A bécsi színház idén először játszik spanyol operettet. A megkésettség nem meglepő: a zarzuela ritka vendég szülőhazája színpadain kívül, bár népszerűsítését neves spanyolajkú operaénekesek sora kísérelte meg (Plácido Domingo, José Carreras, Monserrat Caballé, Teresa Berganza…). A műfaj – vagyis inkább a spanyol zenés színház gigantikus, a XVII. századi udvari operától a modern operettig mindent magába foglaló gyűjtőkategóriája – sorsa Spanyolországban is meglehetősen hányatottnak bizonyult, története során a ragyogó siker évtizedeit a tökéletes elfeledettség és a válság korszakai váltogatták. A XIX. század közepén az opéra comique és az opéra bouffe ihletésével újjászülető, Offenbach mellett az olasz vígopera hatását is mutató zarzuela szerencséje a XX. század fordulójára épp ismét leáldozóban volt, a megújulás inspiráló mentőövét részben Lehár és a bécsi operett, részben Puccini és a verismo biztosította. A rövidebb és több prózai betétet tartalmazó, jellemzően Madrid munkásnegyedeiben játszódó género chico után így jött ismét a háromfelvonásos, zenei–drámai tekintetben is nagyívű zarzuela grande.

S jött persze az egzotikus tájak iránti kereslet: Pablo Luna (1879–1942) első nagy sikerét, a távoli, festői Hollandiában játszódó, 1910-es Molinos de vientót (Szélmalmok) néhány év múlva a „keleti trilógia” követte: az 1916-os El asombro de Damasco (A damaszkuszi csoda), az 1918-as, a mai napig slágerszámként fennmaradó „De España vengo” áriájával büszkélkedhető El niño judío (A zsidó fiú), és az 1923-as Benamor. Az egykor hatalmas sikerrel játszott Benamor karrierjét nem meglepő módon a Franco-rezsim vágta el: noha Luna korántsem vált tiltott szerzővé, a nemváltogató, homoerotikus jelenetekben bővelkedő Benamor minden volt, csak rendszerkonform nem. Feltámadása az elfelejtett–újjáélesztett művek sorsát irányító teljes önkény mintapéldája: 2021-ben a madridi Teatro de la Zarzuela vette műsorára az operettet, előadásukat pedig épp a Madridban rendező Christof Loy is látta; a zarzuelába beleszerető Loynak pedig több sem kellett ahhoz, hogy az MTadW-től érkező következő felkérésre a Benamort ajánlja fel. Így lőn hát Bécsben is zarzuela.

A MusikTheater an der Wien legjobb hagyományaihoz hű kultúrimport pedig minden szempontból telitalálatnak bizonyul. A Benamor bődületes, kedves hülyeség, a parfümös–fülledt (tendenciózusan inkább távol-, mint közel-)keleti kolorit és a kötelezően berobbanó spanyol dallamok mellett foxtrottal, shimmy-vel és keringővel megfűszerezett, lírai–szerelmes szólamait boldogan Puccinitől koppintó, indulóit erős wagneri utánérzéssel megkomponáló, fülbemászó melódiákkal teli, szórakoztató és kiválóan életképes darab. Az Antonio Paso és Ricardo González del Toro jegyezte librettó cselekményének a mesebeli Perzsia barbár törvénye ágyaz meg, mely szerint az uralkodó elsőszülöttje csak fiú, másodszülöttje csak lány lehet – a balszerencséjére rossz neműként megszülető gyermekre halál vár. Az anyaszultán, Pantea a törvénynek ellenszegülve elsőszülött lányát férfiként (Darío), az őt követő fiúgyereket nőként (Benamor) nevelte fel, az „operett-valóság” törvénye szerint a szultáni sarjaknak pedig természetesen fogalmuk sincs valódi kilétükről. A Benamor közelgő kézfogója miatt már egyébként is kényes helyzetet súlyosbítja, hogy mindkettejüket eltalálja Ámor nyila: Darío a Benamor kérőjeként kéretlenül felbukkanó spanyol kalandorba, Juan de Leónba, a palotából megszökő Benamor pedig egy rabnőbe, Nitetisbe szeret bele. A tévedések vígjátéka természetesen néhány huszárvágással happy enddel zárul, ha utolsó fricskaként a felcserélt identitások még nem is cserélődnek vissza, s a világ még mindig félig a feje tetején áll a zárókórus alatt.

