Már második alkalommal tölti meg Eötvös10 nézőterét A baba című előadással (rendező: Pisky Adrienn) az Echo Teátrum alternatív színházi társulat. A mindössze két szereplőt alkalmazó Miro Gavran-adaptáció (fordítók: Varga Viktória és Varga Iván) a férfi-női kapcsolatok változását problematizálja, azonban számos további fontos kérdést vet fel, és pont annyira szól az önmagunkkal való szembenézés szükségességéről, mint a másokhoz való viszonyrendszereinkről. A január 16-ai előadás különlegessége az volt, hogy

a szerző, Miro Gavran is ellátogatott Budapestre, hogy megtekintse a művéből készült adaptációt.

Ahogy elfoglalom a helyemet, észreveszem a már színpadon elhelyezkedő átlátszó ládát és az abban fekvő, piros egyberészest viselő női alakot. Sűrűn pislogok, próbálom eldönteni, hogy hús-vér ember-e, vagy csak egy baba. Ironikus módon, akkor sincs ebben könnyebb dolgom, miután a darab elején kikerül a dobozból. Nehéz nem látni ebben az embernagyságú ládában a groteszk kettőséget: egyszerre juttatja eszembe a játékbabák dobozát, ugyanakkor van valami koporsószerűsége is a faszegélyezés okán. A GLS matricák és a törékenységre való figyelemfelhívás erősítik a küldeményjelleget, illetve a darab során szintén bővül a jelentése is: a párkapcsolat törékenységére is vonatkozhatóvá válik.

Az előadás egy néma videófelvétellel indul, ahol szinte frankensteini módon ábrázolják egy humanoid baba elkészítését. A videó véget ér, Marko (Venyercsán Péter) jelenik meg a színpadon, nagy örömmel bontja ki a babát és a hozzá tartozó kellékeket. Megtudjuk, hogy a negyvenéves férfi nemrég esett át egy fájdalmas szakításon, és ezután beadta az önéletrajzát egy pályázatra, melynek eredményeként kap egy női babát, amely „tökéletes társként” szolgál számára minden helyzetben, hiszen arra programozták, hogy boldoggá tegye partnerét. Hétköznapi, egyszerű viseletben van: ing és farmernadrág látható rajta a darab elején, melynek szürke színe élete középszerűségét is jellemzi.

A babának a Stella nevet adják (Rossu Tímea). Fizikailag és biológiailag a női test sajátosságait viseli, annak is a legtökéletesebb formáját. Piros egyberészes dresszt visel, és eredetileg magassarkúban érkezik meg mint szállítmány, de a darab jelentős részében mezítláb van. Szőke parókát hord, arcán enyhe pirosító, mely természetes hatást is kelt, de egy önmagára adó nő képét is adja. Megtestesíti a sztereotipikus női ideált. Bár mozgásában emberi, hanghordozásában és beszédmódjában robotikus, sémákban gondolkodik, partnerét utánozza.

Hamar kiderül, hogy érzelmileg is »csak« azt képes teljesíteni, amire programozták, ezt pedig Marko képtelen megérteni és elfogadni, konfliktusaik nagy részét ez eredményezi.

Első nézeteltérésük is abból fakad, hogy Marko megtudja, Stella már nem szűz, ugyanis a tesztüzem alatt többen is kipróbálták, melybe egyébként nem volt beleszólása, Marko mégis őt hibáztatja érte. Ez az első olyan jelenet, amikor megismerjük a főszereplőnk konzervatív, és sokszor egymást kontradiktáló nézeteit.

Számos alkalommal Stella úgy kezdi a mondatait: „Arra programoztak, hogy…”, vagy épp ennek tagadó alakja. Külön izgalmas az az információ, hogy őt és a hozzá hasonló babákat egy női tudós, Barbara hozta létre, a válását követően. (Az első felvonás vége, csak úgy, mint az eleje, egy videófelvétellel indul, ahol betekintést nyerhetünk a babák megalkotásának miértjeibe). Marko ráadásul nem mondhat semmi rosszat Barbaráról, ugyanis Stella anyaként tekint rá, és arra programozták, hogy készítőjének mindenben igaza van. Értelmezhető ez a bosszú gesztusaként is: ha a férfiak tökéletes nőt szeretnének, hát megkapják.

Azonban még a tökéletes nő sem elég. Stella nem elég érzelmes, túl racionális, képtelen komplex és elvont gondolatokra, mindig kíméletlenül igazat mond és nem veti alá magát a férfi akaratának. Nem szerelmes Markóba, hiszen erre képtelen. Bár fizikailag felnőtt nő, mentálisan inkább gyermeki vonásokat mutat, például már a legelején „befogadó”-jának nevezi Markót.

