A Magyar menyegző, ahogy címében is jelöli, olyan fontos közösségi rítust választ filmje témájául mint a menyegző, azaz a lakodalom. Méráról, ahol a film játszódik, és egész Kalotaszegről, mint önálló tájegységről, széleskörű néprajzi gyűjtés áll azok rendelkezésére, akik betekintést szeretnének kapni a szellemi és tárgyi folklór megannyi aspektusába. Ehhez a kutatómunkához láthatóan (és remélhetőleg) ragaszkodtak is a film készítői, egy-két talán tudatos vagy tudattalan hibától eltekintve. Ám ezek a néprajzi leírások nem függetlenek, nem is függetleníthetőek a történelmi kontextustól, amelyet egy két klisés jeleneten kívül (határátkelés, rendőri figyelem, csempészés) nem igazán sikerült átadni. A film narratívája egyértelműen kis-magyarországi, és talán nem túlzás azt állítani, hogy akarva-akaratlanul gyarmatosító logikával bír.

A határon túli magyarok kultúrája nem eszköz, hanem érték. A viselet nem politikai reprezentáció kérdése kellene legyen, ahogyan a néptánc sem. Az 'érték, és nem eszköz' kifejezés talán nem is lehetne találóbb.

A film a nyolcvanas években játszódik Romániában, a legdurvább Ceaușescu-időkben. És ebből – a kliséken túl – semmit nem érzékelünk, pedig ha valamilyen tétje lenne a filmnek, azt itt kellene keresni. Az egész alkotásban egyetlen nyomasztó jelenet sincs a határátkelés két másodpercén kívül, ami után két perccel már felcsendül az Én az éjjel nem aludtam egy órát (ami egyébként mezőségi népdal), majd szintén pár pillanat múlva a Nemzeti Táncegyüttes szólótáncosát láthatjuk fülig érő szájjal legényesezni Mérán.

Az önmagát táncfilmként meghatározó alkotás esetében nem kérhető számon a hitelesség minden aspektusa, de a zavarbaejtően dokumentumjellegű kivitelezés következtében jogosan merül fel a nézőben (főleg a határon túli nézőkben) a történelmi hitelesség igénye. Ha ez a film az erdélyieknek is készült, mintegy nemzetstratégiai szempontból átgondolt gesztusként, akkor nem engedheti meg magának, hogy a vászon előtt ülők azt érezzék: „ez így ebben a formában nem történhetett meg, ez nem így volt, én tudom, átéltem”.

Vegyük tehát sorra először azokat a cselekményegységeket, amelyek történelmi pontatlanságnak talán nem mindig nevezhetőek, de nem túl szerencsések. A legnyilvánvalóbb a folyamatos jókedv és mosolygás, gondtalanság. Egy olyan örömteli eseményen, mint egy esküvő, természetes, hogy az emberek jókedvűek, de valamilyen módon ábrázolhatták volna azokat a nehézségeket, amelyekkel akkoriban meg kellett küzdenie egy több szempontból hátrányos helyzetben lévő közösségnek, amely magyar, keresztény, és egy rurális környezetben él. Például az élelmiszerhiány, vagy a kollektíva előkerülhetett volna. Ehhez kapcsolódik a pesti szleng és akcentus, s olyan szavak használata, amelyeket napjainkban használunk, illetve azoknak a kifejezéseknek a mellőzése, amelyek Kolozsvár környékén jellemzőek. A piros fehér zöld szalag használata a fonásnál és a kontyolásnál szintén felvet kérdéseket. Azon kívül, hogy nem nagyon lehetett ilyenhez hozzájutni Romániában az 1970-es, 80-as évek fordulóján, ha volt is sok családnál, nem merték volna feltétlenül használni a nyílt utcán. Elcsépelt a román rendőr, aki tört magyarsággal beszél, majd szemet huny, majd mégsem, majd mégis. A Securitate egy jól összehangolt rendőri szervezet, titkosszolgálat volt, és nem méltányos, hogy az ezrek halálát és megfenyítését, lehallgatását végző szervezetet, amely egyébként a nyolcvanas években élte fénykorát, egy ilyen tutyi-mutyi helyi rendőrtiszttel ábrázolják. (Köztudott, hogy míg Magyarországon a 70-es évek második felétől enyhült a Kádári rendszer, addig Romániában akkor kezdett igazán elfajulni a diktatúra.) 

