Mutassák be bármilyen látványosnak a háborút a fősodorbeli filmek, ebben nincs semmi felemelő. Pontosabban az a felemelő a háborúban, ha véget ér, és nem követel több emberáldozatot. A háborús filmekkel az a baj, hogy akármennyire is kegyetlennek ábrázolják a vérontást – akár a Jöjj és lásd, akár a Nyugaton a helyzet változatlan közelmúltbeli, netflixes változata –, a filmnyelvi eszközöknek, a profi vágásnak, a letaglózó kamerakezelésnek, a realisztikus speciális effektusoknak vagy az intenzív színészi játéknak „köszönhetően” átesztétizálják azt. Nagyjából hasonló tehát a probléma, mint a holokausztfilmeknél, hogy a borzalmat és a szenvedést nem lehet közvetlenül és látványosan reprodukálni, mert az alkotók akaratlanul is fetisizálják azt. Már, ha nem éppen az a cél, hogy egy látványos és hatásvadász film szülessen, mint amilyen a 2013-as orosz patrióta film, a Sztálingrád. Ez utóbbival kontrasztban, ugyanabban az évben indult el az ukrán nép forradalma az orosz-, illetve Putyin-barát rezsim ellen, ez pedig kisvártatva az orosz agresszió elleni szabadságharcba csapott át. Sőt, 2022-től Putyin nyílt háborút folytat Ukrajna ellen különféle ürügyekkel („nácivadászat” vagy a világhatalmi „erőegyensúly” felborulásától való „félelem”), az ukránok pedig elkeseredetten védekeznek, vagy ha kell, ellentámadást indítanak.

Összességében tehát több mint egy évtizede tart már ez a konfliktus, amelyről több dokumentumfilm (Maidan, Meghalni Ukrajnáért, Kilenc hónap háború, Dalok a lassan égő Földről) készült, és ezekben nem hősi rohamok vagy patriotizmustól túlfűtött katonák jelennek meg, hanem elfáradt vagy riadt arcok, rommá vált egykori falvak, sőt szétlőtt roncsok között háborúsdit játszó gyerekek.

A háború nem játék, de amíg csak kisgyerekek játsszák fából készült puskákkal és kardokkal, addig jó. A 22. Verzió Filmfesztivál két ukrán vonatkozású dokuja azt a kérdést teszi fel, hogyan lehet túlélni ezt az őrületet. A különleges nézőpontokat képviselő Kuba és Alaszka és a Szanatórium különböző válaszokat adnak erre. Bennük viszont közös, hogy még a fronton harcoló katonát is egyszerű embernek ábrázolják, aki nem valamiféle magasztos eszmékért küzd, hanem pusztán azért, mert Ukrajnába született, ez az otthona, itt akar élni és családot alapítani. De lesz-e holnap számára? Megvalósíthatja-e álmait? Ez az, ami teljesen bizonytalan Putyin értelmetlen háborúja miatt.

A Jegor Trojanovszkij által rendezett Kuba és Alaszka a háború sűrűjébe veti nézőjét. Főszereplője két fiatal nő, akiket Kubának és Alaszkának becéznek: az előbbit azért, mert külsőleg latin-amerikainak néz ki, az utóbbit pedig elmondása szerint azért, mert hűvös és távolságtartó. Kettejük közül valóban Kuba a „latinosabb”, harsányabb, folyton nagyokat nevet, Alaszka depresszívebb és nehezebben viseli a háborút, legalábbis látszólag.

Természetesen mindkét nőt megviselik a történtek, hogy újra és újra úgy kelnek fel egységük düledező „otthonában”, egy kis vidéki viskóban, hogy akár ez lehet az utolsó napjuk.

Félholt, vérző katonákat látnak el, fejük mellett olykor tényleg golyók süvítenek, és drónok robbantják rájuk a tetőt. A Kuba és Alaszka fő konfliktusa, hogy Alaszka súlyosan megsérül, ami miatt a rehabilitációja során hónapokra magára kell hagynia Kubát. Ennek lelki terhét is bemutatja a film, valamint kitér arra, hogy Kuba mint csinál, ha szabadságot kap: Párizsba látogat, mivel civilben divattervező is. Sőt, rátalál a szerelem, habár pechére pont a fronton, éppen egy katona személyében, aki hozzá hasonlóan nap mint nap vásárra viszi a bőrét. Vajon együtt lehetnek valaha békében?