A bécsi produkción pedig minden ízében érződik, hogy vérbeli passion project, mű, helyszín, rendező és előadók tökéletes, gyümölcsöző egymásra találása. Christof Loy bölcsen nem akar többet faragni az operettből, mint ami, hanem meghagyja szemtelen, szórakoztató, szeretetreméltó mesének – némi csiszolással. A Herbert Murauer díszlet– és Barbara Drosihn jelmeztervével megteremtett színpadi világ ügyesen érzékelteti a mű elemi kettősségét: modernségét és képeskönyv-szerű, szertelen fikcióját. A színpadot övező kopár fehér falak közt felnyíló kisebb tereket az egzotikus környezetet megidéző XIX. századi festmények szegélyezik–fedik, a háremet perzsaszőnyeg–tapéta választja el a palota nyitott termétől; a II. felvonásban a piacteret hátul tipikus, a keleti városképet megidéző orientalista festmény zárja le, míg a színpad közepén a Babilón rabszolga-kereskedő kioszkjaként szolgáló ütött-kopott lakókocsi díszeleg. A „perzsa” közeg művi jellegét erősíti a jelmezterv: a főszereplőkön és a szultánt őrző janicsárokon még többé-kevésbé „hiteles”, színpompás és elegáns keleti kosztüm díszeleg (kivéve persze a tollas kalapjával festményre illő Juan de Leónt), a hárem odaliszkjai tolldíszeikkel azonban inkább hajaznak kabaré-táncosokra, a város köznépe modern zakókban–pólókban díszeleg, a cilinderes–latexdresszes, lovaglópálcával felszerelt Nitetis megjelenése pedig végérvényesen kiragadja a történetet a mesebeli keleti birodalom fantasztikus keretei közül.

A német rendező munkáiban jól megszokott elegáns, letisztult színpadra Loy tökéletesen élő világot is teremt, a főszereplőktől a kórus tagjaiig maradéktalanul élénk, finoman kidolgozott színészi játékkal, az apró gesztusokkal–interakciókkal plasztikusan felrajzolt érzelmi és viszonyrendszerekkel, Darío és Benamor nemükhöz „méltatlanul” feminin, illetve maszkulin viselkedésének komikusan, már-már karikaturisztikusan elnagyolt, de elképesztően szórakoztató ábrázolásával. Javier Pérez koreográfiája a főszereplőket eltúlzott igények nélkül, de kellően látványosan, ügyesen és ötletesen mozgatja számaikban, a nyolcfős táncos corps pedig a janicsárok balettbe- és kilépőitől a hercegek karakteres csapatain át a II. felvonást záró Danza del fuego kortárs számáig elképesztő energiával, kiválóan teljesít.

A rendezés humorosan emeli ki a művet átható szexuális túlfűtöttséget: az operett nyitóképében a janicsárok (kapitányuk, az agyongyötört Alifafe üvöltözésére fittyet hányva) kezüket–lábukat törik, hogy a szultán által elhanyagolt odaliszkokat vigasztalják, Benamor Cherubino szubtilitásával reagál minden nő jelenlétére, a hárem első hölgye, Cachemira fogcsikorgató eltökéltséggel kínálkozik fel Daríónak (majd minden kellően macsó új férfiszereplőnek), aki az odaliszk bájaira látványosan nem vevő, ám az első találkozástól lelkesen kegyeivel tünteti ki a fess Juan de Leónt; a hoppon maradó, egyébként is elsősorban Benamor hozományára pályázó kérők, Jacinto és Rajah-Tabla pedig egymás karjaiban találnak vigaszt.