A lakodalomban kialakult szerelmi viszály odáig fajul, hogy Gyuri – akinek nevelőapja a román rendőrtiszt – kikéri a nótáját, majd román invertitát kezd járni Katival, akit össze-vissza rángat. Majd Kati elrohan. Itt a táncban a két ember jellemén és a tánc különbözőségein keresztül próbálták a magyar-román ellentétet reprezentálni. Legalábbis nem tudunk másra asszociálni, abból, hogy egy mérai magyar menyegzőn miért is járna bárki a szomszéd Szucságról származó román forgatóst. A másik zavaró elem, hogy a folyamatos táncolás miatt van pár funkció nélküli tánc, amelynek elvitathatatlan célja egyrészt bemutatni minél szélesebb repertoárját a kalotaszegi táncoknak, másrészt az élvezhetőséget, izgalmat növelni.

A néptánc funkciója az összetartozáson kívül a hagyományos rituálékhoz kapcsolódik, mint például a menyegző, de egy lakodalomban minden egyes táncnak, megmozdulásnak szerepe van, minden társadalmi esemény egy régre visszanyúló koreográfia alapján történik (ezt követi is a film, helyesen, például a menyasszonykikérés, a lakodalmi menet stb. esetében).

A kocsmajelenetben feltűnik egy „gyimesi ismerős”, akit egyébként Farkas Zoltán „Batyu”, Harangozó Gyula-díjas koreográfus játszik, majd az így ütőgardonnal kiegészülő zenekar, és szokásosan a legényes is előkerül. Kissé azonban indokolatlanná válik a tánc – hacsak nem a vőlegény utolsó legényesét szimbolizálja, de erről nincs szó a történetben. A legkiemelkedőbb példa az Egyedül című dorombzenére táncolt méhkeréki tapsost, egy híres Állami Népi Együttes-darabot megidéző részlet – semmi nem indokolja, hogy egy teljesen másik vidékről való tánccal bárki is felébresszen embereket egy pajtában.

A cselekményben olyan kibontatlanul maradt szálak is meghúzódnak, amelyek fontos társadalmi kérdéseket boncolgatnak. Legfőképp az, hogy Katit tulajdonképpen megerőszakolják, és szégyenben marad, ha Gyuri nem veszi el feleségül, vagy az, hogy egy zárt faluközösség milyen szigorú szokásrendszer mentén működik, és a szabályok megszegése milyen hatalmas retorzióval jár az egész rokonságra nézve. Képzeljük el, Kati tragédiája az, hogy teherbe esik (fogamzásgátló nincs), hozzámegy egy agresszív, iszákos, labilis, és rajta uralkodni vágyó férfihoz, mert az illem így kívánja. A valóságban ugyanis ez így történt volna. És meg is történt gyakran, nem csak Erdélyben.

A film valamiképpen egy női sorstörténet, a nő áll a középpontban, az ő élete a tét, éppen ezért érdemes lett volna ebben mélyebben elmerülnie a cselekménynek; bemutatni a faluban élő nők, női közösségek, titkok és tabuk világát, hiszen a népdalok, táncok, valamint a muszujra, a fersingre, a kendőre és a stafírungos ládára kerülő virágok nem csak örömből születtek. Ezek szinte mind fájdalmas és keserű lenyomatai annak, hogy milyen nehéz az élet.

A Magyar menyegző hiánypótló darabként olyan, a magyar néptánccal és népzenével foglalkozó egész estés mozifilm, amely talán közelebb hozza a nézőket a saját, sokszor önmaguk számára is ismeretlen kultúrájukhoz.

Az alkotás egyik legnagyobb érdeme az operatőri munka és a fényképezés, kiváltképp a film egyik dramaturgiai csúcspontjaként szolgáló jelenet, ahol a két főszereplő intim, ugyanakkor egyértelmű társadalmi funkcióval rendelkező táncát láthatjuk, akik között megáll az idő, miközben körülöttük forog a kamera.

Ezután további látványos képek tárulnak elénk a legdíszesebb viseletek között a mérai lakodalomban, s ez a harsányság itt visszavonhatatlan, eleven esztétikai tapasztalatban részesíti a nézőt. A sokadik legényes, valamint a Pál István „Szalonna” és bandája által egyébként kiválóan felmuzsikált autentikus kalotaszegi zenék azonban egy idő után felborítják a fényképezésben többnyire jól alkalmazott arányokat. A végtelenül egyszerű cselekmény erőtlensége mellett ugyanis egyértelműen reprezentatív szerepbe kerül minden vizuális és zenei megoldás, s ez talán a legfeszítőbb kérdéseket vonja maga után.