Az ír Gar O’Rourke-nak a Szanatórium az első egész estés dokumentumfilmje, és ez nagyon más jellegű alkotás, mint a Kuba és Alaszka. De ha nem tudnánk, hogy egy „külső szemlélő” tekint a kamera lencséjén keresztül az orosz-ukrán háborúra, akkor valószínűleg azt hinnénk, hogy a Szanatóriumot is egy igazi ukrán hazafi forgatta, hiszen minden képéről sugárzik az empátia és a hazaszeretet – ez utóbbi szó nemes, propagandától mentes értelmében.

Persze O’Rourke nem egy pátoszos filmet készített, a Szanatórium párdarabjai inkább a klasszikus cseh groteszk realista filmek, Forman és Menzel örökzöldjei.

A történet centrumában az Odessza tengerpartján fekvő Kujalnik Szanatórium áll, ami már a Szovjetunió alatt is üzemelt. Ide aztán bárki jöhet regenerálódni és mindenféle gyógykezelésre az idegkimerültségtől szenvedő negyvenes férfitől a nőgyógyászati problémákkal küzdő fiatal nőkön át a fronton megsérült, így leszerelt veteránokig bezárólag. Híres a helyi gyógyhatású iszap, amellyel a páciensek tetőtől talpig bekenik magukat, a képeket aláfestő derűs zenével együtt ez egyértelműen komikus hatást kelt. Azonban a légvédelmi szirénák és az ukrán függetlenség évfordulójára rendezett, könnyáztatta megemlékezés megtörik az odesszai intézmény idilljét. Ezek emlékeztetnek arra, hogy háború van, mintegy megmagyarázzák azt is, hogy a szanatórium dolgozói miért aggódnak az itt-ott már düledező komplexumért. Ugyanis a Szanatórium fő problémája, hogy a fegyveres konfliktus miatt nyilvánvalóan egyre kevesebbem mernek és tudnak ide jönni. Az egyén gyógyulása helyett most sokkal fontosabb a nemzet megmentése, hiszen ha a nemzetet eltiporják, akkor olyan mindegy, hogy az embernek hátfájdalma van, képtelen a gyereknemzésre vagy kimerült idegileg. Ha a jövő van veszélyben, az egyéni egészségügyi gondok csip-csup dolgoknak tűnnek.

Mindkét filmnek fontos motívuma a gyógyulás és a túlélés, amelyet persze a háború veszélyeztet. A kettő közül természetesen a Kuba és Alaszka mutatja be közvetlenül a harcokat, a Szanatóriumban ezek a háttérben maradnak, és a cselekmény során megjelenő veterán beszámolóin, elmélkedésein keresztül jelennek meg, de sötét árnyéként vetülnek az intézményre. A fiktív háborús filmekhez Trojanovszkij műve áll a legközelebb, ami már csak a filmformából is következik. A Kuba és Alaszka erősen szubjektív alkotás, amelyet javarészt fejkamerákkal és okostelefonokkal rögzítettek maguk a történet főszereplői. Ennek eredményeként ha „akciókra” kerül a sor, azaz ki kell menteni valakit az összecsapások sűrűjéből vagy menekülni kell egy dróntámadás után, akkor rendkívül intenzív, zsánerfilmekbe illő jeleneteknek lehetünk szemtanúi. Ám a fikciós filmekkel ellentétben Trojanovszkij alkotását nézve végig tudatában vagyunk annak, hogy ezek nem eljátszott jelenetek.

Itt nem kisminkelt színészek nyújtanak húsbavágóan hiteles alakításokat, hanem hús-vér emberek szenvednek, véreznek, veszítik el eszméletüket a fájdalomtól vagy a vérveszteségtől.

