Érdekes jelenség a Szikla, azaz Dwayne Johnson. Nem véletlenül készült már róla életrajzi sorozat Young Rock, azaz Az ifjú Szikla címmel, hiszen karrierje izgalmas sikersztori. A vérében van a sport; édesapja, Rocky Johnson is híres pankrátor volt. Elmondása szerint a sport életmentő és megváltás volt számára, mivel tiniként sokszor került szembe a törvénnyel lopás és verekedés miatt. A  színész a fociban, majd a pankrációban találta meg a számításait, ez utóbbi sportágban vált a Sziklává. Aztán szépen, lassan elkezdett beszivárogni Hollywoodba, először tévésorozatok epizódszerepein keresztül, majd A múmia visszatérben ő lett a Skorpiókirály, aki később önálló filmet kapott. Innentől kezdve már nem volt megállás, így Johnson egyre inkább filmsztárrá vált, a pankrációt abba is hagyta.

Nevéhez főleg akciófilmek és akcióvígjátékok fűződnek, a Halálos iramban-filmek, a Herkules, a Jumanji filmek és a Black Adam alapján a világ elkönyvelte üres fejű izompacsirtának, akinek színészi képességei legfeljebb a pankráció harsány performanszaira korlátozódnak.

Jellemző volt, hogy a hatalmas jelentőségű szuperhősfilmnek beállított, végül csalódást okozó Black Adamet a Szikla élete szerepének nevezte, így hát minden korábbinál keményebben készült erre. Persze nem színészleckékkel vagy próbákkal, hanem gyúrással. Ám valószínűleg megirigyelte a hozzá hasonlóan a ringből érkező Dave Bautistától azt a néhány filmjét, amelyben játszani is kellett, mint például a Kopogás a kunyhóbant, amiért Bautista rengeteg dicsértet kapott. Így Johnson eljutott oda, hogy szeretné kipróbálni magát drámai szerepekben, és kapóra jött neki, hogy többször találkozott még pankrátorként és kezdő filmszínészként azzal az emberrel, akit megformál legújabb művében. A Benny Safdie (Csiszolatlan gyémánt) által rendezett filmben, a Zúzógépben annyira nem kellett megerőltetnie magát, hiszen testhez álló karaktert játszik, Mark Kerr kevert harcművész (MMA) bajnokot. Ezúttal viszont tényleg kijelenthető, hogy a Szikla játszik, és nem izomból viszi a hátán a filmet. Kár, hogy a Zúzógép aránytalanságai ellenpontozzák ezt a valóban megindító alakítást.

A Zúzógép nem csupán életrajzi dráma, hanem adaptáció vagy feldolgozás is, mert a témában 2002-ben bemutattak egy dokumentumfilmet az HBO-n azonos címmel. Tulajdonképpen Safdie műve ennek a fikciósított változatát meséli el, fókuszban Kerr karrierjének kritikus szakaszával, a kilencvenes évek végével és a kétezres évek elejével. A sportoló nagyon sokat tett azért, hogy a kevert harcművészet és a hivatalos bajnoksága, a UFC széles körben népszerű és elfogadott legyen. Főleg, hogy az USA-ban éppen az ezredfordulón érték támadások politikusok részéről, így több helyen is betiltották, illetve kitiltották a tévéképernyőkről a fejlődő sportágat. Kerr ezért Japánban, a Pride Fighting Championships keretében küzd tovább. Karrierjében támogatja őt barátnője, Dawn, és edzője, illetve edzőpartnere, Mark Coleman, aki maga is ringbe száll. Ám Markot valami visszahúzza. Ez a valami nem is feltétlenül a drogfüggőség, hanem egy mélyebb probléma, ami lehet, hogy azt is kérdésessé teszi, vajon érdemes-e neki és Dawnnak erőltetni ezt a kapcsolatot.

Hiába az MMA és a nagyvásznon is átütő „izomszag”, Benny Safdie nem egy szabályos sportfilmet rendezett. Sőt, a Rockyhoz, a Karate kölyökhöz, a Warrior – A végső menethez, a Creedhez vagy a Mélyütéshez képest a Zúzógép minden szempontból egy „antisportfilm”.

Sylvester Stallone Rockyja is úgy indul, mint egy realista dráma. A modern sportfilmeknek megalapozó, 1976-os klasszikus mintegy önreflexív alkotás, mert hőséhez hasonlóan Stallone szó szerint a léthatáron volt, amikor megírta ezt a történetet.

