába, ahol mindenütt kamerák, óriási reflektorok, sminkesek, asszisztensek, a rendező, és természetesen a filmsztár, Jay Kelly, aki a Tessék! parancsszóra rutinos színészként esik össze és hunyja le a szemét, és ha úgy érzi, akkor újabb felvételt kér, mondván, tudja ezt ő jobban is.

Jay Kelly élete a filmekről szól, el is hangzik, hogy minden emléke film; ez a tételmondat később tematikai vezérfonala lesz az epizodikusan építkező narratívának, melyben flashbackek segítségével megelevenednek életének sorsdöntő pillanatai, ilyen a színészi karrierjét elindító casting vagy a fiatalkori szerelmével való találkozás.

Egykori menedzserének a halála és egy régi színitanodás társ váratlan felbukkanása arra kényszeríti a férfit, hogy elgondolkodjon azon, hogy a fényűző élet és a filmsikerek kárpótolják-e a lányaival elvesztegetett percekért, továbbá, hogy miként bánt azokkal az emberekkel, akik végig mellette voltak, például túlbuzgó ügynökével, Ronnal (Adam Sandler) és a sajtósával, Lizzel (Laura Dern). Amikor az egyetem előtt álló kisebbik lánya európai kirándulásra megy és a nyárra teljesen magára hagyja apját, Jay hirtelen felindulásból úgy dönt, hogy még mielőtt túl késő lenne, megpróbálja helyrehozni a múlt hibáit, ezért utána utazik, természetesen magánrepülőn, a teljes ministábjával együtt. A Franciaországon és Olaszországon átívelő kiruccanás magányában Jaynek szembesülnie kell azzal, hogy apaként kudarcot vallott, mivel mindig fontosabb volt számára adott forgatás, mint a lányai, hasonlóképpen Ron és Liz lojalitását sem becsülte meg kellőképpen.

A Jay Kelly emléktöredékek, humoros és megható momentumok gyűjteménye, melynek fókuszában a címszereplőt alakító George Clooney áll és néz zavartan tükörbe, keresi a hamis mosoly mögött megbújó igazi Jay Kelly-t.

Noah Baumbach filmje Woody Allen 1980-as Csillagporos emlékek című filmjének parafrázisa, megromlott apa-lánya kapcsolattal, egzisztenciális válságba sodródott hollywoodi filmsztárral és toszkán nyaralással. 

Csak úgy, mint Noah Baumbach, a mexikói Guillermo del Toro sem merészkedett ismeretlen területre, és Mary Shelley 19. századi gótikus Frankenstein történetének megfilmesítésével ismét a szörnyszülöttek titkait fürkészi. Del Toro rémségek iránti megszállottsága és a társadalomból kitaszítottak iránti szeretete határtalan, filmjeit átjárja az empátia és a humanizmus. A rendező eddigi életművében mindig a másság különböző formáit kutatta és hozta felszínre a legsötétebb emberi gyarlóságokat, melyek áldozatai az általa megrajzolt torz alakok. Korábbi filmjeit (A víz érintése, Rémálmok sikátora, Pinokkió) a Frankenstein-mítosz értelmezési prizmáján keresztül legalább annyira érdemes nézni és elemezni, mint önálló filmekként. Idő – és persze pénz – kérdése volt, hogy del Toro mikor készíti el saját Frankenstein-filmjét, melyből megannyi adaptáció született. 

A teremtő és teremtménye közötti ellentmondásos viszony bemutatását a rendező fejezetekre tagolt narratívában álmodta meg, így a Frankensteinben először a őrült tudós, Victor Frankenstein (Oscar Isaac) élményeit látjuk, majd nézőpontváltás után a szörny (Jacob Elordi) öntudatra ébredését kísérjük figyelemmel, ahogy magára hagyva kíváncsian fedezi fel az egyszerre félelmetes és vonzó világot.

