A hollywoodi, sőt a független amerikai filmekben ritkán láthatjuk az Amerikai Egyesült Államok lepusztult oldalát, az igazi szegénységet és a kilátástalanságot. Még a nagy gazdasági világválság idején játszódó klasszikus, John Ford Érik a gyümölcse is inkább a roosevelti New Deal optimista filmje, amely ugyan bemutatja a válság sújtotta vidéki emberek kétségbeejtő helyzetét, mégis a reményt táplálja. A főszereplő Joad-család és sorstársaik számára van kiút, és még az olyan további realista drámákat is áthatja az optimista szemlélet, mint az Ernest Borgnine főszereplésével készült Marty, John Cassavetes művei (Férjek, Egy hatás alatt álló nő), David Gordon Green Joe-ja vagy Michael Sarnoski Disznója. Nem feltétlenül a zsánerfilmkészítés tradíciójából, hanem a tengerentúlon jellemző attitűdből fakad mindez.

Az amerikai virtus szerint „kemény munkával bármit elérhetsz az életben”. Persze ennek az ideológiának nem mindenki tud megfelelni, a Monica Strømdahl által rendezett Amerika alulnézetből főszereplői is legfeljebb csak mondják, mit kellene tenniük ahhoz, hogy kilábaljanak a nyomorból, de nem képesek rá.

A 22. Verzió Filmfesztiválon vetített dokumentumfilm párdarabjának tekinthetjük a másik dokut, a Szilánkokat, ami ugyan teljesen más stílusban, de ugyanazzal a céllal készült: bemutatni a 2022 eleje óta hadban álló orosz társadalmat „alulnézetből”. Ez a két film a lelki és kollektív nyomoron keresztül hozza közös nevezőre a két szemben álló világot, az USA-t és Oroszországot.

Az USA-ban egy ideje már divatos életmódnak számít, hogy emberek eladják házaikat és egy furgont alakítanák át „otthonná”, amelynek minimális a rezsije, cserébe viszont elviszi őket bárhová. Néhány influenszer abból él, hogy „kocsiotthonával” különleges tájakat fedez fel és mutat be. Vannak azonban olyan emberek, akik kényszerből, éppen a megfelelő anyagiak híján folytatnak nomád életmódot vagy laknak életvitelszerűen motelekben. Az Amerika alulnézetből rögtön kijózanító statisztikákkal és tényekkel indít. Azaz az USA-ban nagyjából 34 millió ember él szegénységben, és közülük sokan nem rendelkeznek saját ingatlannal, hanem csak bérelnek egy szobát. Nem csupán egyedülálló emberekről van szó, hanem családokról is. A film újabb ijesztő számadata szerint 7,5 millió gyermek él olyan háztartásban, amelyben legalább egy szülő alkoholproblémákkal küzd. Az Amerika alulnézetből főhőse, Mikal egy ilyen gyermek, akit 12 éves korától követ Monica Strømdahl. Mindkét szülője rendszeresen fogyaszt alkoholt, közülük csak édesapja dolgozik, és egy szűk hotelszobában húzzák meg magukat. Itt kell tehát felnőnie Mikalnak, aki ahogy egyre inkább öntudatra ébred, úgy jön rá, hogy szülei nem emberhez méltó életet folytatnak.

Ugyanilyen ébredési folyamaton megy keresztül Masa Csernaja, aki a Szilánkoknak nemcsak főszereplője, hanem alkotója is, tehát egy rendkívül szubjektív dokumentumfilmről van szó. Ennek hátterét a már említett orosz-ukrán háború adja, ami Masa életében és Oroszország közelmúltbeli történetében csak a jéghegy csúcsa. A rendező lába alól fokozatosan csúszik ki a talaj, illetve gyülekeznek feje felett a sötét fellegek, ahogy Vlagyimir Putyin állama egyre inkább diktatórikussá és élhetetlenné válik.