Így a film sikere olyan fontos volt számára, mint Rockynak az, hogy kiálljon a cselekmény végén a bajnok, Apollo Creed ellen. A Rocky egyértelműen egy felemelkedés sikertörténete, amelyet az alkotók formai értelemben is nagyon következetesen vittek végig. A film első fele tulajdonképpen a főhős nyomoráról szól, amelyet mélabús zene fest alá. Majd ahogy egyre inkább elkezd ragyogni a kitörés reménye, úgy válik a Rocky is egyre pörgősebbé, Bill Conti filmzenéje pedig egyre heroikusabbá, amelynek csúcspontja a legendássá vált tréningjelenet, a felfutás a lépcsőre, amikor tudjuk, hogy valamilyen értelemben ez az ember győzni fog. Ez a cselekményív lassan sémává vált, amelyet átvettek más, nem a Rocky-sorozathoz tartozó filmek is. A Zúzógép azonban pont ellentétes folyamatot mutat be és nem hajlandó elszakadni a mélabús zenétől sem.

Benny Safdie művében tulajdonképpen a csúcson ismerjük meg Mark Kerrt, ugyan a UFC és az MMA éppen a mélypontra került a politikai támadások miatt, és hangsúlyos, hogy egyelőre amúgy sincs túl sok pénz ebben a sportágban. Kerr viszont magabiztosnak tűnik, veretlen, úgy hiszi, hogy a japán Pride-on folytatódhat felfelé ívelő karrierje. Ám Safdie már a nyitó jelenetsorban él a zenei ellenpontozás eszközével. A Zúzógép kemény realista dráma, sokszor eszünkbe juthat róla John Cassavates munkássága, azonban a zenehasználat erősen stilizált, következetesen kizökkentő és elidegenítő. Az alkotó élesen elválasztja a cselekménytől a Nala Sinephro által komponált, amúgy kiváló filmzenét. Extrém módon non-diegetikus, mert egyrészt szinte folyamatosan szól, már-már tolakodó, másrészt gyakran konfliktusba kerül a diegetikus, tehát a cselekmény világán belül hallható zenével és egyéb hangokkal. Ez az egyik fontos mérkőzés előtt a leginkább szembetűnő, illetve fülbemászó, amikor a szemben álló felek nemzeti himnuszait lejátsszák (egyébként Sinephro itt meg is jelenik a Zúzógépben: ő adja elő hárfán az amerikai himnuszt).

Mivel kizökkentő, ezért nyilvánvalóan nem kizárólag pozitív módon hathat a nézőre ez a zenei koncepció, de Safdie célja nem is az, hogy egy élvezetes, klasszikus sportfilmet kanyarítson Kerr – nevezzük a nevén – bukástörténetéből. Azért szükséges ez a formai megoldás, hogy a befogadó reflexív viszonyba kerüljön a történettel, végig tudatában legyen annak, hogy ez az izmos főhős bármit tesz, nem kerülheti el a sorsát.

Hiába küldi földre ellenfelét a nyitójelenetben és „zúzza le”, ahogy szokta, hiába ünneplik őt, ezek nem heroikus képsorok, hanem inkább a szívünk szakad meg már ezek láttán is a melankolikus dallamok miatt, amelyek szabályosan a jelenetekre telepednek.

A cselekmény egy-két pontján ez már-már ellentétes, komikus hatást kelt, sőt zavar keletkezik az egymással konfliktusba kerülő sokféle hangsáv miatt, de összességében működik. Safdie ugyanis eléri a Zúzógéppel, hogy Mark Kerrt ne valamiféle izomagyként vagy heroikus „élő szobor”-ként lássuk, hanem esendő emberként.

Ehhez a karakterhez azért passzol tökéletesen a Szikla, mert őt az akcióvígjátékaiban jellemzően magabiztos, nagyjából kétféle, szigorú és vigyorgó arckifejezést produkáló hősként ismertük meg. Ebből a szerepből ezúttal kiszakad, mintegy maga a színész mögött rejlő ember is leszáll a földre, előlép a maszk mögül, illetve lelép a heroikus szobortalapzatról. Sőt, határozottan azért működik ennyire a karakter, mert egy olyan sztár játssza, akiből távolról sem néztük volna ki korábban ezt a melankolikus, drámai, önmarcangoló szerepet. Miként a diegetikus és non-diegetikus zenék konfliktusba kerülnek egymással, úgy éles a kontraszt Dwayne Johnson Kerrjének külseje, imázsa és belső világa, illetve magánélete között. Johnson állítólag sokat fogyott a szerep kedvéért, de ez nem látszik rajta, hatalmas izmai vannak továbbra is. De ez esetben ezek az izmok nem annyira az erő szimbólumai, hanem a cselekményben előrehaladva egyre inkább védőpajzsoknak tűnnek, amelyek a külvilág elől elrejtik az izomkötegekbe csomagolt, törékeny és kételkedő embert. Ezzel Johnson és Safdie rávilágítanak a küzdősport, sőt általában az élsport egyik alapproblémájára, hogy ez az egész nem csupán a fizikai teljesítményről szól, hanem a show-ról és a megfelelő imázs fenntartásáról.