Loy olvasata minden érzékisége dacára sem süllyed le a puszta szexkomédia szintjére – részben, mert maga a mű is túlmutat a spanyol szavak nemével játszó (s egyébként bőven kihasznált) szóvicceken, és a bőrükbe alig, a rájuk szabott nemi kategóriák határai közé pedig egyáltalán nem férő királyi ifjak viselkedéséből fakadó helyzetkomikumon. Loy jó érzékkel és kellő érzékenységgel domborítja ki a Darío és Juan közti őszinte vonzalmat, amely az I. felvonás az Ahogy tetsziket idéző udvarló terzettjéből szerelmi kettőssé alakuló számán már átragyog (és aztán a néma érintkezésekben is érzékelhető marad Benamor mindenkit megbővülő szerelmi dala és a Danza del fuego orgiába torkolló Mithra-imádata alatt). S noha csak igen diplomatikusan piszkálja meg a nemi szerepek legitimitásának kérdését (akár a mű maga), Loy alapos csavart ad az előadásnak azzal, hogy Darío énekesnőre írt szerepét férfiszopránra osztja: a szultán alakja a cselekmény szerint ugyan megerősíti a nemi és szexuális normák erősen sztereotip rendszerét, a mindvégig feminin férfiként fellépő Darío színpadi megjelenése azonban egy percre sem hagyja elfeledtetni, hogy Darío és Juan szerelmi kettősét itt két férfi énekli. (Ugyanez a kettősség jellemzi persze Benamor alakját is, de noha a rendezés kellően kiaknázza a Luna által szintén szopránra komponált nadrágszerep homoerotikus potenciálját, a figura és a szereposztás kevésbé formabontó, mint Fiorio Daríója – Ignacio Jasso Haro muzikológus szófordulatát kölcsönözve mindenesetre örvendetesen magasan tartja a mű queer hőfokát).

És hogy éneklik! A Darío szultánt alakító Federico Fiorio hangját felvételről korábban kissé élesnek találtam, élőben azonban tiszta, telt, éteri, a szerepre tökéletesen alkalmas szopránhang, Fiorio maga pedig intelligens és végtelenül szimpatikus előadó. Kedves, visszafogottan kokettkedő, saját helyét eltökélten kereső Daríója méltó párjára lelhet David Oller Juan de Leónjában: Oller kellő sármmal és hanyag derűvel játssza a spanyol kalandort, selymes, fényes baritonja meggyőző vitézséggel cseng a País del sol kötelezően felzendülő nacionalista dalában, és gyönyörűen olvad össze Fiorio szopránjával szerelmi kettőseikben. Marina Monzó Benamorja Cherubino a köbön, túltengő energiájú és fantasztikusan pimasz ifjonc, sötét, rugalmas, helyenként kellően macsó tónusú szopránhanggal: fergeteges a kérőit lepattintó terzettben és az odaliszkoknak udvarló foxtrott-számában, és megindítóan szép az I. felvonás madárdalt idéző canciónjában. Sofía Esparza Nitetise bravúros energiával és lehengerlően csábosan egyengeti útját a rabszolgapiactól a hercegi ágyig. Két remek ifjú énekest enged felfedezni a két felsülő idegen herceg szerepe: Alejandro Baliñas Vieites mackósan bumfordi Rajah-Tablát formáz, öblös, melegen zengő basszushangja meggyőzően mennydörög vad belépőáriájában (még ha Monzó Benamorja egy felvonással később fél kézzel is legyűri). César Arrieta lágy, ragyogó tenort villant fel Jacinto szerepében, humorral és látható élvezettel alakítja a mama kedves kisfiaként a perzsa udvarba szalajtott, a hercegnő helyett inkább a többi vő-jelöltben érdekelt királyfit. A zarzuela-játszás nagy veteránja, Milagros Martín ragyogó Pantea szerepében, míg a szultáni udvar sokat látott szolgálóiként brillírozik Francisco J. Sánchez (Alifafe), Nuria Pérez (Cachemira) és az elnyűttségében időnként Tex Avery Droopy-jára hajazó David Alegret (Abedul). Az Arnold Schoenberg Kórus vokális és szcenikai teljesítménye egyaránt mindenkor kikezdhetetlen, örömteli luxus egy operett-előadásban.

A madridi Teatro de la Zarzuela pulpitusáról érkező José Miguel Pérez-Sierra stílusosan, pezsdítő energiával igazgatja a Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekarát, napfényes tónusú, feszes, színpompás, élettel és humorral teli játékra inspirálva az együttest: csak úgy röpül a Benamor bő két és fél órája, és amint vége van, jó lenne újra elejétől végig átélni az egészet. Kell-e egy műnek és egy előadásnak ennél nagyobb dicséret?

Fotók: Monika Rittershaus / MusikTheater an der Wien