Masa 2022 elején, a háború kitörését követően döntött úgy, hogy elhagyja hazáját, mintegy búcsúzás gyanánt ragadott kamerát, hogy számot vessen addig életével és bemutassa az „orosz jelent”.

Így terítékre kerülnek a hozzá hasonló fiatalok életképei, a katonai parádék, az egyéb politikai események és az európai szemmel valóban riasztó rögvalóság, ami a sztálini időket idézi, amikor a „Nagy Testvér” mindent látott és megtorolt. Most is figyel, és Masa ezt a folyamatos megfigyelést nem bírja elviselni.

Mindkét alkotás szubjektív és intim film, de az Amerika alulnézetből a legintimebb. Monica Strømdahl egyetlen családra koncentrál, a kamera pedig a játékidő nagy részét a szállodai szoba falai között tölti a famíliával, a bezártságban. Ennek ellenére azonban végig egyértelmű, hogy a három ember élete egy tipikus példa az amerikai társadalom alsó osztályaiból. Strømdahl egyébként nem amerikai, hanem norvég rendező, tehát kívülállóként, európai szemmel tekint az Egyesült Államokban is tetten érhető nyomorra. Nyilvánvalóan ez a nyomor más jellegű, mint akár a Nógrád vagy Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben tapasztalható szegénység, amelynek összetevője a lepusztult, olykor ajtó nélküli parasztház és a sokgyermekes család. Sőt mi több, Mikalék még viszonylagos jólétben is élnek egyes magyar famíliákhoz képest. Itthon sokan örülnének, ha egyáltalán egy szerény hotelszobát meg tudnának fizetni. Az Amerika alulnézetből nem is feltétlenül arra koncentrál, hogy ez az „otthon” mennyire szűkös, és mennyire nélkülöznie kell a családnak. Persze feltűnő és sok gondolatot ébreszt, hogy milyen szinten nincs privátszféra ebben a több helyiségből álló szállodai szobában. Ez nem is annyira a szülők számára gond, mert őket láthatóan nem nagyon érdekli, hogy fiuk előtt isznak vagy bújnak ágyba egymással. Ez inkább Mikal szemszögéből probléma.

Az Amerika alulnézetből sokkal inkább arra koncentrál, mi az oka annak, hogy ezek az emberek képtelenek saját otthont teremteni fiuknak, tehát az anyagi helyzet másodlagos, a lelki nyomor a fontosabb, ez esetben inkább ebből következik a szegénység.

A negyvenes szülők bár bizonyos beállításokban kinéznek hatvannak, de fejben huszonévesek, sőt tinédzserek maradtak. Ez azzal is jár, hogy teljes mértékben felelőtlenek és semmit nem értenek a gyerekneveléshez, egyáltalán azt sem fogják fel, mit jelent a gyermekvállalás. Egyik delíriumos állapotukban az egyébként az anyánál józanabb és valamivel megfontoltabb apa azt fejtegeti, hogy Mikal ugyan csak „becsúszott” nekik, tehát nem kívánt gyermek, most már ő az „életük legnagyobb ajándéka”. Ez rengeteg kérdést felvet. Egyrészt kijózanító és talán félelmetes egy 12–13 éves gyerek számára, aki már kezdi érezni a dolgok súlyát, hogy tulajdonképpen szülei nem akarták őt. Másrészt, ha ekkora „ajándéknak” kezelik a fiukat, miért nem becsülik meg őt az által, hogy megpróbálnak rendes otthont teremteni számára vagy legalább úgy viselkedni, ahogy az felelős szülőkhöz méltó?

A legnagyobb gond, hogy semmilyen kölcsönös tisztelet nincs a családtagok között, a fiú durván odaszól a szülőknek, a szülők pedig bár – legalábbis a kamera jelenlétében – nem kevernek le neki egy pofont ezért, de a nemtörődömségük maga a büntetés. Látszik, hogy ezek az emberek nem annyira szülő-gyerek viszonyban vannak, inkább olyan, mintha Mikal az öccse lenne alkoholista szüleinek. Az apa és az anya felöntenek a garatra és bömböltetik a zenét, nem törődve azzal, hogy ez fiukat zavarja. Ebben a szűkös hotelszobában ilyesminek amúgy sincs helye, mert „nem otthon vannak”.

