„Megtisztelnek, hogy engem választottak az összes egyéb elfoglaltság közül Budapesten” – töri meg a csendet Závada Péter – „szeretettel üdvözlök mindenkit az olvasókörön. Ilyet még nem csináltam, nem is tudom pontosan, hogy mit jelent. Gondolom, beszélgetni fogunk szövegekről.” Elnézést kér a magázódásért, fél órával ezelőtt még órát tartott az ELTE-n, ahol magázódnak a hallgatókkal. A Fenséges és az avantgárd című Jean-François Lyotard szöveget fogjuk együtt értelmezni. Závada számára fontos meghatározása ez a fenségesnek; csapongó, nehéz szöveg, szabad asszociációkkal, hivatkozásokkal teli.

Bevallása szerint mindig is vonzódott a fenséges esztétikai állapotához. „Nagyon ritkán érez az ember katarzist, ilyenkor mélyen megrendül” – lelkesen bólogatok, legtöbbször tényleg giccsesnek, elcsépeltnek látjuk a minket körülvevő dolgokat, ritkán engedjük meg magunknak a rémülettel vegyes együttérzést.

Meghökkent, megfoghatatlan

Longinosz, Burke, Kant, Schiller, Lyotard fenséges-meghatározásait fogjuk átbeszélni az olvasókörben. Elegáns, ahogy Lyotard összeköti ezt az avantgárddal, hozzákapcsolja a művészetekhez. Kant még a természetben, Schiller a színházban ragadja meg a fenségest, ezek pedig mind visszavezethetőek Arisztotelész katarzisfogalmához. 

Arról a művészetről kezdünk el beszélni, ami meghökkent, ami egészében megfoghatatlan. Milyen olyannal találkozni, amivel még soha? „Lyotard 1998-ban halt meg, abszolút kortárs szerző.” Gyermekként szerzetes akart lenni, majd festő, építész. Állandóan kutat, marxista, baloldali gondolkodói múlttal rendelkezik; de idővel ennek megreformálásán dolgozik, a dogmák zavarják. Ezeket emeli ki elsőként Závada, majd Sólyom Sára cikkét ajánlja Lyotardról a Mércén: „olyan filozófiai megszólalásmódot keres, ami nemcsak kifejezi, hanem végrehajtani is képes a felszabadulás megrendítő érzéki eseményét.”

A baloldali eszmék kritikafelfogása jön szóba;

egy idő után mintha minden leegyszerűsíthető lenne a fogyasztásra, és ennek negativitását érjük tetten minden folyamatban.

Ezért is fontos a szöveg szerzője – közeledünk Lyotardhoz – „aki igyekszik visszacsempészni a vágyat, játékot és örömöt a mindennapokba.” – mondja Závada.

„Heideggeri fogalom az esemény; egy saját tapasztalat, ami az ember jelenébe lép.” Lyotard nyelvi eseményről beszél, de nem szóképként képzelve azt el. Vizuális aspektussal ruházza fel a nyelvet; nem racionális benyomásként, hanem érzéki síkként határozza meg, ez konfrontálódik majd a nyelvi, retorikai síkkal, mint esemény válik megtapasztalhatóvá. Mintha kényszerítő erővel lépne fel ellenünk egy irodalmi mű vagy műalkotás; a hatalmába kerít, emocionálisan befolyásol minket – derül ki a szövegből. Izgalmas, hogy bár hiába hatott az esemény egy egyetemi előadásnak, nem érezte magát kizárva az sem, aki nem hallgatott még életében esztétikát.

Csatlakozni tudtunk a művészetfelfogásokhoz, fel tudtuk idézni saját élményeinket, tapasztalataink által jobban megélhettük az idézett szövegrészeket. 

A műalkotás mostja

Barnett Newman képzőművész alkotásaira térünk át. A szöveg is tematizálja, hogy az időből kiszakítva léteznek ezek az absztrakt expresszionista festmények. Valóban végtelennek tűnnek művei, mintha soha meg nem szűnő felületeket hozna létre. Néha megszakítja néhány ritmikus alakzattal, de ezekről sem tudjuk, hogy honnan hová tartanak, a vászon felső és alsó szélein is kifutnak a képből.

Barnett Newman: Voice of Fire
 

Sok szobrának és festményének címe is a jelenlevésre referál („Here” vagy „Not there, here”) – ismerteti a szöveg – ezek szakaszok, melyeknek nincs meghatározható kiterjedésük, de mégis a térben helyezkednek el. „Mintha magára a fogalomra utalna vissza a munka” – elemezzük a műveket.

Az is fontos – hangzik el az olvasókörön – hogy

van-e az adott művészethez hajlamunk, kitárulnak-e előttünk rétegei? Könnyen megtörténhet, hogy az alkotó, akire éppen Lyotard építi elméletét, számunkra nem válik fontossá. 

