Péntek reggel egy kicsit később érkeztem meg a szokásosnál a szemináriumi terembe, mert még gyorsan beiktattam egy kis sportot. Szükség is volt az energiára, hiszen az egyik legeseménydúsabb nap elé néztünk. Imreh András ezúttal nyelvek szerinti csoportokra osztotta a táborozókat, akik elkezdték egyeztetni a Bibó István szövegéhez született megoldásaikat. A magányos fordítók, akik senkivel sem osztoztak a célnyelvükben, Andrással maradtak, és az ő segítségével próbálták kiokoskodni, hogyan optimális átültetni a szerző hosszú mondatait, vagy mi a megfelelője a sérelem szónak.

Hamar nyilvánvalóvá vált számomra is, hogy igencsak nehéz feladattal álltak most szemben a résztvevők.

Már a címben szereplő lényeglátók kifejezés igényel némi gondolkodást, az olyan fordulatokról nem is beszélve, mint a tényleg érvényesülők.

Ezen a délelőttön kifejezetten jól haladtam a munkával, így később bőven lett volna időm sétálgatni a környéken, de az egész tájra rátelepedő sűrű köd hamar elvette a kedvemet, így inkább rápihentem a délutáni előadásra. Szirák Péter a Debreceni Egyetem professzora, illetve az Alföld című, nem jelentéktelen folyóirat főszerkesztője, aki minden évben a kortárs próza egyik fontos tendenciájáról számol be nekünk.

Tavaly a nagy népszerűségnek örvendő autofikciós írásmód került terítékre, most pedig a családregények.

A műfajnak hosszú évekre visszanyúló hagyománya van a világirodalomban, de a hazai viszonylatokat tekintve is figyelemreméltó, elég csak a prózafordulat emblematikus szerzőire – Mészöly Miklós, Nádas vagy Esterházy Péter – gondolni.

Szirák tanár úr az apafigura problematikussá válását fontos állomásként említette, amely például Kukorelly Endrénél játszik kiemelt szerepet, hátterében pedig természetesen ott húzódik az Oidiposz-történet. „Vagy nincs apa, vagy nem tudja átadni a szellemi örökségét a gyerekeinek” – hangzott el a szocializmus korának családtörténeteiről, amelyekben jól nyomon követhető, hogyan sínyli meg a kommunikatív emlékezet az adott korszak társadalmi berendezkedését.

„Az irodalom mindig szorosan részt vesz a társadalom működésében, és reflektál annak kríziseire” – foglalta össze Szirák tanár úr. Ennek megfelelően az egyes művek azt is leképezik, hogy a család gyakran távolról sem a biztonság és a nyugalom, hanem az irigység, a versengés, sőt az erőszak színtere is lehet.

És hogy miért örvend még mindig nagy népszerűségnek a műfaj?

Mert a mai generációk elkezdtek sok mindenben különbözni elődeiktől, a változások pedig mindig nyomot hagynak a szövegeken is. „A történelem olyan módon szakította meg a társadalmi kontinuitást, hogy arra az irodalomnak is választ kellett adnia” – zárult az előadás, melyben számos példát is kaptak a fordítók – köztük a Károlyi Csaba által is emlegetett Barnás Ferenc A kilencedik című regényét.

A vacsora előtti pihenőidőben kihasználtam az utolsó estét, és megnéztem a főtér karácsonyi fényeit, 8-tól pedig kezdetét vette az utolsó beszélgetésünk. Mivel tavaly Szirák tanár úr azon ötlete, hogy hívjunk meg egy jeles műfordítót Kúnos László személyében – aki mások mellett a norvég sztáríró, Karl Ove Knausgård könyvein dolgozik –, sikeres volt, idén folytattuk ezt a hagyományt.

Vendégünk, Tótfalusi Ágnes kiterjedt életművel rendelkezik: legfrissebb munkái közé tartozik Stendhal Vörös és feketéjének újrafordítása, de ő a népszerű francia író, Michel Houellebecq állandó megszólaltatója is. Nem titok, hogy édesapja, Tótfalusi István is sokat fordított, így a követendő minta adott volt. „Azt láttam otthon, hogy ezt csinálja egy felnőtt” – fogalmazott Ágnes, aki saját bevallása szerint a fordításelmélethez nem nagyon ért, de bizonyos elveket persze szem előtt tart, amikor dolgozik.

„Már nem úgy fordítunk, mint Kosztolányiék” – mondta, utalva rá, hogy a szabadságot azért érdemes korlátozni, és inkább a pontosságra törekedni.

„Szeretek eltűnni” – folytatta, bár azt elismerte, hogy egy idő után óhatatlanul is kialakul a külföldi írók „magyar hangja”, csakúgy, mint a filmeknél a szinkron esetében. Figyel rá ugyanakkor, hogy ez ne Tótfalusi Ágnes hangja legyen: soha nem javítja például ki a mondatokat, még akkor sem, ha érzi, hogy szólhatnának szebben.

„Amikor késésben vagyok, hétvégén is dolgozom – és általában késésben vagyok”, avatott be minket Ágnes a munkája technikai részleteibe. Beszámolójából kiderült, hogy rengeteget dolgozik, ugyanakkor le se tagadhatná, hogy élvezettel csinálja. A szakma egyik legizgalmasabb részeként azt említette, amikor bizonyos ismereteknek utána kell nézni – többek között Houellebecq művei esetében, hiszen nagyon okos szerzőről van szó, aki sokfajta tudással és ismeretanyaggal dolgozik.

„Borzasztóan beleásom magam mindenbe, de sajnos el is felejtem” – árulta el Ágnes, aki ha kell, akár különféle tudományok szakembereitől is kér ilyenkor segítséget.

A beszélgetés végéhez közeledve természetesen a Stendhal-fordításról is szó esett: az eddigi visszajelzések alapján a korábbi, Illés Endre-féle verzióhoz képest Tótfalusi Ágnesé letisztultabb, a fellengzős, romantikus hangtól megszabadulva pedig jobban kijönnek a különféle nyelvi regiszterek. „Szikár, takarékos nyelvet használ, de nagyon jó humora van” – mondta a fordító a Vörös és fekete ikonikus szerzőjéről.

Az este hivatalos része itt véget ért, de mivel ez volt az utolsó teljes napunk, kicsit többen maradtunk tovább a könyvtárban. A táborozókra még várt egy szombat reggeli szeminárium, de utána már csak a hazautazás, illetve egy fakultatív kirándulás volt tervben. Kicsit fáj a szívem, hogy itt kell hagynunk Szigligetet, de reméljük, jövőre ugyanitt folytatjuk!

Fotók: Bakó Sára