Ebben a szituációban az a szomorú, hogy a szülők nem tudtak felnőni, felelősségteljes emberekké válni, Mikalnak viszont éppen ezért idő előtt fel kell nőnie.

Olyan dolgokkal kell foglalkoznia tizenéves kora elején, hogy a szüleit a maga módján megpróbálja lebeszélni az alkoholizálásról, mert felfogja, hogy ennek hosszú távon nem lesz jó vége. Öngyilkos gondolatai vannak, részben valószínűleg azért, mert tudja, hogy „becsúszott” gyermek. Feltehetően azért nem akar iskolába sem járni, mert társai zaklatják, piszkálják, gúnyolják szülei és egzisztenciális helyzete miatt. Na nem mintha apja és anyja annyira ösztönöznék arra, hogy bejárjon az órákra, a szülői felelőtlenség ebben is megnyilvánul.

Monica Strømdahl egyébként nagyon következetesen építi fel a cselekményt. Dokumentumfilmje kreatív dokunak tekinthető, amelyben nem pusztán egymás után vágott életképeket látunk, hanem egy történet is kibontakozik. Eleinte olyan, mintha meglenne a harmónia családtagok között. Az alkotó direct cinemás stílusban, objektív megfigyelői pozícióból rögzíti a triviális hétköznapi szituációkat, tehát nem avatkozik be a család életében. Viszont érezhető, hogy eleinte az anya még megpróbál pozitív imázst kialakítani, illetve fenntartani a felvevőgép jelenléte miatt. Játszik, törődik fiával, többször mondja neki, hogy szereti. Valami már ekkor érződik, a gyerek válaszreakciói nem őszinték, egyfajta aggodalom vagy rezignáltság már a bevezető szakaszban észrevehető Mikalon. Aztán egy ponton előkerül a szeszesital és egy doboz kóla, az anya ezeket vegyíti, majd egy későbbi jelenetben már alig forog a nyelve, van, hogy fel sem öltözik, a mosatlan edények és a szennyes eltakarítása a fiúra vár. Tulajdonképpen ez által az a filmszakmai problémakör is előkerül, hogy egy dokumentumfilm sem lehet teljesen objektív, nem tükrözheti a „meztelen valóságot”, mert a lefilmezett emberek eleinte biztosan tudatában lesznek a kamerának. Hacsak nem rejtett kameráról van szó, tudni fogják, hogy megfigyelik őket, így a forgatás első szakaszában ügyelnek az imázsukra. Ezért kell eltölteni hosszabb időt, akár éveket a főszereplőkkel. Ha hozzászoknak a felvevőgéphez, ha rutinná válik, hogy életük egy filmforgatás, akkor elfelejtik a „szerepjátszást”. Ebben az esetben az alkoholizmus mintegy „rásegít”, mivel egyrészt az alkoholfüggő szakember segítsége nélkül csak ideig-óráig tud létezni a szesz nélkül, másrészt az alkohol feloldja a gátlásokat, így a maszk mögül előbújik az „igazi én”. Nem feltétlenül ez az ember őszinte állapota, sokszor túlzásokba esik és megbánja, amit ittasan mond és cselekszik.

Az Amerika alulnézetből cselekménye során mintegy az alkohol leplezi le a szülőket. Ez által nyilvánvalóvá válik, hogy az anya mennyire megadja magát az italnak és mennyire képtelen ellátni nemcsak gyermekét, hanem önmagát is.

Az apa olykor vele is úgy beszél, mintha a gyereke lenne, akit nevelgetni kell, de ahogy fiával szemben, úgy felesége esetében sem jár sikerrel. Hármójuk privát poklából azért tűnik lehetetlennek a kitörés, mert senkinek sincs elég tekintélye és ereje ahhoz, hogy változtasson közös sorsukon.

