Rácz Péter ezúttal Füst Milán A feleségem története című regényéből hozott egy szemelvényt a táborozóknak, melyet mindenki alaposan elolvasott, és már jöhettek is az értelmezési kérdések. Mindig izgalmas hallgatni, hogy egy-egy elsőre jelentéktelennek tűnő részlet milyen nagy súllyal bír, ha fordításról van szól.

Amikor például az elbeszélő azt mondja, „menjünk az árokba kicsit”, milyen árokra gondol?

Mennyire mély, és van-e benne víz? Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes helyszínek, illetve a szereplők pontos vizualizálása a helyes szóhasználat miatt kiemelten fontos, de persze az azonos nyelvre fordítók között is született több különféle megoldás.

Az ebéd előtti szabad órákat sportolással töltöttem, és mire visszaértem, éppen belefutottam a délutáni programunk főszereplőibe. Horváth Florencia költőt – aki egyébként a prae.hu főszerkesztő-helyettese is – Szabados Attila, a portál irodalmi rovatának vezetője kérdezte idén megjelent kötetéről, a Hiátusról. Kettejük párosa nemcsak azért különleges, mert régóta barátok, hanem azért is, mert Attila sokat segített a könyv anyagának összerendezésében is.

Az ő nappalijában zajló „legózásokat” Florencia szinte minden bemutatóján felidézi a szerkesztés fontos állomásaként.

Attila onnan indította a beszélgetést, hogy elárulta, Florencia elsősorban regények által vált olvasóvá, a nagyobb struktúrák szeretete pedig a versein is nyomot hagy. A Hiátus alaposan átgondolt koncepcióval bír: az első ciklusban a gyerekkorról, az elvesztett anyáról és a családról olvasunk, a másodikban főként a versírásról, míg az utolsó szakasz szövegei már egy felnőttebb nézőpontból szemlélik a világot. A kötet olyan témákról beszél, amelyekről nehéz, sőt már-már lehetetlen megszólalni, ugyanakkor mégis a hiányok betöltésére tesz újabb és újabb kísérleteket.

„Féltem attól, hogy kifekszem egy boncasztalra, és sebezhető leszek” – mesélte Florencia arról, milyen volt először kiállni a verseivel a nagyvilág elé. Fontos kezdőlépésként Áfra János líraműhelyét nevezte meg, ahol automatikus írással megszületett a kötet Higany vagyok, fény vagyok, csík vagyok, mész vagyok, föld vagyok című nyitóversének legelső változata, amit aztán fél éven át szerkesztettek, mire előállt a végső verzió.

Ez volt a legintenzívebb irodalmi élmény az életemben” – mondta Florencia.

Beszélt arról is, hogy valószínűleg bármennyit képes lenne még írni ehhez az anyaghoz, de jó érzés volt végre letenni. „Kicsit meg kellett halni ebben” – mondta, és hozzátette, hogy bár nem terápiás céllal születtek a szövegek, reméli, hogy az olvasóknak tudnak majd kapaszkodót nyújtani a nehéz pillanatokban.

Vacsorára megérkezett esti vendégünk Fábián Tamás is, akinek rengeteg interjúját megnéztem már életemben, így külön öröm volt, hogy most én kérdezhettem az első regényéről. A Bravúros mutatványok, amiket senki se látott számos fontos társadalmi kérdést magába sűrít, miközben az írás „misztériumáról” is sokat mond. „Azokért az emberekért is akartam írni, akiknek esetleg nincs megfelelő eszközük ahhoz, hogy kihangosítsák a saját problémáikat” – fogalmazott Tamás, amikor arról kérdeztem, szerinte mennyire feladata egy írónak az aktualitásokra való reflektálás.

Számomra az irodalomnak és a művészetnek egyszerűen mindig van egy politikai vetülete” – tette hozzá.

A kötet lapjain ennek megfelelően olyan dilemmákkal is szembesülünk, mint hogy mennyire meghatározó a karakterek boldogulása szempontjából, hogy milyen családba születtek, vagy éppen hogy vidéken vagy a nagyvárosban nőttek fel.

Amikor a könyvet olvastam, hamar felfigyeltem rá, hogy nincs konkrét utalás azzal kapcsolatban, hol járunk időben, az viszont nyilvánvaló, hogy a klímaválság már előrehaladottabb állapotban van, mint napjainkban. „Lehet arról beszélni, hogy a regényben ez disztópikus helyzetet eredményez, de valójában minden, amiről írok, abszolút valóságos, csak még nem Magyarországon” – mondta Tamás, aki szerint égető szükség volna arra, hogy mélyebben elgondolkozzunk ezekről a problémákról, mielőtt túl késő lesz.

A szöveg valósággal való kapcsolatát erősíti, hogy bizonyos ma is népszerű médiumok – például a Telex és a 444 – meg vannak nevezve, amivel egy kicsit az is volt Tamás célja, hogy emléket állítson ezeknek a felületeknek.

Az este végéhez közeledve a Borbély Szilárdtól származó egyik mottó apropóján beszélgettünk még a szabadságról és ennek megélési lehetőségeiről. „Nekem azt jelenti a szabadság, amikor szembe merünk menni a konvenciókkal és elvárásokkal, és merünk kockázatot vállalni” – mondta Tamás, majd kiegészítette azzal, hogy neki a regényírás is nagy szabadság volt, hiszen közéleti újságíróként valószínűleg kevésbé számítottak tőle ilyesmire az emberek.

Életem egyik legnagyobb kalandja volt, boldognak és szabadnak éreztem magam közben” – mesélte a munkafolyamatról.

A keddi napon sokáig bírta a csapat: néhányan a könyvtárszobában váltották meg a világot, míg mások a szemináriumi teremben beszélgettek hosszasan. Bár az este későn ért véget, a következő napnak mindig újult erővel kell nekivágni, hiszen még bőven várnak ránk izgalmas programok.

Fotók: Bakó Sára, L. Varga Péter