„The sublime is now” – írja Newman. Hogyan fordítanák? – kérdez rá Závada, vonva be a hallgatóságot. „A fenséges a most” – hangzik el a körből – „ebben a fajta mostban alany és állítmány nem különíthető el.” Hisz eggyé válok az érzékeléssel, annyira meghatároz a mű általi bevonódottság. „Izgalmas megközelítés” – mélyíti el az idézett kifejezést – „a műalkotásoknál sem a kompozíció, hanem az idő, ami igazán fontossá válik.” Ez a most mindig annak az ideje, amikor megtörténik velünk a műalkotás. A műalkotás mostja, az alkotás saját jelene az, amit megtapasztalunk – fejtjük a szöveget tovább.

Egyszer csak találkozunk egy ismeretlen mintázattal, amiben még nem volt részünk (Rothko, Malevics, Newman hasonló érzeteket kelthetnek bennünk).

„A jelenidejűség miatt válhat eseménnyé” – csatlakozunk Závadához – „ha nem lenne jelenidejűsége, megszűnne a különállóság, az egyetlenség érzése is.” 

„Mint a flâneur felfogás az avantgárdban” – csatolom a diskurzushoz – „sétálok az utcán, és a megfigyelés által beleütközök a valóságba.” Vágyunk az erős jelenlétre. „Valóban” – erősítik meg – „a legtöbb ilyen találkozás apriori.” Mindig fontos, hogy van-e már egy elváráshorizont a fejemben? – gondolkodunk tovább. Tudjuk-e, hogy mire számíthatunk? Ha képesek vagyunk előre leírni a formulát, az a mű megszűnik eseményként funkcionálni. Ha van már előzetes elvárásom, akkor rendelkezem egy fogalomkészlettel, ami betöltődik a mű fogyasztása közben. Az lehet esemény, aminek a megérkezését nem várhattuk előre, az tud csak mellbe vágni igazán. Így soha nem lesz sorozatgyártható. 

Banett Newman: Zim Zum II

„A fenséges ábrázolhatatlan Kant szerint” – folytatja Závada – „nem tudom elképzelni, megérteni, határtalan, mint a tenger.” Newman is működtet egy időérzékelést műveiben, ami soha nem utólagos tapasztalat. Az ember képes összekötni az emlékeit, a hangokból dallamot formál. Pont ebből zökkent ki a műalkotásainak jelenidejűsége, a vele való találkozás, kiszakít az egymásra rakódó élményekből. Számunkra ismeretlen időtudat ez. Ebben a pillanatban nincs múlt, amihez kapcsolni lehetne a munkát, és jövő, amit feltételez. A jelenben vagyunk. Zavarba hoz. „Elveszett az ember, ha nincs mihez kötnie a látottakat” – összegezzük a gondolatot. 

„Elmennek színházba, és meghökkennek azon, ami történik. Volt egy ilyen élményem az Örkényben Kiss-Vég Emőke Romantika című előadásával. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog rázni. Zavarba hozza a nézőt, nem sikerül fogalom alá hozni” – említi meg Závada.

Undergroundból populáris

Kantnál két típusú ítélőerő működik. A meghatározó ítélőerő ahhoz kell, hogy felismerjünk magunk körül dolgokat. Lesz egy közös fogalmunk. Tudom, hogy néz ki egy szék, valaki megkér, hogy hozzak fel egy piros széket. Megképződik mindkét kategória a fejemben, és felismerem az adott tárgyat. Az általánoshoz megtalálom a partikulárist. A művészetek befogadásánál, ahol a szép vagy fenséges tapasztalatát éljük át, akkor nem egy meghatározó ítélőerő működik, mert nincsen előzetes fogalmam arról, hogy mit akarok látni. Egyszerűen elidőzöm a műalkotásnál, és előbb van partikuláris tapasztalatom, és ahhoz keresek valami általánost. A jó műalkotások ezt mindig megkerüli. Mindig zavarba hoz, és nem tudni, hogy mit vált ki majd az emberben. Valami sajáttá tétel történik, személyessé válik. 

„A kultúra a legtöbb esetben fogalom alá hozható megismerés;” – összegzi Závada – „intézményi rendszerek, diszciplinák, iskolák, pont ezt igyekszik megtörni Lyotard”. Valóban minden kornak megvannak a divatos és kevésbé követett irányzatai, sokszor az undergroundból lesznek az új populáris trendek.

„De mi van a meghatározatlannal?” – merül fel a kérdés a résztvevőkben. A jó művel kapcsolatban mindig megképződik egy kérdőjel, hogy mit is láttam pontosan. „És van egy szkepszis is” – szólunk hozzá a felvetéshez. A kedvenc műveinket először nem szeretjük igazán. „Majd később tör be az emberbe” – egészíti ki Závada – „először irritál, majd hatalmába kerít.” 