Kérdés, hogy Mikal sikerrel jár-e, meg tudja-e menteni szüleit, képes-e hatni rájuk. Az Amerika alulnézetből részben beilleszkedik az amerikai optimizmus által átitatott filmek sorába, de végkifejlete inkább keserédes és érződik rajta, hogy egy európai alkotó művéről van szó.

Monica Strømdahl azt sejteti, hogy a veszekedések és más történések hatására valamilyen változás elindult a család életében, de így sem teljesen egyértelmű, hogy van kiút az egzisztenciális és lelki nyomorból.

Az utóbbit kellene megszüntetni annak érdekében, hogy az előbbi megoldása elkezdődhessen. De ahhoz lehet, többre van szükség a Mikalnak tett ígéreteknél.

Nagy kérdés az is, hogy a Szilánkokban van-e kiút nemcsak Masa, hanem a többi, hozzá hasonló orosz fiatal számára. Ebben a történetben szintén fontos szerepet kap a család, megjelenik Masa édesanyja és édesapja, archív felvételeken pedig az idillinek tűnő gyerekkor. Az ő életüket még kevésbé az anyagi javak hiánya nehezíti meg, hiszen egy középosztálybeli famíliáról van szó, látszólag Masa és szülei nem nélkülöznek vagy szűkölködnek otthonukban.

Itt is inkább a lelki nyomor a fő hajtóerő, amelyet viszont nem az alkohol vagy a mikrokörnyezet vált ki, hanem a politika és a makrokörnyezet.

Látszólag Masa filmje az intimebb, az Amerika alulnézetből alkotójával ellentétben egy pillanatra sem kívánja az objektív megfigyelés illúzióját fenntartani. A Szilánkoknak éppen azért ez lett a címe, mert szubjektív felvételekből áll, mintha a rendező talált, archív videókat vágott volna össze, hogy képet nyújtson a háború orosz társadalmáról és Putyin társadalmi-politikai rendszeréről. Mindvégig egyértelmű, hogy az elkapott életképeket maga a főszereplő rögzíti, olykor interakcióba is lép alanyaival. Van olyan jelenet a filmben, amelyben maga Masa látható jellemzően akkor, amikor már úgy érzi, nem bírja elviselni a megfigyelői pozíció terhét, érzelmeit ki kell öntenie a felvevőgép előtt.

Masa határozottan olyan „filmröpiratot” készít, ami amellett érvel, hogy Oroszország egyre élhetetlenebb hely azok számára, akik nem hajlandók elhinni a hazugságokat és elfogadni a szabadság eltiprását.

Személyessége ellenére pedig a Szilánkok tükrözi nemcsak alkotója, hanem általában az orosz fiatalság helyzetét. A cselekmény során feltűnnek Masa barátai mellett olyan emberek is, akiket a rendező egy koncert vagy egy „grundon” lezavart amatőr bokszmérkőzés során szólított le. Önmagában izgalmas ez az underground szubkultúra, mert a fájdalommal és megaláztatással telített zenei performanszok, a metalszerű kemény, „ordítós” zenék és a boksz agresszivitása sokat elárulnak az orosz fiatalság kollektív lelkivilágáról. Ezek a fiatalok persze politikai értelemben nem feltétlenül vannak egy szinten. Egy franciaországi születésű fiú például kifejti, hogy szerinte Oroszország sokkal jobb hely, mint szülőhazája, mert itt biztonságban érzi magát, ott, Nyugaton viszont szerinte az összeomlás közeleg. Nyilvánvalóan az etnikai jellegű zavargásokra céloz, amelyek valóban rendszeresek Franciaországban. Azonban az orosz „rend és béke” nem kevésbé riasztó, mint a háborús övezetté vált lakónegyedk képei franciahonból.

