PRAE.HU: A film egyik témája az identitás, továbbá az, hogy a külső tényezők mennyire befolyásolják azt, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk. Mitől függ az identitás és mennyire tudunk elszakadni tőle?

Mindig a személyeset, az individuumot keresem, és nem a metafizikai oldalát annak, hogy kik is vagyunk.

Az érdekel, hogy milyen történeteket és milyen árnyékokat viszünk tovább, melyek aztán meghatározzák az életünket.

Alapvető kérdés, hogy milyen a szülők és a gyerekek kapcsolata, az “örökölt” sors mellett mennyire lehet szabad a következő generáció. 

PRAE.HU: A főszereplő Andornak van egy apaképe, melyben töretlenül hisz, és szinte isteníti a férfit. Mikor ez az eszmény sérül, akkor a történetben törés keletkezik és a film elindul egy erőszakos irányba, amelynek hatására a fiú elbizonytalanodik a saját identitását illetően, és szembe kell néznie a lehetséges igazsággal. Ismét felvetődik a kérdés, hogy mennyire engedjük azt, hogy a külső tényezők befolyásolják a személyünket.

Nehéz erre válaszolni, mert ez sokszor tudatalatti folyamat. Van, amiben tudunk a külső tényezőktől függetlenül döntést hozni és van, amiben nem. Továbbvihetjük - akár tudat alatt is - a régi sémákat, és leszünk az elszenvedőkből bántalmazók. Azt akartam kideríteni, hogy miként lehet ezt átadni úgy, hogy elég teret kapjon a néző, ne legyen minden előre “megrágva” neki, kapjon elég szabadságot, hogy saját magát is belevetíthesse a filmbe. Azt remélem, hogy így egy személyes élményhez juthat. 

PRAE.HU: Aki ezt nézi, akarva-akaratlanul is gondol a saját szüleivel való kapcsolatára, hogy mit viszünk tovább, és hogy mennyire engedjük, hogy befolyásoljon az, hogy nekünk milyen a családunk.

Igen, ennek a kollektív aspektusa az, hogy mennyire tudunk saját magunkkal tisztában lenni. Sokat éltem külföldön, Franciaországban nőttem fel, így van összehasonlítási alapom: azt tapasztalom, hogy itthon rettentő gorombák egymással az emberek, rengeteg az indulat. Ennek a gyökerei biztos, hogy a múltból is erednek. 

PRAE.HU: Andor gyermeki nézőpontjával és misztikus apaképével a fantázia is belép az elbeszélésbe, különösen ahogy a kazánhoz beszél. Hol húztad meg a vonalat képzelet és valóság között?

Ez egy folyamatos kompozíciós kérdés. A film olyan, mint a zene. A jeleneteket is komponálni kell, egymás között is, mint egy zenés darabban. Kicsit mélyebbről, kicsit magasabbról, kicsit sötétebb, kicsit világosabb… Alakul a forgatókönyv, és a koncepció is alakulhat a forgatáson, később pedig a vágás során is. Például a forgatókönyvben több találkozás volt a kazánnal, de aztán éreztük, hogy kicsit repetitív lenne, és már nem tudna újat mondani. 

PRAE.HU: Mi volt az ötlet mögötti inspiráció?

Az inspiráció apám története volt, aki egy liftaknához beszélt, egy nyíláshoz, mint valami sötét metafizikai kezdőponthoz. Én viszont azt gondoltam, hogy ezt jobb lenne fizikailag megjeleníteni, egy olyan tárgy, szerkezet formájában, ami akár válaszolni is tud. Kérdés, hogy mi ez az interakció, és hogy ebből mennyi a projekció. Zányi Tamás sound designerrel még az utolsó keverésnél is fontolgattuk, hogy mennyire kell ezt a szubjektív fantáziavilágot behozni, számot vetve azzal, hogy Andor életének legnagyobb része reális aspektusokból áll össze. 

PRAE.HU: A gyereknézőpont megengedné azt, hogy a film még inkább a fantázia irányába induljon el. Ez a lehetőség felmerült?

Nem akartam túlságosan stilizálni, a történet egyszerre szól a szelídségről és a durvaságról, az elnyomásról és az ártatlanságról. Úgy éreztem, hogy ez a megfelelő mix. Nem akartam tündérmesét.

PRAE.HU: Guillermo del Toro filmjei jutottak eszembe, A faun labirintusa és a Pinokkió, amelyekben ugyanígy a gyermeki nézőponton keresztül mutatják be a fasiszta rendszer brutalitását.

Nekem az már túlstilizált. Azt szerettem volna, hogy a néző ne tudjon olyan messzire menekülni. 

PRAE.HU: A gyermeki nézőpont és a személyes történet miatt mennyire tudtál kívülálló maradni? 

Végig visszatérő kérdés volt az évek folyamán, hogy mennyire lehet a megfelelő távolságból kezelni a sztorit: ne legyek se túl közel, se túl távol. Ez egy folyamatos harc. 

PRAE.HU: A harmadik filmedben elengedted a nagyon erősen szubjektív perspektívát, kinyílnak a terek és több karakterrel találkozunk, mellékszálak indulnak el.

Szubjektív, de máshogy. A pszichológiai összefüggéseket így jobban meg tudtam jeleníteni.

PRAE.HU: Innentől kezd jobban kinyílni a világ?

NJL: Azt gondolom, hogy rendezőnek van egy nagyon specifikus nézőpontja, ami jó, ha felismerhető, nem feltétlenül stilisztikailag, hanem úgy általában. Szeretem a 70-es évekből Altman és Pakula filmjeit. Már forgatjuk Budapesten, magyar stábbal a nagy ellenállóról, Jean Moulin-ről szóló francia filmet, ami egy anamorf, szélesvásznú, 35 mm-re forgatott film lesz - ebben olyan optikát használunk, mint a nagy amerikai alkotásokban a 70-es években. Kísérletezek magammal és a határaimmal. Sok szereplő lesz, egy nagyon erős főszereplővel, tíz napnak a története, tehát aránylag behatárolt.

PRAE.HU: Még maradsz a múltban?

NJL: Megtalál a múlt. Visszahúz, mint Magyarország. 

Képek: La Biennale di Venezia