A kötet a Szophoklész Trakhiszi nők és Oidipusz király, illetve Euripidész Médeia és Oresztész című tragédiáit tartalmazza. A drámákat Karsai egy-egy tanulmánya előzi meg – ez a szerkezet nagyon hasznos, hiszen (főleg egy kevésbé ismert tragédia esetén) az olvasó így betekintést nyerhet a szöveg kapcsolati hálójába, illetve kap több fontos fókuszpontot, ami segítségével a tragédia tartalma olvasás közben könnyebben kibomlik.

Ezek a pontok röviden a következők. A Trakhiszi nők Déianeira (egyébként megalapozott) féltékenységét és a férjéért, Héraklészért folytatott küzdelmét mutatja meg. Azonban a görög mitológia egyik legnagyobb hérószának családja bukásra van ítélve: a feleség nem szerzi vissza férje szerelmét (sőt, mindketten elbuknak), a drámaidő során pedig a felnövekvéstörténeten végighaladó fia, Hüllosz, az apja által kijelölt utat kell, hogy kövesse, sőt annak halála után sem mentesülhet befolyása alól.

„Hüllosz soha nem szakadhat ki az apai hatalom szorításából. A jövőjét meghatározó, alapvető fontosságú döntést vette el tőle apja, s ezzel örökre megfosztotta őt az önálló élet, a felnőtté válás lehetőségétől” (26. oldal).

Nosztosz-drámaként (azaz hazatérésdrámaként) pedig a Homérosztól, illetve a tragédiaköltőktől ismert történetek sorába illeszkedik, ahol az otthonmaradottak vívódása és a hazatérő hősök otthoni szokásokba való visszatérésének lehetetlensége kerül a középpontba.

A Médeiában a címszereplőt elhagyja férje, Iaszón, hogy új, görög (azaz nem idegen) feleséget vegyen el, Médeiának pedig el kellene hagynia a várost. Ő azonban bosszút áll volt férjén. Karsai kiemeli, hogy maga a tragédia végkimenetele, a gyerekgyilkosság euripidészi újítás a történetben, és a célja Iaszón örök magányra ítélése.

A tragédiában tehát a bosszú mértéke az, ami túlzás lesz, még a görög nézők számára is.

Kiemelendő még a volt házastársak kapcsolati dinamikájának előtörténetéből, hogy korábban is Médeia volt a proaktív fél, aki lehetővé tette varázslataival, hogy a görög mitológia egyik hősévé váljon az egyébként kiszolgáltatott, esetlen Iaszón, neki „passzív, tehetetlen, önálló cselekedetre képtelen szerep jutott, mindent Médeia tervelt ki, mindenről Médeia gondoskodott, övé volt az ész és a tudás” (84. oldal, kiemelés az eredetiben). A dráma tartalmaz továbbá görögségkritikákat is – ehhez kapcsolódik, hogy az idegen (kolkhiszi) címszereplő görög földön magányra van ítélve. A tragédia zárlatában a napszekéren való elrepülése is ebből a helyzetből való szabadulási próbálkozás.

A kötet címe is a harmadik drámára (egészen pontosan annak bevezetőtanulmányára) utal. Bár nem biztos, hogy így szerencsés az Oidipusz vagy Kreón? cím, az tagadhatatlan, hogy a legfontosabb drámafordítás az az Oidipusz királyé. Karsai tanulmánya a szövegben Kreón és az uralkodó kapcsolatára helyezi a hangsúlyt.

Oidipusz a kételkedést (és így a kutatást) fontosnak tartó jó király, azonban van egy nagy hibája (ami a klasszika-filológus szerint a bukását is okozza): rettentően indulatos, bár az is igaz, hogy az információszerzés során folyamatosan a beszélgetőpartnerei (mint Kreón vagy Teiresziasz) ellenállását kell leküzdenie.