Egy tragédiát is láthatunk a halott, illetve fejkamerája szemszögéből. Különösen megrendítő képsorok ez utóbbiak, mert tudatosul bennünk, hogy a gép működik, az ember viszont már élettelen. Nem ritkán tehát a néző is bizonyára émelyegni fog emiatt, hiszen tudja, hogy az ott nem művér, a teljesen elfehéredett vagy elsárgult, egészségtelen színű arcok nem tehetséges sminkesek munkájának, hanem a háborús borzalmak eredményei.

A halál pallosa tehát végig ott lebeg Kuba és Alaszka, valamint a bajtársaik feje felett. Az ellenséget nem látjuk, nem is láthatjuk, hiszen ez nem egy játékfilm, amelyben meg lehet mutatni mindkét perspektívát. Ilyen módon nem az a hangsúlyos ebben az egészben, hogy ki folytatja a háborút, általában a harc és a vérontás válik borzalmassá és fájdalmassá a maga nyersességében. Még nehezebb nézni ezeket a képsorokat annak tükrében, hogy Kuba kamerája által közelről megismerjük az alakulat tagjait. Látjuk, hogy ezek a katonák nem gyilkológépek vagy héroszok, hanem ugyanolyan emberek, mint mi. Nevetnek, mulatnak, félnek, szenvednek. Két összecsapás között próbálnak valami kis békét és komfortot teremteni a horrorban, hiszen ép ésszel elviselhetetlen lenne a háború némi szórakozás és kikapcsolódás nélkül. Talán a néző számára elsőre visszatetsző és morbid lehet, hogy Kuba és Alaszka nagyokat nevetnek a halál torkában, illetve ugyanilyen nagy nevetések kíséretében viccelődnek azzal, hogy akciófilm az életük, vagy hogy lassan össze kell állítaniuk egy lejátszási listát a kedvenc számaikkal a temetésükre. Azonban kár lenne elítélni őket emiatt, sőt nincs jogunk pálcát törni felettük több ezer kilométer távolságból, a moziszékek kényelméből és biztonságából.

Ez nem az a háború, amit a háborús filmekből ismerünk, ez valódi konfliktus valódi emberekkel, akiknek meg kell őrizniük az optimizmusukat és a józan eszüket valahogy, és erre a legalkalmasabb a humor és a derűs hozzáállás.

Két mentőkatona esetében ez kiváltképp lényeges, hiszen egy-egy súlyos sérültet nemcsak kötszerekkel és gyógyszerekkel kell ellátniuk, hanem lelki támogatással is. Egy vérző katonának, aki élet és halál határán egyensúlyoz, nem mondhatnak lelombozó dolgokat, nem mutathatnak bizonytalanságot vagy kétségbeesést felé, hiszen az a túlélését veszélyeztetné. Tulajdonképpen az övék a legnehezebb feladat, mivel egyszerre kell harcot vívniuk a bajtársaikért és önmaguk félelmeivel is. Ki kell dolgozni valamilyen startégiát arra, hogy bírják a gyűrődést és segítséget tudjanak nyújtani, ha szükséges.

Jegor Trojanovszkij remekül felépítette filmjét, ami olyan, akár egy játékfilm, az akciódús jeleneteket drámai képsorok váltják, amelyekben újra és újra felmerül a kérdés, hogy érdemes-e ezt csinálni. Kuba nemcsak ruhákat tervez, hanem maga is modellkedik, párizsi kapcsolatának köszönhetően akár ki is vándorolhatna külföldre, nem kellene vásárra vinnie a bőrét a keleti fronton. Sőt, a cselekmény egy pontján kiruccan Spanyolországban élő édesanyjához. Mintegy ez a „kísértés” a főhős számára, aki még írja is Alaszkának, hogy épüljön fel mielőbb, mert erre a gyönyörű helyre, a tengerpartra el kell jönniük együtt. Távol a háborútól ez végtelenül békés vidék, ráadásul egy családtag közelében. A főszereplők minden további nélkül megtehetnék, hogy külföldön kezdenek új életet. Viccesen írja is Alaszka Kubának, hogy „Ne merészelj ott maradni!”. Mégsem teszi, nem menekülnek el a konfliktus elől. Igazi patrióták, lehetne ezt állítani róluk, de Alaszka ennek ellenáll a pszichológussal beszélgetve. Tulajdonképpen a fiatal főhősünk mondja ki a Kuba és Alaszka tézisét a beszélgetés során. Nem egy magasztos eszméért harcol, nem is áltatja magát azzal, hogy minden ukránt szeret, mert az utcára menve sokszor gondol arra, hogy „mennyi idióta van itt”. Nem, ő azért harcol – és ezzel Kuba is egyetért –, azért megy vissza a frontra hosszú rehabilitációját követően, mert nem akar innen elmenni. Nem akar Lengyelországba (ahová sok ukrán menekült), Franciaországba vagy Spanyolországba emigrálni. Ő szereti ezt a helyet, itt akar élni, de nem egy Putyin-kaliberű zsarnok rémuralma alatt.

