A főépület a 19. század végén épült Herman Teodor Holmgren tervei alapján. 1887-ben került átadásra, és stílusában a reneszánsz formavilágot idézi (robosztus oszlopok, klasszikus arányok, történelmi hangulat). Az aulát eredetileg 2000 fő befogadására méretezték, ami a kor technikai és építészeti szintjén igencsak ambiciózusnak számított. Jelenleg akadémiai ceremóniák, doktori avatók, diplomaosztók és kulturális események, előadások helyszíne szokott lenni.

Mint most október végén is, amikor a Királyi Akadémiai Zenekar – Stefan Karpe vezényletével – és a Stockholmi Művészeti Főiskola operahallgatói vizsgaelőadása volt. De nem akarok sem Mozart zseniális művéről, sem magáról a vizsgaelőadásról kiselőadást írni, mert nem igazán értek hozzá. Csak egy mezei operaélvező vagyok. Sőt, igazából nem is járok operába, mivel nem nagyon engedhetem meg magamnak az ilyesmit. Inkább otthon, a négy fal között csinálom.

Az opera ingyenes volt, de regisztrálni kellett előtte, és az előadás előtt másfél órával nyitották meg az épület szép, nagy ajtajait a közönség előtt, akik ugyan nem szabályos sorban, de aránylag lazán álltak a felvezető lépcsősoron a kissé hűvös és nyálkás őszi estén. Aztán az aula ajtajai is zárva voltak mindaddig, amíg a zenekar, a világosítás, a hangosítás készen nem állt, illetve a közönség be nem hömpölygött, mint valami lassú áradás, az előtérbe. Megvárakoztattak minket. Szerintem nagyon sokan tudhatták, hogy a nézőtérről nem mindenhonnan lehet jól látni, és igyekeztek úgy helyezkedni, hogy hamar bejussanak. Vagyis a hatalmas ajtó előtt egy nagy csomóban álltak szorosan egymás mellett, még véletlenül sem sorban, sőt, még kvázi sorban sem, mint kint. Ez azért volt számomra nagyon meglepő, mert ez nem annyira (volt) jellemző Svédországban. Mondjuk öt-tíz évvel ezelőtt szabályos sorban vártak a buszra, hogy egyenként, szépen felszálljanak. Sokan hallották bizonyára a viccet a kovid idején a svédekről. Amikor bejelentették, hogy másfél méter távolságot kell tartani, a svédek megijedtek, hogy olyan közel kell menni egymáshoz. Nos, a vicceknek azért van alapja.

Volt időm megfigyelni az ajtónál helyezkedő közönséget: főként idősebbek jöttek el, hozzátartozók és jópár külföldi egyetemista vagy kutató – sőt, mellettem éppenséggel egy pödrött bajszú, nagydarab pasas állt márkás felöltővel a karján és egy kinyomtatott jeggyel a kezében, amin akkora volt a QR-kód, hogy még a Holdról is látszott, a kihajtóján meg egy parányi kitűző villogott: szabadkőműves. (Uppsalában sok szabadkőművessel lehet amúgy találkozni.)

Ami viszont az ajtó kinyitásánál történt, számomra eddig teljesen ismeretlen jelenség volt itt, Svédországban, bár keleten teljesen megszokott. Hiába álltak teremőrök meg jegyszedők itt-ott, a tömeg, mint egy vad állatcsorda, elkezdett benyomulni az aulába, elsodorva az öreg, bicegő nénit és a szabadkőművest is mellettem. A sodródásban eszembe ötlött, hogy valahol az ajtó közepén meg kellene állni, befeszíteni, és figyelni, meddig bírom a nyomást. Vajon kikerült volna, vagy eltiport volna a kultúrára kiéhezett csorda?

Majdnem összeverekedtek a jobb helyekért. Elállták az utat, hogy az ismerősöknek tartsák a helyet a bársonnyal fedett, számozott padsoroknál. Mivel én ebben nőttem fel, nem okozott gondot leülni a nagy testemmel egy sokkal kisebb helyre, ezzel azt előidézve, hogy két külföldi, fiatal nő továbbállt azzal, hogy „ott még van sok hely, nem muszáj nekünk itt ülni”. Mire nehezen lenyugodott a közönség viharos tengere, elsötétült a nézőtér, kezdtem ráhangolódni a bevezető hangokra. Ahogy ellazultam a vonósok hangjára, hátulról fény szűrődött be, elkésőket engedtek be, és a mellettem ülő telefonjának a képernyője is élesen világított – majd kialudt a fény. Ferrando és Guglielmo a rendezői utasítás szerint a nézőtér felső részéből indult el énekelve a színpad felé, de az egyik vonulását még két elkéső surranása zavarta meg. Azt sem tudom, honnan kerültek az énekes elé, hogy az szegény majd felbotlott bennük. Nyilván a milánói vagy pesti operában az elkésőket, különösen egy ilyen rendezői utasítás esetén nem engedték volna be juszt se!

Akkor kezdjük a ráhangolódást ismét. Régi meditációs tanárom instrukciója jutott az eszembe: kezd újra. Hát, jó. Szép is volt a két fiú belépője. Már vártam volna, hova lendül tovább, amikor a közönség elkezdett a belépő után tapsolni. Nem hittem a fülemnek! Tapsolni egy operaelőadáson csak valami egetverően csodás ária után szoktak, nagy ritkán, mondjuk egy Pavarottinak. Klasszikus zenét nem akasztunk meg tapssal! És azt gondoltam, a felpaprikázódott tömeg majd abbahagyja a tapsolgatást, de nem. Én voltam naiv most, nem a svédek. Mert ők minden egyes ária, duett, zenekari intermezzo végén tapsviharban törtek ki, szilánkosra törve az előadást. Sem a zenekar, sem az énekesek nem lendülhettek a zenemű belső ritmusában tovább, a hallgatóságról nem is beszélve. Ha Mozart itt lett volna, bizonyára földhöz vágta volna a rizsporos parókát. A közönség erőszakosan uralni akarta az előadást, ahogy korábban méltóságukat veszítve, erőszakosan betörtek a nézőtérre is. „Mennybéli isten, ördög és pokol! / Mivé lett a föld, s még mivé lehet?” – mondanám nekik Petőfivel, ha tudnák, ki az a Petőfi. Ilyet én még nem pipáltam nemhogy Svédországban, de a kevésbé kulturáltnak tartott Kelet-Európában sem.

Lehet, én vagyok csak ünneprontó, hiszen végtére is ez egy vizsgaelőadás volt, kicsit mindenki izgult, még a közönség is, de szerintem a végén éppen elég lett volna az állva tapsolás és bravózás. Lehet, én vagyok szigorú, vagy a klasszikus zeneélvezethez túlságosan ragaszkodó. Rideg, merev, nem tudom. A méltóság és az alázat szerintem igen fontos tulajdonságok. A klasszikus kulturális értékekhez nem lehet, nem szabad úgy közelíteni szerintem, mint egy végkiárusításhoz vagy Black Friday-hoz. Aki fizet (ebben az esetben még fizetni se kellett!), az uralkodik, az diktál. Nem. Mélységesen elítélem a művészeti alkotások árunak való beállítását. Lehet, itt azért mégsem ez történt, egyszerűen csak a mai közönség nem ismeri a komolyzenei előadások etikettjét. Akkor csak annyit mondok, kár, hogy mi, emberek, ilyenek vagyunk mind.

A szerző fotóival, az Aula képe az egyetemi weboldalról származik