Kreón első színrelépésekor (a görög tragédiáktól szokatlan módon) a jósdából hozott információt (azaz azt, hogyan állíthatnák meg a Thébait sújtó dögvészt) titokban akarja átadni a királynak, mintha már ezen a ponton arra akarna utalni, hogy Oidipuszt is rosszul érintő információkat is hozhat. Kiemelendő még az első találkozásból, hogy Kreón próbálja elkenni saját felelősségét abban, hogy Oidipusz érkezte előtt az előző király, Laiosz halálát nem vizsgáltatta ki, pedig az ő feladata lett volna. Kreón következő fontos színpadi jelenléte az exodoszban látható. Miután a régmúlt összeért a színpadi jelennel, azaz kiderült Oidipusz származása, azáltal az is, hogy ő ölte meg apját, majd elvette anyját, a király megvakítja magát, így alkalmatlanná válik az uralkodásra. Karsai szerint ebben a pillanatban Kreón túl hirtelen ugrik ki királyi öltözékben a színpadra (sőt, „valahogy soha nincsenek rendben a Kreón-fellépések időzítései” – 167. oldal), mintha kifejezetten vágyott volna arra, hogy az Oidipusz előtti nagyon rövid uralkodását folytathassa (más tragédiákból tudjuk, hogy Oidipusz fiai ismét megszakítják a Kreón-uralkodást, hogy később harmadszorra is király lehessen – ezen utolsó uralkodói szakaszát mutatja be az Antigoné). Azonban Kreón kisszerű uralkodó: bár a jóslatok és Oidipusz józan esze is amellett foglalnak állást, hogy a vak volt-királyt száműzetés sújtsa, az új király bekíséri őt a palotába, Oidipusz rettenetes születésének és házasságának helyszínére. 

A kötetet a négy közül talán legkevesebbet játszott, az Oresztész zárja. Pedig Karsai tanulmánya is rámutat, hogy sok szempontból nagyon izgalmas és mozgalmas tragédiáról van szó. Euripidész tragédiája Oresztész és Élektra anyagyilkossága után, de a testvérpár felmentése előtt játszódik „amikor Oresztésznek nem is az isteni büntetéssel, az Erinüszök gyötrő jelenlétével kell megküzdenie, hanem az argoszi nép halálos ítéletét kellene valamilyen módon elkerülnie” (243. oldal).

Azaz, hogyan kell a család utolsó két tagjának cselekednie, ha magukra hagyták őket az istenek.

Így a fókusz az anyagyilkosság morális következményeire és Oresztész környezetének ítéleteire kerül. Karsai szerint a hosszabb ítélettragédia-szakaszt (a környezet reakcióit) a nagyon mozgalmas bosszútragédia követi: itt már-már nevetségessé váló ötletekkel igyekszik Oresztész, Élektra (illetve a gyerekkori barát, Püladész) túlélni, hiszen meg akarják gyilkolni a trójai háború casus bellijét, Helenét, és foglyul ejtik Helené és Menelaosz lányát, Hermionét. A szituációba Karsai szerint külön csavart vezet be az Oresztész-Élektra-Püladész szerelmi háromszög is. A görög mitológiától már nagyon elhajló történetet a zárójelenetben Apollón löki helyre és hoz létre békés viszonyokat.

A tragédiákat Karsai nyersfordításai alapján Térey ültette színpadon is mondható, ritmikus, költőiséget részben őrző, de mégis elsősorban ma is könnyedén megérthető magyar nyelvre (például „A fiatalok sportja nem a szenvedés” – Médeia 48. sor: a Rakovszky-fordításnál filológiailag pontosabb, miközben a kontextussal, a futóedzésről hazatérő gyerekekkel is számol a fordító). Ez két szempontból is fontos, hiszen egyrészt a – jó esetben sok középiskolást is tartalmazó – olvasói kör így sokkal folyékonyabban, a nyelvtani struktúrák fejtegetése helyett a szituációkba helyezkedve közelíthet a drámavilághoz, másrészt pedig – és drámák esetében ez talán még jelentősebb – hangzószövegként is élvezetes, színházban hallva is könnyedén érthető nyelvezetet kaptak a tragédiák (és ez egyáltalán nem sérti a gnómák ünnepélyes hangzását, például „Bölcsek szerint minden, mi kényszer: szolgaság” – Oresztész 486. sor).

Ez egy fontos feladat volt, hiszen bár például az Antigonéból a XX. század második felében több legendás fordítás is készült, a legalább annyira kanonikus Oidipsz királyból továbbra is a Babits-fordítás él a köztudatban, ami pedig egyesek szerint nem követi elég pontosan a szophoklészi körülményeket (erre a tényre Térey is felhívja a figyelmet a kötet fülszövegében).