Önmagában sokat elárul az orosz helyzetről az egyik underground együttes előadása. A banda egyik tagja kutyapózban vonaglik a földön, egy lepusztult épület koszos betonalapján, ahol a koncert is zajlik. Az alávetettség és az elnyomás juthat eszünkbe a kutyaként viselkedő fiatalról, aki mindenkire riadtan néz fel. Erre a képsorra rímel egy jóval később feltűnő hajléktalan férfi, aki Masa lakóházának alsó szintjén húzza meg magát. Más szempontból, de alávetett és elnyomott ember ő is, aki valószínűleg nem nagyon tud a tőle pár ezer kilométerre zajló háborúról, mégis hasonló helyzetben van, mint azok, akiknek otthonát szétbombázták a harcokban. Ugyanígy a szenvedő ukránokkal állítható párhuzamba az a tüntető tömeg, ami a módszeresen megmérgezett és a halálba taszított ellenzéki politikus, Alekszej Navalnij demonstrációvá változó temetésén gyűlt össze és a háború befejezését követelte. Az ellenük irányuló erőszakot ugyan nem mutatja Masa kamerája, de dialógusokból értesülünk arról, hogy sokakat őrizetbe vettek és bántalmaztak csak azért, mert politikai értelemben véleményt nyilvánítottak.

A Szilánkokban ilyen és ehhez hasonló „valóságszilánkokból” áll össze a kortárs Oroszország képe, ami nem egy demokratikus hely, és akkor még finoman fogalmaztunk. Lehet persze mindent: Masa filmjében láthatjuk, hogy az emberek ugyanúgy élik az életüket az utcán, van underground zene, lehet plázázni és hasonlók. Látszólag az emberek azt csinálnak, amit akarnak, még tüntethetnek is. Csakhogy több jelenet leleplezi a rendőrállamot.

Az államszocializmus korszakát idézi az egyik epizód, amelyben az underground koncerten összegyűlt fiatalok kétségbeesetten feloszlatják a bulit, mert jönnek a rendőrök. A Szovjetunióban voltak ilyen razziák a „tiltott” zenék, illetve zenekarok ellen.

Európai szemmel még furcsább és felkavaróbb a plázajelenet, amelyben katonai egyenruhát viselő, de arcuk alapján még szinte tinédzserkorú fiatalemberek problémáznak azon, hogy Masa kamerázik. Sőt, pár civilt felszólítanak arra, hogy ne ücsörögjenek a bevásárlóközpont asztalainál, ha nem étkeznek. A Szilánkok alapján úgy tűnik, hogy Oroszországban teljes erőbedobással tér vissza a szovjet rezsim, csak új csomagolásban. Sokat elárul az ottani társadalmi-politikai helyzetről, hogy még a privát szobában összegyűlt barátok is alig-alig mernek nyíltan és komolyan Putyin diktatúrájáról beszélni. Óvatosan, bátortalanul poénkodnak, van, aki még azt is leszögezi, hogy most hagyják a politizálást. Nyilvánvalóan ez utóbbi reakciót a kamera jelenléte váltotta ki, feltehetően Putyin az átlagemberre (még) nem állította rá a titkosszolgálatot, nem figyeli meg őket a privátszférájukban, de egy videófelvétel kompromittáló lehet. Tudjuk, mitől félnek a fiatalok, hiszen a közelmúltban jöttek hírek rendőri túlkapásokról, a rendszer ellenségeinek tekintett emberek aránytalanul nagy büntetéséről, és a Szilánkokban is feltűnnek verbálisan és higgadtan, de fenyegetőző törvényszolgák.

Masa filmjében megjelenik a militarizmus és a háború miatti pánik is, legyen szó a nyilvános katonai parádékról, a Putyin ellen fellázadt Wagner-csoport elleni megtorlásról vagy a fiatal férfiak besorozásának réméről. Ha a diktatúra elhatalmasodása nem lenne elég nyomós érv a kivándorlás mellett, akkor ott van a besorozás, ami Masa barátját is fenyegeti. A Szilánkokban megszólaló fiatalok mellett egy katonai temetés is érzékelteti, hogy mivel jár Putyin értelmetlen háborúja. Emberéleteket követel, barátok és anyák gyermekei vesznek oda. A társadalom jelentős hányada nem ért egyet az ukránok elleni agresszióval már csak ezért sem, mert rengeteg orosz életébe kerül. Masát ugyan nem sorozzák be, de édesanyja elveszítése után (rákbetegségben hunyt el) nem akarja átélni barátai elveszítését is, egyáltalán nem akar közösséget vállalni olyan emberekkel, akik szerint Oroszország ebben az állapotban „rendben van”.