A színrevitel félreismerhetetlen szándéka nemcsak a történetet írja felül, hanem a zárlat ki is lépteti a filmet saját narratívájából. Azáltal, hogy felvonultatja a táncházmozgalom nagy alakjait, Sebestyén Mártától a Muzsikáson át a Nemzeti Táncegyüttes vezetőjéig, Zsuráfszky Zoltánig (aki nem mellesleg a film egyik főkoreográfusa), végképp bejelenti az alkotás reprezentációs igényét, egyben zárójelbe tesz minden korábbi cselekményt és félig-meddig érintett témát. Hiszen a kiindulási és végpontként szolgáló budapesti jelenetek magát a mozgalmat, s annak létszámban is érezhető növekedését mutatnák be, az erdélyi történések azonban erről leválasztva jelennek meg.

A film nem vet számot azzal, hogy a tradicionális paraszti kultúra és az abból eredő, oly sokat emlegetett bartóki „tiszta forrás” már a hatvanas évek végére, Martin György legfontosabb gyűjtései idejére a tudomány és a mozgalom indulásánál kulcsszereplő Sebő Ferencék és Timár Sándorék számára is reflektált jelenség volt.

A politikai rendszerek és a globalizáció által már erősen megérintett történelmi korszak talán utolsó pillanatképeit hozták el magukkal, ennek pontosan tudatában voltak. Amellett, hogy a film cselekménye ehhez képest nagyjából tíz évvel később játszódik a viszonyképzés szándékától látszólag mentesen, nem kapunk gesztusokat, de utalást sem azokra táncházmozgalom valódi tétjeiként szolgáló kérdésekre, melyek a társadalommal, a kulturális örökséggel, a folklórral, az etnikai sokszínűséggel kapcsolatban élénk „szakmabeli” vitát és művészi feldolgozást eredményeznek mind a mai napig. 

A zárlatban felvonultatott kiváló zenészek, a magyar kultúra kiemelkedő alakjai ebben a formában öregedő biodíszletté alacsonyodnak, holott épp Sebő Ferenc vagy a Muzsikás zenei szellemisége tette progresszívvé a táncházmozgalmat már a kezdeti, hetvenes években.

A film legnagyobb részét kitöltő skanzenszerű mérai mindennapok romantikus illúziója pontosan megmutatja azt, hogy az emlékezetpolitika miképp tudja leegyszerűsíteni egy történelmileg meglehetősen terhelt, társadalmilag semmiképp sem egységes közeget.

Az alkotók figyelmen kívül hagyják azokat a komplex kérdésköröket, melyek valódi forradalmat hoztak a magyar kultúrába, valamint a filmben is (szintén bántóan reflektálatlan módon) bemutatott zenész-táncos életmóddal összefüggésbe hozható alkoholfüggőség problémáját, mely a színtér megannyi kulcsfontosságú szereplőjének rövidítette meg az életét.

A Magyar menyegző nem kizárólag a hazai filmipart az utóbbi években financiális értelemben is meghatározó kurzusfilmek felől olvasható, hanem a magyar néptánc és népzene óriási kincseket rejtő tradíciója, amatőr mozgalomból professzionális intézményrendszerré lett, kiemelt állami támogatott státusza felől – érthető és fontos kísérlet arra, hogy egy több tíz-, százezernyi ember életét meghatározó, a Kárpát-medencén belül és kívül is népszerű kulturális gyakorlat, életforma előtt tisztelegjen igényesen megalkotott formában. Mindazonáltal megközelítőleg sem képes kijátszani a témájából adódó és narratív vonalvezetéseiből eredő potenciált. A már említett történeti és kulturális reflektálatlanság, valamint a Nemzeti Táncegyüttes, egyben a film főkoreográfusának megjelenése és a cselekmény szempontjából sokszor funkció nélküli profi táncosok exhibicionizmusa ugyanis gyarmatosító logikával öncélú, szinte kizárólag reprezentációs célokat szolgáló audiovizuális ingertengerré degradálja a Kárpát-medencei népi kultúra és a táncházmozgalom napjainkban is eleven, összetett szövetét.

Magyar menyegző - romantikus magyar film, 93 perc, 2025. Rendező: Káel Csaba. Zene: Káel Norbert. Szereplők: Törőcsik Franciska, Anger Zsolt, Györgyi Anna, Znamenák István, Kövesi Zsombor, Rohonyi Barnabás. Premier: 2026.01.22. Forgalmazó: Forum Hungary

Képek: Forum Hungary