A Kuba és Alaszka tehát roppant drámai alkotás, ami sikeresen bemutatja a háború rögvalóságát, és egyúttal azt, hogy milyen az igazi, nacionalizmustól és demagógiától mentes patriotizmus. Ez egy járható út a háború mint „betegség” leküzdéséhez.

A Szanatóriumban ez csak a történet egy fontos szelete, de nem ez a lényege. Gar O’Rourke dokumentumfilmje egyetemes érvényű kérdéseket tesz fel a háborús veszélyhelyzetben a keserédes humoron keresztül. Műve hangulatát tekintve „csehes”, valamint a kortárs román filmek is eszünkbe juthatnak, hiszen ezekre is jellemző a groteszk. O’Rourke minimalista és direct cinemás stílusban fényképezte a Szanatóriumot. Kamerája objektív megfigyelői pozíciót képvisel, nem avatkozik be a szereplők életébe, csak elcsíp pillanatokat, életképeket, olykor igen intim helyzeteket. Prózai emberi sorsokat mutat be pátosz nélkül, inkább demitizálja a háborút is.

Az egyik kiemelt szereplő egy negyvenéves agglegény, aki az édesanyjával érkezett a szanatóriumba. Egy konzultáció során felzúgnak a légvédelmi szirénák, és a hangszóróból arra utasítanak mindenkit, hogy húzódjon valamilyen menedékbe. A szereplők azonban csak egykedvűen legyintenek, hogy „már megint légiriadó van”. Az egyéni gyógyulás „itt és most”-élményéhez viszonyítva számukra a háború távoli és megfoghatatlan dolog, és egy pillanatig sem gondolnak arra, hogy akár az életük is veszélybe kerülhet, nem csak az egészségük. Akár Kuba és Alaszka, úgy a férfi és édesanyja is terveznek. Pontosabban az anya, mert nagyon aggódik fia miatt, amiért az még ennyi idősen is egyedül él, nincs felesége. Lehet itt háború és bombázás, a legnagyobb tragédia a „mama” szerint az, hogy még mindig nem „állt asszony a házhoz”. Habár emiatt lehet tartani a jövőtől, az anya hozzáállása azt a képzetet erősíti, hogy lesz jövő, lesz még egy szabad és békés Ukrajna, ahol érdemes családot alapítani, ahonnan nem kell elmenekülni.

Miként a Kuba és Alaszkában a túlélés kulcsa a derű és az optimizmus, úgy a Szanatóriumban is a hit a legfontosabb, hogy a gyógyulás mind egyéni szinten, mind az intézmény szintjén, mind pedig Ukrajnát tekintve megvalósul.

Tulajdonképpen ennek szimbólumává érik az a sok furcsa gyógykezelés, amelyet a páciensek kapnak a cselekmény során. Sokszor komikus hatást kelt, ahogy emberek egy kád iszapba merülnek el, bebugyolálják őket plédekbe vagy a tengerparton egy, ugyanebből az iszapból álló pocsolyában dagonyáznak, mintha csak vaddisznók lennének. Azonban a dagonyázás és az iszappakolás azt is eszünkbe juttathatja, hogy ezek az emberek mennyire hisznek abban, hogy a kezelések valóban segíteni fognak, hogy testük „besározása” hozzájárulhat a gyógyulásukhoz. A Kuba és Alaszkához hasonló katonák sem tehetnek mást, a túlélés érdekében hinniük kell abban, hogy megérik a holnapot, hogy amit tesznek, az apró, de jelentős lépés a győzelem és a béke, Ukrajna „gyógyulása” felé.

