A Radnóti Miklós Színház szűk terében Zöldy Z. Gergely díszlete telitalálat: az első pillanattól kezdve érzi a néző, hogy itt magyarlakta vidék és modern élet fog keveredni, akárcsak a jelmezek kapcsán, ahol a menyasszony kék-fehér focistasortját váltja a hagyományos fehér ruha és fejkötő. A teret szegélyező, fehér alapon pirossal hímzett falvédők tipikusak, nemcsak színeikben, de naiv alakformálásukban, és még naivabb szövegeikben. „Áldás békesség”, faluvégi kőkereszt, szép magyar menyecske, ezeket mind jól ismerjük. De nem ilyen egyszerű a helyzet: a kőkereszt felett bumfordi repülőgép száll, a kismenyasszony mellett egy cowboy táncol a képen, mindez vizuálisan és hangulatában egyaránt megidézi és egyben megelőlegezi a balladai történetet és azt a stíluskeveredést, amely nyelvi és zenei szinten jellemzi az előadást. Egyben behatárolja a történéseket, az eleve szűk teret egyfajta álságos „áldás-békességgel” még szűkebbnek érzékeltetve.

A történet is magába zárul, mint minden jó görög sorstragédia vagy igazi ballada, legyen az erdélyi, magyar vagy akár angolszász eredetű. A család és a hagyomány egyszerre áldás és átok. Kitörni belőle lehetetlen, legalábbis, ha szegény a család. A megejtett lányt, Etelkát el kell vennie Rolandnak, és bár elsőre felhőtlennek tűnik az ő szerelmük és készülődésük az esküvőre, hamar kiderül, hogy a vőlegény mostohatestvére, Julika szerelmes Rolandba, és a fiú is ingadozik a két lány között. De Julikát a mostohaapja már „eladta” két hold szőlőért a részeges és dúvad természetű állomásfőnöknek. Ez is elég lenne drámai alapkonfliktusnak, de még nagyobb vétségekre derül fény. Ahogy haladunk előre az időben, egyben visszafelé is megyünk, igazi oidipuszi módon. Kiderül, hogy a menyasszonynak más az apja, mint akit annak hitt, az igazi apa „elveszett” testvérbátyja a vőlegénynek, így a házasság nem valósulhat meg, de ez sem vezet egy boldogabb véghez. A zárójelenetben tudjuk meg, mi az a legnagyobb bűn, mely megalapozta a családi jómódot. A szegénység miatt elkövetett brutális gyilkosság összekapcsolódik a tudatlanságból fakadó tragédiával: a szülők saját gyereküket ölik meg, hogy a születendő másiknak jobb legyen a sorsa. 

Mindez persze nem ilyen egyszerűen van tálalva, múlt és jelen történéseit egymásba játszatja az előadás. Ebben a fénytechnika és a múltbéli események felidézésekor megjelenő új díszletelemek segítik a nézőt, mint például egy kocsmai söntés, egy falusi tisztaszoba ablakkerete, és így tovább. Vagy éppen a fentről aláereszkedő, virágokkal díszített hinta, melyen a házasságtörő feleség (Bata Éva) és a cowboy (Krisztik Csaba) lejti násztáncát, melyből majd megszületik Etelka.

Nemcsak zeneileg és szövegében kreatív, hanem nagyszerű fizikai színházi jelenet is ez, mint szinte mindegyik, ahol Krisztik Csaba tékozló fiú-cowboya megjelenik.

Mozgásával, egész megjelenésével zseniálisan karikírozza nemcsak a cowboy-sztereotípiákat, de egyben a „messziről jött idegen” falusiak által dicsőített tipikus alakját is, ahogy például a Tóth Bálinttal (Pál András) közös kocsmajelenetben a sörösrekeszeken lépdel. Bata Éva csodálatosan sokszínű, zeneileg és színészileg is kiemelkedő alakításával együtt egyértelműen ők ketten ragyognak ki az előadásból. 

Nagyszerű színészek alakítják az összes szerepet, akár tudják hangilag-zeneileg tökéletesen vagy csak kevésbé tökéletesen teljesíteni a rájuk mért zenei feladatot. Nem is az énektudás dönti el, mennyire érződik erősnek az alakításuk, hanem valami kevésbé megfogható dolog, talán az, hogy mennyire tudták magukra húzni a szerepet. Kováts Adél szép énekhangja és drámai ereje mögött is valahol érződik egyfajta intellektualizmus, akárcsak László Zsoltnál, hiába, hogy az előadás végi drámát kiválóan megoldják. Roland (Katona Péter Dániel) és Etelka (Kádár Kinga) párosa szép és hamvas, de szintén valahogy városias marad, a fiatalok közül egyedül a Juliskát alakító Berényi Nóra Kinga játéka érződik abszolút hitelesnek. Pál András állomásfőnöke és Kaszás Gergő megcsalt férj/református lelkész/apafigurája szintén meggyőző erejű tud lenni, talán épp, mert a figurák eleve köztes helyzetben vannak a szegény gazdálkodó és az intellektuálisabb, jómódúbb falusiak közt.

Mindezek ellenére ez egy jó ritmikájú, magával ragadó előadás, rengeteg szórakoztató és szívet facsaró pillanattal. A szöveg stílusváltásai megnevettetnek mindenkit, zeneileg pedig még a kevésbé képzett nézők is élvezik, sok a könnyen érthető zenei tréfa.

Az operához értő vájtfülűbbek pedig még inkább tudják értékelni azokat a zenetörténeti és -esztétikai fricskákat, melyekkel Darvas Benedek dolgozik. A színháztörténet rajongói elismerően csettintenek az ismert motívumok megcsavarását látva, és színházesztétikailag szépen átgondolt, koherens és kreatív a produkció. Csak egy pici hiányérzet maradhat a nézőben, és talán csak abban a nézőben, akinek saját élményei is vannak a magyar vidék kapcsán. Sokan tudnak térdcsapkodva legényest járni, de a csapások lendülete mindig elárulja, ott van-e mögötte hitelesen egy falusi-vidéki szív.