Hovatovább, a Zúzógép lényege az a tézis, hogy ha valójában nincs rendben az ember lelkileg, hiába is próbálja fenntartani a magabiztos énképet, a lélek betegsége megbetegíti, vagy legalábbis leblokkolja a testet is.

Nem „úri muri” a sportpszichológus, hanem szükséges szakember az élsporthoz, mivel a film címével és a sok pózőrködéssel ellentétben a sportolók sem gépek, hanem esendő emberek, akikben vannak kételyek, főleg, ha megízlelték, milyen veszíteni. Ezt valahogy fel kell dolgozni, különben a további győzelem lehetetlenné válik.

Azt szépen bemutatja a Zúzógép, hogyan mérgezi meg Mark Kerr karrierjét és sportteljesítményét a lelki szétcsúszás és a sok magánéleti probléma, ami felmerül az edzések közben. Az már más kérdés, hogy Safdie mennyire tud a dolgok mélyére ásni. Bár a film Kerrért készült, a bajnok fel is tűnik benne, önmagát játszva, mégsem csak a dicséretéről vagy a pátoszos elsiratásáról szól. Safdie nem hallgatja el drogfüggőségét, a cselekmény során több ízben láthatjuk, ahogy a főhős belövi magát.

Nyilvánvalóan egy sportoló számára a függőség végzetes, hiszen a kábítószerek, legyenek azok orvostól szerzett bódítószerek vagy illegális anyagok, jelentősen befolyásolják az egyén mentális állapotát és egészségét, ezáltal a teljesítményét is.

A tudatmódosító szerek vagy az alkohol legfeljebb ideig-óráig enyhítik a testi-lelki fájdalmakat, illetve bizonyos mértékig akár fokozhatják a teljesítményt. Azonban a hozzászokás egyre nagyobb és veszélyesebb dózisokat von magával, sőt egy idő után már nem is a teljesítmény fokozásáról vagy javításáról szól a dolog, hanem egy bizonyos, nem túl produktív szint fenntartásáról. A cselekmény egy pontján Kerr veszélyes mennyiséget vesz magához, amelynek meglesz az eredménye. De a kérdés egy ilyen filmdrámában nemcsak az, „hogyan valósítsuk meg”, hanem az is, hogy „miért”.

Safdie ezen a ponton nem vizsgázik jelesre. Az alkotó nem igazán tud a dolgok mélyére ásni. A valódi Kerr – ez a 2002-es dokumentumfilmből kiderül – állítása szerint azért nyúlt a kábítószerekhez, mert egyrészt egyik edzője rászoktatta a szteroidokra, másrészt a kevert harcművészet összecsapásai során igen fájdalmas sérüléseket (Kerr például a bordájára kapott ütés miatt jó darabig nehezen tudott levegőt venni) lehet szerezni. A sportoló ez utóbbiakon akart enyhíteni orvosok által felírt opioidokkal, majd a Vicodin és a Nubain nevű fájdalomcsillapító, valamint a morfium függője lett. A fentebb említett folyamat természetesen nála is lejátszódott, azaz egy idő után nem volt elég a szokásos dózis, valamint intravénásan kellett beadnia magának a különféle szereket, hogy azok még hassanak. Bevallása szerint, ha nem lőtte be magát, szorongás, hasi fájdalmak és gyengeség kerítették hatalmukba.

Safdie nem drogdrámát akart készíteni, mégis jó lett volna, ha a függőséget taglaló epizódokban bővebben kitér a miértekre és a szerrel való küzdelemre, mivel az addikció jelentős szerepet játszik abban, hogy Kerr már nem tud úgy teljesíteni a ringben, mint korábban.

Safdie egy-két jelenetben inkább csak utal arra Kerren, dialógusokon keresztül, hogy a főhős miért nyúlt a szerhez, és ugyanígy ennek káros hatását, az ezzel kapcsolatos vívódást is pár képsorra redukálja. Így az egyik, valóban megindító kórházi jelenetet leszámítva nincs igazán súlya a kábítószer-függőségnek, holott kellene, mivel ez által kerül Kerr ördögi körbe. Nem drogellenes oktatófilm a Zúzógép, de a dráma szempontjából indokolt lenne az alaposabb kifejtés.