Ugyan a férfi már az elejétől kezdve kifejezetten ellenszenves alaknak tűnik, a darab előrehaladtával egyre többet megtudunk a neveltetéséről, a szüleivel való kapcsolatáról és az előző barátnőjéről, Mariáról, akivel évekig együtt voltak, ennek pedig az vetett véget, hogy a nő gyermeket szeretett volna, azonban Marko – gyermekkori traumái okán – ezt elutasította. Maria, bár sosem jelenik meg a színen, rendszeres témává válik a két szereplő között: a férfi mélyen bánja azt, hogy elengedte egykori szerelmét. Ezzel harag is társul, amikor megtudja, hogy Maria már másik kapcsolatot kezdett, és azóta már gyermeket is vár új párjától.

Markót egy idő után minden idegesíti, amit a baba képvisel: túl hangosan csörög a tányérokkal, mindig nyer sakkban, nem tud meglepetésajándékot venni a férfi születésnapjára, és minden problémát szexualitással kíván megoldani. A konfliktusok során verbálisan abuzívvá válik, fenyegetőzik, kiabál és sértegeti Stellát. Venyercsán Péter játéka sokszor rémisztő, többször is összehúzom magam a székemben, ugyanakkor szánalmat is érzek iránta – ezt a kettősséget egyensúlyozza a rendezés is, életszerű helyzeteket alakít ki, nem akar hatásvadász lenni.

Pont ez hétköznapiság ijesztő Marko karakterében, hiszen ez a fajta viselkedés ismerős lehet sokaknak, és nem kell extrém végleteket megjeleníteni ahhoz, hogy érezzük, min mehet keresztül Stella.

Az előadás helyszíne mindvégig Marko lakásának nappali és étkező része – ez kifejezetten klausztrofób helyzetbe hozza a nézőt, és Stella szemszöge erősödik fel, aki valóban csak ennyit lát a világból. A külvilág történései, személyei (Maria vagy Marko anyukája) csak a férfin keresztül jutnak el hozzá, ezeket a helyzeteket nehezen is kezeli. Amikor Marko anyukájával telefonálnia kell, kellemetlen szituációt idéz elő, mert nem tudja, hogyan kell viselkednie. Marko azonban, ahelyett hogy megtanítaná, felidegesíti magát rajta.

A darab tetőpontja, amikor megtudjuk, hogy lejárt Stella hat hónapos próbaidőszaka, Marko pedig úgy hiszi, hogy meghosszabbítják majd a szerződését, hogy örökre vele maradhasson. Ehhez azonban Stella beleegyezése is kell, aki nem tud sok pozitív emléket felidézni a közösen eltöltött hónapokból. Önzőnek, féltékenynek és negatívnak címkézi Markót, aki még mindig azzal védekezik, hogy Stella „csak egy baba." 

„Baba voltam, mert úgy kezeltél, mint egy babát” – feleli Stella, hozzátéve, hogy az ember párja mindig tökéletesen azt tükrözi vissza, ahogyan bánnak vele.

Tudod Marko, hogy egyes emberek élete miért pokol? – teszi fel a kérdést a férfinak. – Mert ők maguk teszik azzá.”

Feszült jelenet ez, Marko ugyanazokat a berögződött mondatokat ismételgeti, erőszakos, úgy tűnik, semmit nem tanult az elmúlt hónapokban, Stella pedig rideg keménységgel zúdítja a nyakába mindazt, amit ő tanult legelső kapcsolatából, és amelyet a memóriája eltárol örökre. Rossu Tímea és Venyercsán Péter dinamikája itt válik a legerősebbé, és ez akkor is kitart, amikor Stella már kiment a színről, Marko pedig egyedül marad a szobában és teljesen feldúlja azt, miközben Stella hangját halljuk bejátszásként.