Az újrafordítás szükségességét mutatja az is, hogy a kétezres évek elejétől Térey haláláig (2019-ig) készült fordítások nyelvhasználata egy-egy kifejezésnél már kevésbé tükrözi a mai szófordulatokat (például "Iaszón a földön a legnagyobb szemét" – Médeia, 451. sor), régebbi fordításoknál ez pedig hatványozottan igaz.

A három nagy tragikus korábban jellemzően az Európa Kiadó gondozásában jelent meg (ami természetesen a Biblotheca Classica-sorozattal és Szophoklész esetében a szintén nagyon igényes Osiris kiadással egészül ki). Azáltal viszont, hogy ezen kiadás esetében a kísérőtanulmányok nem a könyv hátuljában kvázi „elrejtve”, hanem a drámák elé helyezve olvashatók, sokkal integránsabb részeit képezik a kötetnek. Hasonlóképpen, a kultúrtörténeti megértést segítő jegyzetek is lábjegyzetbe, nem pedig végjegyzetbe kerültek, ezáltal pedig sokkal kényelmesebben olvashatók a drámák, mint a korábbi kiadások zömében. (Nagyon hasonló felépítése van a fordítópáros egy további fordítását tartalmazó, 2023-as Plautus-kötetnek is).

A tanulmányok laikusok és filológusok számára is fontos megállapításokat tesznek (még akkor is, ha utóbbi csoport számára talán szűkös a feltüntetett szakirodalmi ajánló), a Karsai-szövegek még esetleges egyet nem értések esetén is jó kiindulópontot nyújtanak a drámák megértéséhez. A lábjegyzetek egyértelműen az antik kultúrában kevésbé jártas olvasókat célozzák, ez is okozhatja, hogy esetenként egy-egy fogalom vagy mozzanat egy adott tragédia alatt is többször kaphat értelmezést (ezáltal is segítve a koncentrációt azoknak, akik egyébként elvesznének az ókori szövegekben).

Formailag pedig nagy pozitívuma a kötetnek, hogy a sorok számozottak, így a szövegről való beszélgetést, a műelemzést, a magyar nyelvű szövegből kiinduló filológiai munkát összehasonlíthatatlanul könnyebbé teszi az oldal alján, vagy még ott sem jelzett sorszámokkal szemben (az Osiris-féle Szophoklész kiadás esetében is megtörtént a sorok számozása, ami különösen fontos azokon a pontokon, ahol a tragédia sorszámai nem növekvő sorrendben követik egymást, vö. Oresztész 545 skk. A sorszámozás ilyen változékonyságának okai természetesen nem fejthetők ki jelen recenzióban). Ahogyan a tragédia egyes szakaszainak (epeiszodion, agón, sztaszimonok sztrophék és antisztrophék szerinti bontásban, stb.) feltüntetése is egy gesztus a klasszika-filológiával foglalkozók számára. Olvashatóság (illetve közösségi felolvasás) szempontjából viszont hátránya a kiadásnak, hogy a megszólalók nevei tipográfiailag nem különülnek el elég élesen a szövegtől. Ezáltal, különösen a szöveg átfutásakor, szövegrészek keresésekor nehezebben követhetők az események.

A Térey János és Karsai György négy görögtragédia-fordítását tartalmazó Oidipusz vagy Kreón? fontos állomása az antik szövegek újrafordításának, hiszen az ókori szövegek közül talán éppen a tragédiák (különösen az Oidipusz király) játszanak kiemelt szerepet a kollektív ókorképünkben, a színházi adaptációk révén ezek az alkotások érnek el a legtöbb emberhez. A friss fordítások pedig remélhetőleg segítenek abban, hogy többen kezdjék fogyasztani az antik irodalmat, és hogy – az egyébként sok esetben kortárs problémákra is adaptálható – görög tragédiák hangsúlyosabban szerepeljenek a színházi repertoárokon. A kötet kiegészítő tanulmányai és formai megoldásai pedig nagyban megkönnyítik azt, hogy valóban hasznos és befogadható könyvet vehessünk kezünkbe. 

A cikkben szereplő, vázaképek és kézirat(töredék)részletek illusztrációs célokat szolgálnak.

A képek forrásai:
Kötetborító: a kiadó honlapja
A Déianeirát ábrázoló váza: Wikipédia
Médiea a sárkányfogaton: Wikipédia
Papirusztöredék az Oidipusz király szövegével: Wikipédia
Az Oresztész szövege az MS. Barcolli 120 kódexben: Wikipédia