Mint már említettük, a Szanatóriumban is feltűnik a háború direktebben az egyik hadirokkanton és a függetlenségi ünnepségen keresztül. A súlyosan megsérült és rehabilitációra érkezett veterán szavak nélkül is rendkívül sokat mond. Elcsigázott, arcáról végtelen fáradtság tükröződik, és az látszik rajta, hogy nem idős, sőt mint később megerősíti, még csak mostanában akar családot alapítani, de hajában ősz szálakat is kiszúrhatunk.

Gar O’Rourke nem annyira a testi sérüléseit hangsúlyozza, azok már amúgy sem láthatók, a veteránon keresztül a háború hosszú távú káros hatását, lelki nehézségeit emeli ki.

Az egykori katona nagyon hasonló dolgokat mond erről a fegyveres konfliktusról, mint a szintén rehabilitációra küldött Alaszka, akinek újra kell tanulnia a járást. A Szanatórium szereplője szerint sincs ebben az egészben semmi magasztos, csak életeket tesz tönkre, és neki az a fő célja, hogy egy békés, nyugalmas életet élhessen párjával.

A bizonytalanság persze mindent megmérgez. A Szanatóriumban éles kontrasztban állnak az idilli, néha mulattató gyógykezelések a frontról érkező hírek borzalmával vagy a légiriadók kijózanító valóságával. A személyzet folyton azon aggódik, hogy vajon ez a háború nem vet-e véget az intézménynek az által, hogy elriasztja a vendégeket, illetve megakasztja a turizmust. Egy ilyen rendkívüli veszélyhelyzetben az emberek egy részének kisebb gondja is nagyobb annál, hogy üdüljenek vagy gyógykezelésekre járjanak.

Az odesszai szanatórium történetében láthatóvá válik, hogy a háború mennyire életellenes és értelmetlen, mennyire megakaszt mindent, ami addig természetes volt.

Az intézményről persze lerí, hogy – mint azt az egyik vendég megfogalmazza – „nem egy Bristol Hotel”: a szocialista realista stílus, a rozsdás csövek és a giccses, szinte a képen keresztül is érezhetően dohos falak mind arról árulkodnak, hogy ez a hely már inkább a múlté, semmint a jövőé. Mégis sok ember számára fontos a gyógyuláshoz, még inkább a kultúra és a történelem része, Ukrajna, illetve Odessza egyik szimbóluma. Érdemes tehát harcolni érte. A függetlenségnapi ünnepség is erre emlékezteti a szakembereket és a pácienseket egyaránt. Az egyik orvosnő mond beszédet, a beszéde és a nemzeti himnusz alatt pedig sokak szeme könnybe lábad. Van ok a könnyezésre, hiszen a háború vége még nem látszik, bizonytalan, mi lesz Ukrajnával. Többszörösen is megindító ez a jelenet, ugyanakkor a doktornő azzal zárja, hogy „Dicsőség Ukrajnának!”.

Ebből is a hit és a remény sugárzik, amelyet Kuba és Alaszka sem veszített el a másik filmben annak ellenére, hogy ők még kegyetlenebb megpróbáltatásokon esnek át, a tragédia, a halál életük természetes részévé vált egy évtized alatt (mindketten még a 2010-es években álltak szolgálatba). A katonanők a halállal poénkodnak, a Szanatórium pedig keserédes módon mutatja be a háború árnyékában működő egészségügyi intézményt. Különféle túlélési stratégiákat vázolnak fel, de mindkettő lényege ugyanaz: hinni kell a gyógyulásban, legyen szó az egyéni életekről vagy a nemzet életben maradásáról.

Kuba és Alaszka

Vetítési helyek és időpontok:

Toldi Mozi

november 12., 16:00;

november 18., 18:15

Szanatórium

Vetítési helyek és időpontok:

Művész Mozi: november 14., 20:30

Toldi Mozi: november 18., 20:30

Felhasznált képek a Verzió Filmfesztivál hivatalos weboldaláról származnak.