„Én voltam az utolsó lehetőséged” – hangzik el az ítélet a nő szájából, Marko pedig összerogyva sírni kezd. Kis gondolkodás után előveszi a telefonját és felhívja Mariát, aki fel is veszi. Mariát elhagyta a párja, így egyedül maradt, állapotosan. Úgy döntenek, hogy átmegy a nőhöz megbeszélni a kettejük ügyét. Stella a telefonbeszélgetés után újra megjelenik; azt kérdezi, mit mondjon az ügynökségnek holnap, ha Marko nem lesz otthon, amikor jönnek. „Hogy hálás vagyok – szól a felelet. – Hogy a legmagányosabb pillanatomban sem voltam igazán egyedül.” Bár a befejezés nyitott marad, ha Marko és Maria történetét tekintjük (hiszen nem tudjuk meg, végül mi lesz velük), mégis lezárt Stella szemszögéből, aki kilép a kapcsolatból. és viszi magával az ott szerzett tapasztalatait, emlékeit. Ibsen Nóra (vagy más fordításban: Babaház) című drámája jut eszembe, egyrészt a nő-baba párhuzam miatt, másrészt azért is, mert Nóra és Stella is képesek maguk mögött hagyni azt a fojtogató és bántalmazó dinamikát, melybe – többnyire akaratukon kívül – belecsöppentek. Pont olyan kérdéses marad Marko sorsának alakulása, illetve a változás esélye, mint Torvaldnál: lehet-e ennyi év keserűség, elnyomás és agresszivitás után új életet kezdeni?

Mi lesz azzal, aki megy, és mi lesz azzal, aki marad? – Beszélgetés az Echo Teátrum alkotóival

Az előadást követően alkalmam nyílt beszélgetni az Echo Teátrum néhány tagjával az alkotói folyamatról. Rossu Tímea, aki a darabban Stellát alakította, kiemelte, hogy bár még új társulatnak számítanak, ugyanis 2024-ben alakultak, valójában már évek óta ismerik egymást, és egy másik társulatnál több közös projektben is részt vettek korábban. Fontos volt számukra a folyamatos fejlődés lehetősége, mind egyéni, mind társulati szinten, illetve egymás véleményeinek tiszteletben tartása és a demokratikus alkotói folyamatok. „A baba volt az első és eddig egyetlen elkészült projektünk” – mondta mosolyogva, hozzátéve, hogy már több ötletük is volt a következő projektjükre.

Időközben megtudom azt is, hogy valójában Tímea volt az, aki még kamaszkorában felfedezte A baba című drámát. „Már nagyon korán érdekelt a színház, ezért régebben nagyon sok darabot olvastam és fordítottam is, hobbiból. Évekkel ezelőtt rátaláltam erre a Gavran-drámára, amit természetesen akkoriban nem teljesen értettem, de mai napig vannak olyan mondatok, amelyekre emlékszem, hogy milyen volt akkor olvasni és milyen most játszani” – tette hozzá. Ő volt az, aki az egyik megbeszélésen felvetette: ezt a drámát érdemes lenne színpadra állítani.

Engem az fogott meg ebben a darabban, hogy egy kortárs férfi szerző egy női szemszöget helyez a középpontba, ami szerintem még mindig ritka, még mindig a maszkulin nézőpontok dominálnak”

– válaszolja Pisky Adrienn, a rendező, majd kiegészíti azzal is, hogy szerinte a szöveg jól vegyíti a humort és a férfi-női kapcsolatok társadalmi kérdésének érzékenységét.

Arról kérdezem őket, hogy milyen új értelmezési lehetőségek villantak fel előttük a próbafolyamat alatt az olvasott szöveghez képest, volt-e olyan, ami a közös munka alatt világosodott meg számukra Gavran drámájáról vagy annak témájáról.

Amikor megkaptam Stella karakterét, a nők tárgyiasításának témája felől igyekeztem megközelíteni – kezdi Tímea. – Számomra erről szól a darab: erről a fájdalomról, erről a konfliktusról. Aztán elkezdtem a Marko karakterét is meglátni, hogy mennyire sérült lélek… és elkezdtem őt sajnálni.”

Úgy véli, ez egy olyan darab, amellyel minél többet dolgozik az ember, annál több réteget fedez fel benne. Adrienn helyesel, majd hozzáteszi: „Szerintem Péter adta hozzá Markóhoz ezt a pluszt, amitől színpadon határozottabb lesz, mint az eredeti, írott szövegben.” Az említetthez fordulok, őt kérdezem a saját karakteréhez való viszonyáról, mire bevallja: kezdetben gyűlölte Markót, ugyanis szöges ellentéte a való életben. „Én mondtam is Adriéknak már az olvasópróbán, hogy nekem nagyon nyomasztó volt olvasni a drámát Marko miatt. A próbákon viszont az improvizációkból folyamatosan hozzátettünk poénokat, melyektől kevésbé lett sötét” – válaszolja. Az alkotói folyamat során többször is éltek az improvizáció eszközével, mely segített nekik otthonosabbá, természetesebbé tenni a darabot, magukra szabni azt a szereplőket. 