Itt vissza is kanyarodunk az Amerika alulnézetből cselekménye során felvázolt családi krízishez, ami a Szilánkokban szintén fő hajtóerő. Masa édesanyja inkább liberálisabb, humánusabb ember volt, érezhetően a rendezőnő jobban kötődött hozzá, mint édesapjához. Édesanyja halála jelentős löket volt számára a kivándorlás kérdésében, mert apja inkább ellenséges vele szemben. Konfliktusuknak nem az az oka, mint az Amerika alulnézetből Mikaljának és apjának, hanem a politikai nézetkülönbség. Az apa ismerős lehet sok magyar fiatal számára, mert elvakult híve a rendszernek. Masa szülője semmilyen szinten nem hajlandó elismerni a Putyin-rezsim hibáit, szerinte a rendőrök jó okkal vettek őrizetbe tüntetőket, ez nem a diktatúra megnyilvánulása. Az apa mindent megmagyaráz, saját fiatalságából hoz példákat, ami azért is abszurd, mert harminc évvel ezelőtt még egészen máshol tartott Oroszország politikai értelemben, mint ma. Az országban ugyan a rendszerváltás után sem tudott gyökeret verni a demokrácia, de a KGB-s múlttal rendelkező Putyin fokozatosan és módszeresen számolta fel azokat a kezdetleges és tökéletlen demokratikus intézményeket is, amelyeket a Szovjetunió összeomlása után létrehoztak. Az apa érvelése tehát azért vérzik több sebből, mert Oroszország két olyan állapotát veti össze, amelyekben a demokrácia más-más stációkban volt. A Szovjetunió összeomlása környékén az erőszakszervezetek már gyengültek, Putyin idején pedig éppen ellenkezőleg, új erőre kapnak.

Masa búcsúzást és valami megnyugtató atyai megnyilvánulást vár szülőjétől, de az láthatóan annyira megsértődött a kérdéses jelenetben azon, hogy gyermeke megkérdőjelezte politikai nézeteit, hogy nem hajlandó szép szóval útjára engedni lányát. Ebben a tekintetben a Szilánkok sokkal pesszimistább, mint az Amerika alulnézetből. Az utóbbiban az apa mutat hajlandóságot a változásra fiáért, az előbbiben viszont Masa gyakorlatilag magára maradt.

Valószínűleg és sajnálatos módon sok ilyen ember van még Oroszországban, aki meggyőződésből, tájékozatlanságból vagy félelemből inkább hallgat és passzívan is támogatja az elnyomó rendszert.

Ezért lényegtelen, hogy pár százan vagy ezren utcára vonulnak az igazságtalanságok ellen, ha a többség, sőt az egyén családja sem látja be, hogy ez a rezsim és háborúja nem velejéig romlott. Így tényleg nincs mit tenni, csak elmenni. Holott Masa és a többiek nem nevezhetők „hazaárulóknak”, mint azt Putyin rendszere sugallja, mivel szeretik a kultúrájukat és a hazájukat. Ez leszűrhető abból, hogy tradicionális dalokat énekelnek együtt, könnyes szemmel. Egyikük sem akar kivándorolni, de ha elfogy körülöttük a levegő, nem tehetnek mást.
 

Amerika alulnézetből

Támogató: OSA

Vetítési helyek és időpontok: 

Toldi Mozi

november 15., 21:00

november 16., 21:15

Szilánkok

Vetítési helyek és időpontok:

Toldi Mozi

november 16., 17:00

november 19., 20:00.