Sajnos ugyanilyen elnagyolt Mark Kerr és barátnője, Dawn kapcsolata. Kár, mert Emily Blunt nemcsak kiváló formában van, hanem remekül eljátssza a problémás partnert. Eleinte úgy tűnik, hogy ő szimplán áldozat, aki teljes mellszélességgel támogatja Kerrt, a sportolót, aki mégis indulatosan beszél vele, és egy meccse után úgy rohan ki a teremből, hogy rá se néz az őt vigasztaló Dawnra. Később Safdie próbálja árnyalni ezt a kapcsolatot, amikor kiderül, hogy Dawnnak is alkoholproblémái vannak, önpusztító életével pedig nemhogy nem inspirálja Kerrt a leszokásra, hanem inkább ellenkezőleg, negatív példát mutat.

Az alkotó valamennyire azt próbálja érzékeltetni, hogy Dawn csak Mark Kerr árnyékában él, nincs önálló identitása, már-már biodíszlet, aki „jól mutat” a sikeres férfi oldalán.

De ez és inkább Dawn alkoholproblémái megmaradnak csökevényeknek, mintegy elvarratlan szálaknak. Ez azért súlyos gond, mert így a Zúzógép felkínálja magát arra, hogy hímsoviniszta filmként értelmezzük. Mivel Dawn karaktere és Markkal való kapcsolata nincs kellőképp kibontva, úgy tűnik, mintha a kábítószer mellett Dawn „húzná le” hősünket, a nő áll élsportolói karrierje útjában. Safdie hiába mutat rá arra, hogy Mark maga alatt vágja a fát, nincs rendben lelkileg, a felszínes magánéleti szál miatt úgy tűnik, bukástörténetét maga a nő teljesíti ki. Az persze biztos, hogy ha az ember magánélete nincs rendben és nyomasztja a kapcsolatai rendezetlensége, akkor rosszabbul teljesíthet. De nagyon nem szerencsés ezt úgy tálalni, hogy a szimpatikus és hatalmas izmai ellenére is jámbor, törékeny főhős ráolvassa barátnőjére, hogy ő a belét kidolgozza, hogy fenntartsa a jólétüket, Dawn pedig csak bulizik és semmit nem csinál. Safdie nem tudja ezt az állítást semmivel sem ellenpontozni, mert nem mutatja meg, hogy Dawnnak is vannak értékei. A cselekmény elején próbálja hangsúlyozni, hogy a nő gyakorlatilag menedzsere és „dietetikusa” a harcosnak, mindenben kiszolgálja őt, összességében mégis úgy tűnik, hogy Dawn élősködik Markon, nem pedig segíti őt a maga módján. Holott egy-két jelenetből sejthető, hogy a férfi sem tesz bele mindent ebbe a kapcsolatba, de egy ilyen komoly drámánál, egy másodfőhős esetében nem szerencsés csak „sejtetni” az efféle fontos dolgokat.

A Zúzógép tehát sok tekintetben lehetne komplexebb és körültekintőbb, ugyanakkor feszesebb és kevésbé terjengős is, mert itt-ott túlnyújtott (például Safdie az egyik edzőtermi jelenetnél egyszerűen túl sok időt tölt el). Ennek ellenére összességében megindító és stílusosan megrendezett emberi dráma nagyszerű alakításokkal, különös tekintettel Dwayne Johnson és Emily Blunt főszereplőire. Mindkét színész egy eddig nem vagy kevésbé ismert arcát mutatja meg. Az igazi Mark Kerr sírt örömében, amikor a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon véget ért a film vetítése, és a közönség tagjai álva tapsolták meg a Zúzógépet, egyúttal valamennyire őt magát is. Minden bizonnyal sok néző szemébe hasonló módon könnyek szöknek majd, ha megnézik ezt az életrajzi sportdrámát.

Zúzógép (The Smashing Machine) – színes, feliratos amerikai film, 123 perc, 2025. Írta és rendezte: Benny Safdie. Operatőr: Maceo Bishop. Zene: Nala Sinephro. Szereplők: Dwayne Johnson (Mark Kerr), Mark Kerr (önmaga), Emily Blunt (Dawn Staples), Ryan Bader (Mark Coleman), Bas Rutten (önmaga), Olekszandr Uzsik (Igor Vovcsancsin). Forgalmazó: Fórum Hungary. Bemutató: 2025. december 11. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Képek: Forum Hungary