Csehov 1896-ban született Sirálya az egyik legtöbbet játszott dráma Magyarországon. Lehetne azt mondani, hogy csak a kánon és hagyomány tartja életben, de szerencsére nem így van. Magam is, ahányszor újraolvasom tanításhoz, vagy színházban látom, mindig meglepődöm: mint egy prizma, mindig más-más fénytörésben mutatja magát. Azonban van pár kérdése, mely örökre megoldatlan marad: a szerelem és a színház, a művészi alkotás, a művészlét lehetőségei – és lehetetlensége. „Úgy döntöttem, hogy kitépem a szerelmet a szívemből”, mondja Csehovnál Mása, itt Kocsis Gábor, és míg egyikük a Kosztya/Trepljov iránti szerelemre gondol, másikuk a színház iránt szerelemre, mindketten reménytelennek érzik helyzetüket.

Az Apertúra társulata (akárcsak Mása) többször is nekilendül ebben az előadásban, hogy leszámoljon a színházzal, és mégis, örökre, menthetetlenül szerelmes marad.

Hiába nincs pénz vagy akár hely sem, játszani akarnak. Kritikusan szemlélnek színház- és drámatörténeti hagyományt, másokat és magukat, és reménytelennek látják a helyzetet. Nemcsak maga a vakolatlan téglafallal kerített, mindössze pár lépcsővel „díszletezett” üres tér árulkodik arról, hogy nincs pénz színházat csinálni a kőszínházi rendszeren kívül, hanem Kosztya (Urbán Richárd) is a darabja finanszírozására kér pénzt az anyjától, nem nagybátyjának vagy magának. De hát mire elég másfélmillió forint ma egy társulatnak? Eközben a fia „hülyeségét” finanszírozó, és a bevett színházakat képviselő Arkagyina (Herczeg Adrienn) egyszerre jeleníti meg nemcsak a fiatalok által megvetett kőszínházi rutint, de a már kanonizált függetlenséget is: a „négyórás Mohácsi” is túl ósdinak érződik a legfiatalabb nemzedéknek. Akiknek igazuk is van, meg nem is. Új formákat akarnak, miközben saját darabjuk – akárcsak Csehovnál – nem nyeri meg sem a színpadi, sem a valós, a falak mentén üldögélő közönséget.

A Trigorin-figurát játszó Formán Bálint karakterében, szavaival is kiválóan jelképezi a megbékítésre törekvő erőket: „kell az a színház is”. Persze, igaza van, de egyben álságos a figura, a mondat. Egyrészt mégsem lenne jó ugyanolyannak értékelni az emlegetett Puskás-musicalt, Mohácsi Istenítéletét vagy az Apertúrás előadásokat. Másrészt Trigorin-Formán „békebírói” alakját hitelteleníti az itt is megtartott Nyina (Gellért Dorottya) iránti vonzalom, mely gyötri, de annyira nem igazi, hogy magát a lelket lássa meg a fiatal nőben. Ugyanúgy otthagyja Nyinát a berlini Schaubühne-beli kaland után, mint Csehovnál. Az önmagára tett önironikus, egyszerre csehovi és formáni mondata („A síromig kedves és tehetséges leszek, vagy tehetséges és kedves, de semmi más.”) igaz is, meg nem is: hiszen az Apertúra-Sirály zenéit mégiscsak ő írja, és a dalok önreflexívek, viccesek, egyszerre szórakoztatóak és gúnyosan igazak. Nem dupla- de triplafenekű az előadás színházkritikája. És még a kritikusok is megkapják a magukét.

Ne essünk azonban tévedésbe: nem hideg, intellektuális előadásról van szó. Ezt eleve nem engedi a játék közelsége, intimitása, hiszen a nézők körbeveszik a szinte végig teljes generálfényben megvilágított játszóteret. Így maguk is részesei a történetnek, Kosztya közéjük ül le a plüss-sirály belsejét széttépdesni. És sokszor felizzanak a magánérzelmek: Kosztya és édesanyja üvöltő veszekedése nemcsak a különböző színházi esztétikákról szól, de a pusztító düh mögött ott érződik a kétségbeesett szeretet is egymás iránt: megérteni nem tudják egymást, de ez nem jelenti a szeretet hiányát. Vagy amikor Urbán Richárd nagyenergiás robosztussággal játszott Kosztyája és a törékeny, széparcú Nyina (akiről Arkagyina megjegyzi: „ilyen külsővel rendes színházban is játszhatnál”) úgynevezett „zárt jelenet”-ben idézik meg Csehovot a magázódással, egy az egyben átvett sorokkal, akkor a köztük felvillanó szerelem intimitása hiteles és élő a műanyag székeken feszengő mai közönségnek is. De Kocsis Gábor megalkuvásra hajlamos független színészének sorai mögött is ott rezeg a fájdalom: „elmegyek mást csinálni, pénzt keresni”, mondja, de azért marad az előadás végéig.

Átvillódzik az előadásban egymáson Csehov és a mai magyar színházi világ, színházcsinálási vágy és annak lehetetlensége. Minden szemszög hangot kap: Arkagyina dalában és Trigorin-Formánnál a kiváltságos-lét igazságtalansága és egyben örök félelme a rutintól, a többieknél a kisemmizettek, feltörekvő fiatalok igazsága és sértettsége. A szöveg tele van komolysággal és tele van poénokkal („Tölgypajzsos Szorin”). Sok-sok esztétikai és egyéb ítélet, egymást váltó szempontok villannak fel, melyek közt nem lehet teljesen igazságot tenni sosem. Borsányi Dániel figurája áll mindezen kavarodás mögött sokáig szilárdan, mint a rendező (vagy annak alteregója), míg egy csavarral a végén át nem veszi Kosztya szerepét: „Ricsi egész jól játszott engem”, mondja, és ezzel az újabb fénytöréssel teszi teljessé az előadás prizma-szerű metaszínházi villogását. Egy dolog biztos: itt és most rólunk van szó. Tartsuk meg a lelket Kosztyában, akár insta-posztokkal is, kérik a végén a színészek a közönséget. Egyetértünk: tartsuk meg a lelket a színházban. Nézzük ezt az előadást!    

A.P.(ertúra) Csehov: Sirály

Rendező: Benkó Bence
Játsszák: Gellért Dorottya, Herczeg Adrienn m.v., Borsányi Dániel, Formán Bálint, Kocsis Gábor, Urbán Richárd 
Bemutató dátuma: 2025. május 3.
Megtekintve: 2025. szeptember 21. Gólem Színház

Fotók: László Dorina / Dorinka Studio