Lyotard szerint ugyanúgy működik az új műalkotással való találkozás, mint a fenséges tapasztalata; kettős mozzanat, van egy szorongás előfázis, majd az öröm. Ez a kettő egymást kiegészítve képződik meg. Felmerül a félelem: mi történik akkor, ha nem folytatódik tovább, amit elvártam? Ha nincs már több tartalom ezen kívül, megszakadnak az eddigi tapasztalataim? Aztán beüt az öröm. Ilyennel még nem találkoztam, izgalmas; megérkezik az ismeretlen befogadásának újdonság érzése.

Majd Spinoza kerül szóba, a lét felfokozottságának öröme az, amit ilyenkor megélünk. Pont attól lesz jó, hogy ezzel az esztétikai minőség számunkra ismeretlen. Először meghökkenünk, averziót érzünk, majd átcsap örömbe. Elragadtatás és levertség, öröm és nemtetszés kettőse. Az első században írtak már erről a tapasztalásról.

„Bizonyosságot adni a kifejezhetetlenről” – kezd bele a megismerhetetlen taglalásába Závada. A titok az, ami számunkra még nem tárult fel.

Lyotard kijelenti, hogy a fenséges nem a túlparton van. Nem rejtőzik el előlünk az igazság. Egyszerűen úgy mutatja fel magát egy műalkotás, ahogy korábban azt nem tette más.

Van olyan titok, ami természetétől fogva megismerhetetlen (például Isten), és van, amit csak azért nem érzékelhetek, mert nincsenek meg rá a receptoraim.” „Lehet, hogy a titok működteti a rendszert” – szólnak hozzá – „aminek lényege nem a megismerhetőségben, hanem a rejtőzködésben van.” Valóban, mindig esztétizáljuk azt, ami számunkra még nem ismerős, lehet ez vallás vagy akár személy; ez egy megszüntető, a valóságot elfedő megőrzés.

Barnett Newman: Cathedra

„Több érzés éri egyszerre a befogadót. A retorikai fenséges a szépség, nagyság, tágasság, igazság fogalmait jelenti” – folytatja Závada. Fontos, hogy tágassága legyen a műnek, hogy érezzük szabad áramlását. A nagyívű, átfogó koncepció végtelenségérzetet feltételez.

„Fenségesről csak fenséges stílusban lehet szólni” – fogalmazza meg paradoxonát Lyotard. „Edmund Burke az első aki, megkülönbözteti a fenségest és a szépet, nem mossa őket egybe” – hangzik el az olvasókörön. A befogadóra helyezi a hangsúlyt, nem a tekintet tárgyára. Az emberi kapcsolódás válik érdekessé, a bevonódottság. A szép az, ami jól megformált és esztétikailag kellemes; a fenséges azonban olyan erővel rendelkezik, amivel képes lenne elpusztítani. Itt csatlakozik a negatív aspektus, a félelemmel teli érzés. A tisztaság, simaság, könnyedség és áttetszőség mind a széphez tartoznak, és ezek alapvetően az öröm érzései.

A fenséges képes elpusztítani. Mindig addig a pontig tudjuk átadni magunkat neki, míg biztonságban érezzük magunkat. Závada a katasztrófafelvételek elsőre ironikus, majd fatális hangulatával hozza párhuzamba.

Rögzítjük a cunamit, el vagyunk ragadtatva a természet nagyságától; aztán egyre közelebb tolul hozzánk. Eszünkbe jut, hogy minket is fenyegethet a látvány, egyből kivonódunk a fenséges érzete alól, az életünket féltjük.

Mindig kell egy távolság a szemlélt fenségestől, máshogy képtelenek vagyunk reflektálni rá. „Schiller a drámában találja meg a fenségest” – a függetlenséget, a biztonságos távolság fontosságát hangsúlyozza.

„Patetikus fenségesről is beszélhetünk”. Például más szenvedéseit nézni, erre reflektálni. A dráma műneme tökéletesen kielégíti ezt. Látom, hogy megtörténik a halál, de nem velem történik, tudok róla elmélkedni.

„Nem valódi szenvedés kell, mert az nem engedi az esztétikai ítéletet, hanem egy tőlünk idegen szenvedésnek az elképzelése, párosítva a belső morálbeli szabadságunk érzésével.”

Itt a bennünk élő moralitás okozza a katarzist. „Ez az, amire a polgári illúziószínház nagyon rátelepszik.” Elmegyünk hétvégén színházba, és megnézzük, hogy Médeia nagyon szenved, közben jó emberek vagyunk. 

„Elfáradtak?” – kerekíti le Závada – „én el.” Néhány kérdés és egyéb gondolatfoszlány után feltöltődve hagyjuk el az olvasókört. A kávézóban műhelymunka zajlik, hamarosan vetítik Lichter Péter kísérleti filmjét, aztán Késelés. Zsongással telik meg a Három Holló.

Fotók: Pavlovits Gitta