A viktoriánus miliő korhű megidézésével és az irodalmi szöveghez ragaszkodva del Toro barokkos víziója leginkább James Whale 1931-es Frankenstein-filmjéhez áll közel, de a két és fél órásra elnyújtott játékidőt jegyző filmből hiányzik az a narratív kohéziós erő és érzelmi töltet, melytől igazán emlékezetes darabként tudnánk rá tekinteni.

A két főszereplő perspektívájára és egyéni drámára felfűzött elbeszélés árnyalja a jól ismert történetet, melyben így eltolódnak a hangsúlyok, és sajátos apa-fiú kapcsolat bontakozik ki előttünk, a klisés fináléig nem kerülünk igazán közel egyikőjühöz sem. Pedig a rendező éppen azt szeretné elérni, hogy mindkét karaktert hibáikkal és esendőségeikkel együtt lássuk, ezért tartja szükségesnek, hogy megismerjük Victor sanyarú gyerekkorát, amikor anyja halála után szigorú apja nem éppen szerető szülőként nevelte fiát, akit így felnőtt korára, ifjú orvosként megbabonázott a halál legyőzése és tudását annak szentelte, hogy Istent játszva életet leheljen abba, aminek a lelke már a túlvilágra költözött. Ugyanígy a második felvonásban terjengős jeleneteken keresztül követjük, ahogy az identitását kereső monstrum emberi alakot ölt és idővel képes lesz szavakkal is kifejezni az érzéseit. A kettejük közötti filmvégi konfrontáció egyúttal szembesítés: az egyedüllét terhét cipelő teremtmény mindössze arra vágyik, hogy Victor meghallgassa és emberként kezelje őt. 

Az Oscar-díjas Kathryn Bigelow (A bombák földjén, Zero Dark Thirty-A Bin Laden hajsza) ismét az Amerikai Egyesült Államok (és a világ nagyhatalmainak) fegyverkezési mániáját és paranoid politikai közhangulatát ragadja meg Feszült helyzet (A House of Dynamite) című filmjében, mely a Fehér Ház egy feltételezett rakétatámadás válságkezelését, vagy inkább az elhárítására tett kétségbeesett kísérleteit mutatja be. A Noah Oppenheim által írt forgatókönyv feszített tempót diktál, rengeteg karakterrel dolgozik és bővelkedik szakkifejezésekben, valamint azt az elmúlt években reneszánszát élő narratív megoldást alkalmazza, melynek lényege, hogy ugyanazt az eseménysort különböző nézőpontokból mesélik el, ezáltal a konfliktushelyzetet a lehető legtöbb oldalról tárják elénk, ezzel fokozva a bennünk motoszkáló nyugtalanságot és szorongást.

A Feszült helyzet (találó magyar címadás) három epizódból áll, és mindhárom epizódon belül több karakter perspektíváját veszi fel, a folyton mozgásban lévő kamerának és fókuszváltásoknak köszönhetően csak kapkodjuk a fejünket, és igyekszünk feldolgozni a töménytelen információmennyiséget, amelyet ránk zúdítanak. 

Az elbeszélés a bénító fenyegetettség érzésének eluralkodása mentén szerveződik és a tartalom az újabb verziók bevonásával ismétlődik, mely által a film végére már csak rezignáltan vesszük tudomásul, hogy dilettáns politikai vezetők kezében van az életünk. Kathryn Bigelow precíz és rideg professzionalizmusa az első fejezetben bontakozik ki igazán és szegez a székhez, majd amint a forma felfedi önmagát, a film fokozatosan elveszíti azt a lendületet és koncentráltságot, mely eleinte izgalmassá tette a koncepciót. Alex Garland filmjeihez (Polgárháború, Warfare) hasonlóan a Feszült helyzet nemcsak sokkoló lenyomata a hidegháborús időket idéző fokozott katonai készültségnek, hanem az események valószínűsége miatt olyan apokaliptikus jövőkép, mely könnyen valósággá válhat.

Képek: La Biennale di Venezia