Felvetem annak a különlegességét, hogy a baba alkotója egy nő, ez pedig milyen további konnotációkat hordoz magában. „Nagyon sok emberrel beszélgettem arról, hogy ők akarnának-e ilyen babát. Szerintem Barbara nagyon érdekes karakter, sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen intencióval hozhatta létre a babát” – helyesel Tímea, majd hozzáteszi: „Én nem gondolom azt, hogy Stella öntudatra ébredt. Csak felfogta azt, amit a nők sokszor a bántalmazó kapcsolatokban nem vesznek észre.” Stella logikus gondolkodását állítja szembe azzal, hogy más nők érzelmi befolyásoltságuk okán nem mindig látnak át bizonyos párkapcsolati dinamikákat.

Marko mindenben sikertelen, ez frusztrálja, de a négy fal között nem kell rejtegetnie semmit – mondja Péter. – Amit Stellával megtesz, azt mással és máshol nem teheti meg, se a munkahelyén, se az anyjával, se Mariával. Ezek pedig felgyűlnek benne, és otthon kijön belőle, mert Stellával megteheti, a kezdetektől alárendeltjének tekinti.”

Az előadás végére utalok, arról kérdezem őket, hogy miként látják ők Marko sorsát a jövőben. „Én hiszek abban, hogy Markónak sikerül változnia, hiszen nagyon erős elvei vannak a darab elején, mint például az, hogy nem akar gyereket. Ennek ellenére a darab végére eljut oda, hogy Maria miatt még egy másik férfi gyerekét is felnevelné, ami Marko konzervatizmusát tekintve nagy szó” – fogalmazza meg Tímea. Péter máshogy vélekedik, az ő olvasata szerint a befejezés valójában Marko tragédiája, visszalépés. „Számomra akkor lett volna happy end, ha Marko beszél Mariával, de aztán érzelmileg lezárja ezt a kapcsolatot, és elkezd nyitni a világ felé és elkezdi élni a saját életét” – foglalja össze. Adrienn a két válasz alapján azt a konklúziót vonja le, hogy a darab nyitott befejezése valójában mindkét lehetőséget magában foglalja, hiszen nem derül ki, hogy Marko és Maria újrakezdik-e a kapcsolatukat, vagy csak átbeszélik a történteket és elengedik egymást. 

Szerinte ez a befejezés egy esély: esély a továbblépésre vagy a helyrehozásra.

Végezetül a darab aktualitását kezdem el feszegetni, ezúttal a technológia és az ember viszonylatában, hiszen a főszereplő férfi szerelmi bánatában mégis csak egy humanoid robot társaságát keresi más emberek helyett. Hamar a mesterséges intelligenciára terelődik a szó az asztalnál, hiszen napi szinten lehet olvasni, hogy hányan használják pszichológusként vagy támogató barátként a ChatGPT-t. „Tegyük fel, hogy Marko a babával marad egész életében. Akkor mi lesz? Rejtegeti az anyja előtt, gyerek nem lesz, ő megöregszik, a baba nem öregszik…” – veti fel Péter, majd általánosságban is megfogalmazza: nagyon rossz irányba tartunk az emberi kapcsolatok minőségét és realitását tekintve. „Stella mellett Marko nem tudna fejlődni. Maria mellett és Mariáért muszáj, mert hús-vér ember” – egészíti ki Tímea bólogatva, továbbá megfogalmazza azt is, hogy Markót valószínűleg az zavarja össze Stellával kapcsolatban, hogy fizikálisan ember, de mentálisan már nem az. „Az AI már annyira a mindennapjaink része, hogy a munkahelyemen is vannak, akik rendszeresen használják, sőt van ilyen tréningünk is – fogalmazza meg Adrienn. – Egyre több olyan darab van, amelyben feldolgozzák ezt a témát, például a Pesti Színházban az Igazából komédia is ilyen. Látszik, hogy foglalkoztatja az embereket.” Konklúzióként megjegyzem, ez is a kortárs alkotók előtt álló feladat, hogy megpróbálják megtalálni azt a nyelvet, amellyel produktívan és a kliséken túlmutatóan tudnak a mesterséges intelligenciáról beszélni. Ahogyan az is, hogy akármelyik nemet is erősítjük, végiggondoljuk, és ha kell, újraértelmezzük a helyünket a társadalomban és szerepünket a párkapcsolataink sikerességében vagy sikertelenségében. Mert amikor megfogalmazzuk a másokkal szembeni elvárásainkat, a kérdés ott lebeg: mi magunk képesek vagyunk megugrani ezeket?
 

Fotók: Takács Beáta és Miro Gavran Facebook-oldala